Tizenhét
Léptei ütemére egyik fa siklott el mellette a másik után. A borongós cédrusok homályában felderült a szíve. Boldog volt az alagút hűvösében. Boldog minden veszély közepette. Boldog volt, hogy emlékszik a saját gyerekkorára, és arra, hogyan viselkedett a borostyán között. Boldog volt a sisakos kémek ellenére is, noha sötét riadalmat ébresztettek benne.
Már olyan régóta élt saját találékonyságára hagyatkozva, hogy mostanra alig hasonlított arra az ifjúra, aki lóháton elhagyta a Várat.
A fasor végtelennek tűnt, de váratlanul, mintegy varázsütésre az utolsó cédrus is elúszott mellette, a tágas égbolt lenézett rá, és ekkor megpillantotta maga előtt az első építményt.
Hallott már róluk, de arra nem számított, hogy ennyire eltérnek az általa ismert épületektől, nemhogy Gormenghasttól.
Elsőként egy sápadtzöld épületen akadt meg a tekintete, amely igen elegáns volt, de olyan egyszerű formájú, hogy Titus pillantása nem talált nyugvópontot síkos felszínén.
Emellett az épület mellett egy iglu formájú, de harminc méter magas sárgaréz kupola állt, rajta törékeny, napfényben csillogó, felfelé keskenyedő árbóc. A keresztfán csúf varjú ült, amely időről időre rápiszkított a fényes kupolára.
Titus letelepedett az út szélére, és összehúzta a szemöldökét. Születésétől fogva beleivódott az az elképzelés, hogy az épületek természetüknél fogva ősi dolgok, melyek folyamatosan mállottak és mállanak szét. A téglák közötti résekben megülő por, a féreg a fában. A követ a helyéből kimozdító gyomok, a rozsda és a penész, a porladó patina, a fakuló árnyalatok, a bomlás szépsége.
Mivel kíváncsisága erősebb volt a pihenés vágyánál, nem üldögélhetett tovább; talpra állt, és miközben eltűnődött, miért nincs sehol senki, elindult afelé, ami a kupola mögött várta, mivel az épületek olyan ívben helyezkedtek el, mintha egy nagy, kör alakú teret vagy arénát takarnának. És valóban, a kupolát megkerülve valami ilyesmit pillantott meg, ám a térség olyan hatalmas volt, hogy Titusnak a csodálkozástól földbe gyökerezett a lába. Olyan hatalmas, akár egy szürke sivatag, márvány felszíne tompa, opálos fényben ragyogott. Az ürességet nem törte meg más, mint a körülötte álló épületek tükörképe.
A legtávolabb álló épületek, vagyis azok, amelyek az aréna túlsó felén csillámló, legyezőszerű ívben terjedtek szét, Titus pillantása számára nem voltak nagyobbak bélyegeknél, tüskéknél, szögeknél, makkoknál vagy apró kristályoknál, kivéve azt a hatalmas építményt, amely az összes többi fölé magasodott, és amely úgy festett, mint egy felállított azúrkék gyufásdoboz.