Harmincnyolc
Steerpike visszatérése a Vár szívébe gyorsan és céltudatosan zajlott le. A nap halvány virágporgolyóként csüngött a fakó égbolton, s ahogy alatta sietett, árnyéka is vele haladt, a nagy terek kövein fodrozódva vagy kiegyenesedve tartotta vele a lépést, miközben körvonalai mellett a megvilágított, elhalványuló falak vetették vissza a sápadt fényt. Ez az árnyék önnön határain belül nem őrzött mást, csak tónusának egyhangú ürességét, mégis minden rezzenése ugyanolyan ragadozószerűnek és céltudatosnak hatott, mint a test, amely vetette – a test, mely mozgó körvonalain belül oly sok segítséget kapott a kifejezőerőhöz, az ifjú sápadtságától és sötétvörös szeme színétől ajka és tekintete meghatározhatatlan kifejezéséig, s amely minden lépéssel egyre közelebb került a maga meghatározta találkozó színhelyéhez.
Eltűnt a nap. Néhány percre eltűnt az árnyék, mint az alvó rossz álma, aki felébredve lidércnyomásának esszenciáját találja ágya mellett – mert Steerpike ott volt; sarkokon fordult be, útvesztőket járt be, kőlejtőkön vagy korhadt falépcsőkön siklott lefelé. S különös módon, a testében rejlő minden vibrálás ellenére visszatérő árnyéka a saját önállóságát, gazdagságát igazolta, akár a gonoszság kardhüvelye. Hogyan lehetséges ez – hogyan lehet bizonyos finom arányokkal, bizonyos trükkös mozdulatokkal a sötétség érzését kelteni? A Steerpike-énál szörnyebb, groteszkebb árnyak sem keltenek efféle érzést. Pöffeszkedve vagy pókszerűen, viszonylag ártalmatlanul járják a maguk falait. Mintha az árnyéknak is lenne szíve – amelybe egy levegőnél is gyérebb anyagból álló világból szívja a vért. Egy sötét világból, melynek puszta léte is ellenségétől, a fénytől függ.
És itt volt, itt surrant ez az árnyék – faltól falig, padlótól padlóig, kissé, de nem túlzottan felhúzott vállal, s nem oldalra-, hanem előrebillentett fejjel. A nyílt térségeken kifakulva haladt a száraz talajon, mert a nap fénye elhalványult – majd teljesen fel is szívódott, ahogy a fél égboltot eltakaró felhő szegélye elésiklott.
Szinte azonnal eleredt az eső is, és még jobban besötétedett. De még ez sem volt elég, mert a feltartóztathatatlanul észak felé törő felhő alatt, mely mérföldeken át húzta maga után szennyes vászonneműnek tetsző tömegét, egy másik, hasonló nagyságú, de fürgébb felhő tört az élre, s mikor ez, az alacsonyabban lebegő felhőkontinens odaért, ahol az imént még a nap sütött, valami nagyon furcsa dolgot lehetett tapasztalni.
Szinte példátlan sötétség borult Gormenghastra. A jobbra-balra pillantó Steerpike látta, hogy tucatnyi ablakban gyullad fel a fény. Ahhoz túl sötét volt, hogy lássa, mi történik odafenn, de a felhőlepel csendes sűrűsödéséből ítélve további vastag, esővel teli felhők siklottak át az égen, hogy megalkossák a legalsót a három átláthatatlan, hatalmas réteg közül.
Ekkorra már hangosan kopogott az eső a tetőkön, ömlött az ereszekből, hasadékokban bugyborékolt, és csordultig töltötte az ezernyi szabálytalan üreget, melyeket az évszázadok az omlatag kövekbe vájtak. A hömpölygő felhők oly gyorsan érkeztek, hogy Steerpike nem menekedhetett meg teljesen a felhőszakadás elől, de az eső mindössze néhány percig verhette csak fejét és vállát, mert miután a természetellenes sötétségből a legközelebbi kivilágított ablakhoz szaladt, a Vár olyan részében találta magát, melyre jól emlékezett. Innen rejtekben teheti meg hátralevő útját.
A korai sötétség különösen nyomasztó volt. Miközben Steerpike a kivilágított folyosókon haladt, láthatta, hogy a nagyobb ablakoknál csoportok gyülekeznek, s a hamis éjbe kibámuló arcokon zavar és szorongás tükröződik. A természet tréfája volt, nem több, hogy a világot lepel takarta a lenyugvó nap elől, rétegről rétegre, míg szinte elfogyott a levegő. Mégis úgy tűnt, mintha a sötétség hozta nyomasztó érzésnek nem csupán anyagi magyarázata volna.
Mintha a mindent körülzáró sötéttel akarnának megküzdeni, a szolgák meggyújtották az összes kéznél lévő lámpást, gyertyát, égőt, sőt még különféle egyéb világítóeszközöket is rögtönöztek bádogból, üvegből, mi több, aranytálcákból, kifényesített réztálakból is. Jóval azelőtt, hogy bármilyen üzenet átérhetett volna Gormenghast testén, már nem volt egyetlen tagja, porcikája sem, mely ne felelt volna a fuldoklás általános érzetére, egyetlen kőujjperc sem, mely ne gyújtott volna világot.
Számtalan gyertyából csepegett a forró viasz, lángjaik apró zászlókként lobogtak az ismeretlen légáramlatokban. Csupasz és színes üveg mögé zárt lámpák ezrei izzottak bíborszínben, borostyánsárgán, fűzölden, kéken, vérvörösen, még szürkén is. Gormenghast falai olyanok voltak, akár a paradicsom fala – vagy a pokolé. A színek angyaliak vagy ördögiek voltak, attól függően, hogy milyen színezetű elme tekintett rájuk. A pokol árnyalataiban és Sion színeiben pompáztak. Tollas szeráfok keblei; a Sátán pikkelyei.
Steerpike pedig, aki sebesen haladt a változatos felvillanások között, hallotta, hogy egyre hangosabb az eső. Egy földszorosféléhez érkezett – folyosóhoz, mindkét oldalán kerek ablakokkal, melyek az odakinti sötétségre néztek. Ez az árkád vagy fedett út – ez a földnyelv, mely két hatalmas, terpeszkedő épületszárnyat kötött össze egymással, három, egymástól nagyjából azonos távolságra lévő ponton volt kivilágítva; elsőként egy jókora, patinás zöld olajlámpával, melynek hatalmas kanóca olyan széles volt, akár a birkanyelv. Feltűnően csúf üveggömb koronázta: hullámos üveg, az alsó pereméből hiányzott egy darabka. A színe – pontosabban az épp most is belülről megvilágított üveg színe – azonban már más volt. Ha annyit mondunk, indigószín volt, semmit sem mondtunk a mélységéről és a gazdagságáról, sem a vízmélyi vagy barlangi derengésről, amely a folyosó ezen szakaszát aurájába vonta.
A két további lámpa, az egyik komor bíbor, a másik jéghegyzöld, a maga módján nem kevésbé varázsolta színpadiassá a saját bűvkörét. A kerek üvegablakok tintafeketék voltak, de nem jellegtelenek. E tágra nyílt szemek vak feketeségén át az eső csíkjai, melyek mintha nem is mozogtak volna, hanem húrokként feszültek volna ki az éjfekete nyílások felületén – ezek a csíkok, ezek a vízhúrok kéken, bíborszínben, zölden lángoltak az üveg mögött, amilyenekre a lámpások fénye festette őket. S e színezetben volt valami kígyószerű – mérgező, egzotikus, lázas és kegyetlen; a színek egy tengeri kígyó színei voltak, s az ablakok mögött mindkét oldalon a hüllőszerű eső elnyújtott sziszegése hallatszott.
És míg Steerpike végigrohant ezen az úton, árnyéka váltogatta a színét. Olykor előtte haladt, mintha még gazdája előtt kívánna odaérni valamiféle találkára, máskor a lába nyomában kullogott, a sarkában, sötét színét változtatva.
Miután maga mögött hagyta a szorost, és újra kőkontinens vette körül, olyan kontinens, melybe minden egyes lépésével, minden lélegzetvétellel mélyebbre hatolt, Steerpike száműzte elméjéből az összes gondolatot, mely az ikrekre és viselkedésükre vonatkozott. Elméjét addig nagyjából a lázadásuk okait illető feltételezések s az elintézésükre irányuló tervkezdemények kötötték le.
De most sürgetőbb dolgai is akadtak, különösen egy dolog. Irigylésre méltó könnyedséggel ürítette ki agyából ladységüket, s töltötte meg gondolatait Barquentine-nel.
Árnyéka a jobbján haladt. Épp felfelé egy lépcsőn. Átment egy fordulón. Le három lépcsőfokon. Egy darabig gazdája sarkában volt, majd megelőzte. Azután a könyökénél járt, mikor hirtelen elmélyítette tónusát, és felmagasodott a falon, miközben a tizenkét lábbal a föld felett lévő árnyfej, melynek profilja folyamatosan hullámzott, kénytelen volt átlebegni a fal és a mennyezet találkozásánál húzódó, piszkos pókhálókon.
Aztán az óriás árnyék zsugorodni kezdett, s ereszkedés közben közelebb húzódott gazdájához, míg végül tömzsi, csökött teremtés lett belőle – kihámozhatatlan, borzadályos torzszülött; s ő mutatta az utat a szobához, ahol útja – legalábbis egy időre – véget ér.