Kilenc
Odafenn a Déli Szárnyban akadt egy csaknem elfeledett pihenő, egy hely, melyet évtizedek óta galambszürke egerek nemzedékei uraltak, különösképpen apró teremtmények, alig nagyobbak egy ujjpercnél, akik e Déli Szárny bennszülöttei voltak, mivel másutt sosem látták őket.
Ez iránt az elhagyatott szakasz iránt, melyet egyik oldalán magas korlát határolt, a letűnt esztendők során valaki vagy valakik élénk érdeklődést mutathattak; mert a színek nagyrészt kifakultak ugyan, ám a padlódeszkák valaha telt bíborban ragyoghattak, a három fal pedig a legtündöklőbb sárgában. A korlátokon almazöld és égszínkék váltakozott, az ajtó nélküli keretek szintúgy ez utóbbira voltak festve. A messze kanyargó folyosók a padló bíborát és a fal sárgáját vitték tovább, csak mélyebb árnyalatban.
A karzat korlátja a déli oldalon állt, és a fölé boruló ferde tetőn egy ablak eresztette be a fényt, sőt olykor magát a napot is, melynek pászmái külön kozmoszt alkottak az elfeledett fordulóból, a keringő porszemcsék ragyogó fénybe vont firmamentumát, csillagok, napok birodalmát; mert a nap áthatolt egészen hosszú sugaraival, és a sugarak a csillagokkal táncoltak. S ahová lecsaptak a fénypászmák, ott a padló rózsaként bomlott virágba, a fal kikericsfényben nyílt ki, a korlát pedig színes kígyók gyűrűjeként lobbant fel.
De még a legfelhőtlenebb nyári napokon, a beáradó napfényben is ott volt a színek ragyogásában a pusztulás pigmentje. A padlódeszkákból tüzét veszített vörös parázslott fel.
És a letűnt színek e vén cirkuszi porondján szürke egércsaládok jöttek-mentek.
A színpompás lépcsőkorlátot Titus először a sárga falú karzat alatt kétemeletnyire vette észre. Éppen azt az alacsonyabban fekvő szintet fedezte fel, s ráébredvén, hogy eltévedt, rémületbe esett, mert a szobák sora sötéten tátongott vagy üresen lebegett a napfényben, amely bevilágította a széles padló porát – aranyszín elhagyatottságában valamiképpen ijesztőbben hatott a gyermekre, mint a legmélyebb árnyék. Ha nem szorítja ökölbe a kezét, még fel is sikít, mert a gazdátlan termekben, szobákban még a kósza lelkek hiánya is ijesztőnek tűnt: olyan érzése támadt az embernek, hogy valami vagy épp most suhant ki a folyosóról vagy a szobából, amint belépett, vagy éppenséggel minden készen áll a megjelenésre.
Titus tehát képzeletét szabadon eresztve, hangosan dörömbölő szívvel fordult be épp egy sarkon, mikor a szürke egérsereg alatt két emelettel a lépcsősorhoz ért.
Amint meglátta, rögtön oda is rohant, mintha minden egyes korlátja jó barátja volna. Ahogy a menedék felé futott, fülében még mindig ott csengett lépteinek üres visszhangja, szeme tágra nyílt a korlát almazöldje, azúrkékje láttán – minden egyes léce magas, dacos oszlop. Csak e színpompás holmik tetején ülő korlátfa volt színezetlen: lágy, kezek koptatta elefántcsontfehér. Titus megmarkolta a rácsokat, és lekukucskált közöttük. Alant, a mélységben nem sok élet látszott. Egy távoli lépcsőforduló felett madár szállt át lassan, három emelettel lejjebb pedig vakolatdarab hullott le egy homály borította falról, de ez volt minden.
Titus felpillantott, és látta, milyen közel van a lépcső tetejéhez. Bármennyire is igyekezett menekülni a felső régiók atmoszférája elől, mégsem tudott ellenállni a vágynak, hogy felszaladjon a lépcsőn, ahonnan jól láthatja a lobogó színeket. Az apró, szürke egerek cincogva szedték a lábukat a folyosón a lyukaik felé. Néhány a falnak lapult, és onnan nézte Titust egy kis ideig, mielőtt szunyókálni vagy rágcsálni tért volna.
A fiú leírhatatlanul aranylónak és hívogatónak találta az atmoszférát: oly hívogatónak, hogy még az alanti üres termek közelsége sem igen zavarta örömét. Hátát az egyik sárga falnak vetve letelepedett, és nézte, ahogy a fehér porszemcsék a hosszú fénypászmákban manővereznek.
– Az enyém! Az enyém! – szólalt meg hangosan. – Én találtam!