Hetvenkettő

Elhagyatott helynek látszott, élettelen erődítménynek – borostyánnal tenyésző, fogatlan szájaival néma, szemhéj nélküli szemeivel vaksi helynek.

Az elhagyott falak aljában oda evezett, ahol egy lépcső meredt ki a mélyből, s a nedves, zöld borostyánfal mentén egy negyven lábbal a feje fölött lévő erkélyre vezetett – kőépítményre, melyet mutatósan kovácsolt vaskorlát vett körül, de már úgy elrozsdásodott, hogy csupán egy gally érintésére is szétporladva hullott volna a vízbe.

Miközben Titus a víz szintjén álló lépcsőre lépett csónakjából, majd letérdelt, kiemelte a vízből a csöpögő kenut, és, mivel kötele nem volt, óvatosan az egyik lépcsőfokra fektette, egyszeriben határozott rosszindulatot érzékelt. Mintha a Nagy Falak figyelnék minden mozdulatát.

Hátravetette homlokából barna haját, és felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye a fölé tornyosuló épületet. Szemöldökét összeráncolta, a szemét résnyire összehúzta, remegő állát fenyegetően előreszegte. Nem hallott egy hangot sem, csak a mérföldnyi borostyántakaróból csöpögő esőét.

Bármilyen kellemetlen volt az érzés, hogy figyelik, legyűrte a feltámadni készülő pánikot, és – inkább csak azért, hogy magának bizonyítsa, nem ijed meg puszta kövektől és a borostyántól, nem pedig azért, mert valóban fel szeretett volna mászni a lépcsősoron, és felfedezni, hogy mi rejtőzik a búskomor falak mögött – megindult az erkélyhez vezető, csúszós lépcsőfokokon. S ahogy elindult, az arc, amely idáig őt figyelte, el is tűnt a komor fal tetejéhez közeli, kicsiny ablakból. De csak egy pillanatra, mert olyan hirtelen bukkant fel egy másik nyílásban, hogy alig lehetett elhinni, hogy ugyanez az arc mered most le oda, ahol a lépcső a vízbe merül, és ahol Titus kenuja hever a „partra” vetve. Mégsem lehetett kétség efelől. Nem létezhet két ilyen egyformán elcsúfított, kegyetlenségében ilyen hasonló arc. A sötétvörös szempár a kis csónakra szegeződött. Végignézte már azt is, ahogy odaevez az „öblön” át. Észrevette, milyen könnyű, gyors és jól kormányozható, hogy engedelmeskedik azonnal utasa legapróbb szeszélyeinek is.

A kenuról most Titusra pillantott, aki eddigre tucatnyi lépcsőfokot tett meg felfelé, s csak pár lépés hiányzott hozzá, hogy épp a súlyos kőtömb alá kerüljön, melyet Steerpike lazított meg, s épp azt fontolgatta, ne indítsa-e meg az odalent kapaszkodó ifjú felé.

De tudta, hogy az Earl halála, bármennyire is örömére szolgálna, valójában szemernyit sem mozdítaná elő menekülési esélyeit. Ha biztos lehet benne, hogy a kő agyoncsapja Őlordságát, habozás nélkül kielégíti mindazt, ami mostanra gyilkolási vággyá növekedett benne. De ha a kő elvéti prédáját, és az odalenti lépcsőn hasad darabokra, Titus nem csupán joggal képzelheti, hogy megtámadták – és ki más támadna a Vár urára rajta kívül? –, de mindez közvetlenebb terveinek meghiúsulását is maga után vonná. Mert nemigen lehetett kétsége afelől, hogy amint Titus magához tér ijedtségéből, nem mer továbbmenni, hanem azonnal visszatér a csónakjához.

Steerpike pedig épp e csónak után ácsingózott. Ha ilyen sebesen járhatná a Vár kanyargós vízi útjait, megkétszerezhetné mozgásterét.

Miközben az emelkedő víz egyik búvóhelyről, menedékből a másikba kényszerítette, tevékenykedését mindvégig az határozta meg, hogy elérhető távolságban kellett maradnia a kamráktól, éléstáraktól, s az egyre keskenyedő hadműveleti zónában nélkülözhetetlenné vált számára, hogy vízen és szárazon egyaránt sebesen és csendben közlekedhessen. Napokig éhezett, mikor a mozgó konyhákat a tágas Nyugati Szárny egyik ívében úgy helyezték el, hogy az őrök miatt lehetetlenné vált a fosztogatás.

Azóta viszont legalább háromszor költöztették tovább, és most, hogy az eső talán végleg elállt, Steerpike abban a lázas reményben égett, hogy végre megállapodtak abban a magasan, a padlás alatt fekvő teremben, mely fölött egy elbarikádozott és csaknem koromsötét padlásrészen ütötte fel tanyáját. E homályos menedék tetején csapóajtó nyílt a lejtős palatetőre, ahol a kúszónövények leple jól elrejtette szem elől. És ha felemelte a padlón lévő csapóajtót, olyan gyengéd óvatossággal, mintha csak egy csecsemőt vett volna a kezébe, kielégíthette legégetőbb szükségleteit: alatta voltak ugyanis az éléstárak. Ha úgy hozta a szükség, kora hajnalban zajtalanul, hüvelykről hüvelykre ereszkedett alá egy kötélen. A magával vitt zsákot a legkevésbé romlandó ellátmánnyal töltötte meg. A személyzetből vagy tucatnyian aludtak a földön, de az őrszemek természetesen a három ajtón kívül álltak, s így nem zavarták.

De nem ez volt az egyetlen rejtekhelye. Tudta, hogy előbb-utóbb elapad az ár. A konyhák újra vándorútra kelnek. Lehetetlen volt előre látni, merrefelé halad majd a Vár élete, amint a levonuló ár nedves nyomában lassan megkezdi útját lefelé.

Maguk a terpeszkedő tetők hét titkos erőddel látták el. A padlások és a három száraz emelet legalább néggyel, melyek a maguk módján épp olyan biztonságosak voltak, mint a konyha fölötti manzárd. És most, hogy a vízszint három napja egy helyben állt, a kilencedik emelet legtöbb lépcsőfordulója fölött néhány lábbal, lehetővé vált számára, hogy előkészítsen néhány újabb, átázott menedékhelyet.

De mennyivel egyszerűbb és biztonságosabb lenne, ha a magasban lévő csatornákat egy afféle alkotmány segítségével deríthetné fel, melyet odalenn megpillantott.

Nem. Nem engedheti meg magának, hogy alázúdítsa a durva követ. Nem kis esély van rá, hogy nem sikerül végeznie vele. A csábító kísértésnek, hogy egyetlen csapással kioltsa Gormenghast trónörökösének életét – s csak kövek maradjanak utána –, a mámorító kísértésnek, hogy a kockázatot is vállalva megtegye, nehéz volt ellenállni.

De saját túlélése volt a legelső, s ha csak jottányit is eltér attól, amit végső előnyének tartott, biztos a vég – ha nem is azonnal, de nagyon hamar. Mert azt tudta, hogy borotvaélen táncol. Még büszke is volt rá. Úgy bújt a magányos sátán bőrébe, mintha sosem élvezte volna a nyelv cifraságait, a civil hatalom örömeit. Most háború volt. Leplezetlen és véres. Megragadta a helyzet egyszerűsége. Ellene fordult a világ, kivont fegyverrel, a halálát lesve. Neki pedig túl kell járnia a világ eszén. Ez a legegyszerűbb, legalapvetőbb játék.

Ám arca nem a játszadozók arca volt. Még csak nem is a néhány évvel ezelőtti, játszadozó Steerpike arca, vagy akár a játszadozó bűn arca, mert valami új történt vele. A szörnyű minta, mely térképpé változtatta, fehér tengerré, vörös kontinensekké és szigetekké, alig tűnt föl. Mert a szemek minden egyébről magukra vonták a figyelmet.

Agya minden ravaszsága és fürgesége ellenére sem élt többé ugyanabban a világban, amelyben Flay megölése előtt. Valami megváltozott. Mégpedig az elméje. Az agya ugyanaz maradt, de a tudata nem. Többé nem azért volt bűnöző, mert ő akarta így. Nem volt már választása. Most már az absztrakciók között élt. Agya azzal foglalkozott, hogy hová bújjon, vagy mit tegyen bizonyos váratlan események idején, de elméje mind e fölött lebegett a vörös éterben. És elméjének kivetülése izzott a szemében, pupilláit komor, véres fénnyel töltötte be.

Miközben ragadozó madárként lesett alá ablakos szirtjéről, agya látta odalenn a kenut. Az látta a kőerkélyen álló Titust. Látta, hogy megfordul, és pillanatnyi tétovázás után belép a korhadó termekbe, majd eltűnik szem elől.

De elméje mit sem látott mindebből. Elméje az istenek hadviselésével volt elfoglalva. A senki földjén járt, a lemészároltak mezején, a vér vörös harsonaszavára lépdelt. Magányosnak és gonosznak lenni! Harcra kész istenségnek! Mi lehetne ennél teljesebb?

Három perc telt el azóta, hogy az Earl eltűnt az épület bendőjében. Steerpike hagyott neki időt, hogy jócskán beljebb hatolhasson, mielőtt cselekszik. Előfordulhatott volna, hogy az ifjú hirtelen újra felbukkan, mert az alacsonyabban lévő termek sötétek és vészjóslók. De nem tért vissza, s most megérett az idő, hogy Steerpike ugorjon. A zuhanás émelyítően sokáig tartott. Dörömbölt a vér a gyilkos fejében. Felfordult a gyomra, és egy időre elvesztette öntudatát. Mikor a mélyből felfelé szálló, találkozásukra váró tükörképe darabokra tört, és szökőkútként fröccsent fel a víz, Steerpike teste a felszín alatt is tovább zuhant, míg végül lába egy szélkakas fejéhez ért, és emelkedni kezdett a víz színe felé.

A felkavart víz teljesen elsimult.

A hosszú zuhanásba beleszédülve, a lenyelt víz és a sajgó tüdeje okozta rosszullét ellenére pár pillanat múlva már úszni is kezdett a kőlépcső felé.

Mikor elérte, fellépett pár fokon az oldalán heverő csónakig, és egy másodpercet sem vesztegetve bocsátotta vízre. Fürgén be is szállt, megragadta a benne lévő evezőt, s az első fél tucat csapással máris a borostyánnal benőtt falak mentén siklott azon kevés ablakok egyike felé, melyek a víz szintjén álltak.

Természetesen azonnal el kellett rejtőznie. A jókora öböl halálos csapda, hisz azt is rögtön meglátják, ha akár csak egy hal kidugja a fejét a vízből!

Az ifjú Earl is bármelyik pillanatban visszatérhet. Láthatatlanul, nyom nélkül át kell siklania az első elárasztott ablakon. Míg Steerpike sebesen haladt a vízben, amennyire csak tudta, hátrafordított a fejét, hogy láthassa, ha az Earl esetleg felbukkanna. Ha meglátja, azonnal az egyik rejtekhelyére kell menekülnie. Lehetetlen ugyan, hogy beérjék, de több okból is szerencsétlen dolog, ha megpillantják. Nem kívánta a Vár tudomására hozni, hogy a vízen is tud közlekedni – sem azt, hogy egészen e komor földnyelvekig is képes eljutni; meglehet, megerősítenék az őrséget, és az éberségük is megsokszorozódna.

Mindeddig szerencsével járt. Túlélte az ugrást. Ellensége hallótávolságon kívül volt, mikor a vízbe csobbant; észrevett egy ablakot is, amelyen könnyűszerrel behatolhat, s ott maradhat tátongó szája mögött, míg le nem száll a sötét.

Míg a sötét falak tövében haladt, olykor egy-egy percre előre kellett néznie, hogy igazítson a kenu állásán, de tekintete nagyobbrészt az üres erkélyre szegeződött, melyre bármelyik pillanatban visszatérhet az ellensége.

Csupán három-négy csónakhossznyi volt hátra, hogy a kenut a Várba irányíthassa, s a hibátlan behatolásra összpontosítva nem láthatta, hogy Titus kilép az erkélyre.

Nem látta, hogy azonnal felfedezte a csónak eltűnését, és előrehajolva pásztázta az öblöt, míg szeme meg nem akadt az egyetlen mozgó tárgyon – a távoli kenun, mely épp kezdett befordulni a fal felé. Titus gondolkodás nélkül visszahúzódott az ajtónyílásba, s onnan lesett kifelé, egész testében remegve az izgalomtól. Még ilyen távolról sem véthette el a rabló púpos vállát. Jól is tette, hogy olyan gyorsan lépett vissza, mert ahogy a kenu elfordult, majd sebesen a várfal felé tartott, mintha törékeny orrát belé akarná ütni, a tökéletes bemenetelben immár bizonyos Steerpike a figyelmét újra a messzi erkély felé fordította, s ahogy nyugtázta annak ürességét, úgy tűnt el a falban, akár a kígyó a kövek között.