Harminchárom
Míg a Professzorok estélyi öltözékbe bújtak, riadt hajcsimbókokat böködtek törött fésűikkel, egymást becsmérelték, rég elveszett törölközőkre, gombokra, sőt fontos ruhadarabokra találtak egymás szobájában, melyek rejtélyes módon tűntek el valamikor régen – míg sok-sok szitkozódás és morgás közepette folyt mindez, s míg a teraszon durva tréfák röpködtek, Flannelcat pedig csaknem rosszul lett az izgalomtól, és fejét a térde közé dugva ült szobája padlóján, miközben pedig Opus Fluke vaskos keze nyúlt be nagy szőrösen az ajtaján, s elcsente a szegről a törölközőjét – tehát míg mindez s vagy száz egyéb dolog zajlott a professzori szálláson, Irma a hosszú, fehér szobát járta körbe, melyet erre az alkalomra nyittatott meg újra.
Eredetileg ez volt a szalon, melyet Prunesquallorék sosem használtak, mert túlságosan nagy volt az igényeikhez képest. Évekig állt bezárva, de most sok-sok napnyi takarítás, festés, porolás és fényesítés után rettenetes újdonságban ragyogott. Egy sereg hozzáértő férfi szorgoskodott rajta Irma éber tekintetétől kísérve. Finom ízlése volt. Nem tűrhette a rikító színeket vagy a közönséges bútorzatot. Csak annak a képességnek volt híján, amellyel harmonikusan rendezhette volna össze a különféle részeket, az önmagukban remekbe szabott tárgyakat, melyek stílusban, korban, felületben, színben vagy anyagban nem illettek egymáshoz.
Minden egyes dolgot önmagában nézett. A falaknak a kimosott korall leggyengédebb árnyalatában kellett pompázniuk. A szőnyegnek pedig abban a zöldben, amely szinte szürke; a virágokat is külön-külön rendezgette el a tálakban, a vázákban, s bár egyenként csinosak voltak, a szoba egésze nem lett szép.
Észre sem vette, hogy a szobát szedett-vedettsége – szándékaival ellentétben – oldottabb jelleggel ruházta fel. Ez megolajozhatja majd az estét, mert a Professzorok könnyen egy csapatnyi szájzáras jelenéssé dermedhettek volna, ha Irmának sikerül a helyiséget a tervei szerinti hűvös tökély birodalmává varázsolnia. Mindent egyenként átvizsgálva úgy járt-kelt a szobában, mintha egész életében orra markáns mivolta ellen dolgozott volna, a selyem, ékszer, púder és parfüm pazar bőségével övezve magát, fogvacogtatva, akár valami színes zúzmara.
A szalon déli falának körülbelül a háromnegyedénél igen mutatós dupla ablak nyílt egy zárt kertre, melyet a sziklakertek, szeszélyes sétányok, napórák, egy kicsike szökőkút (a kertésszel vívott kétnapi küzdelemnek köszönhetően ezúttal működött is), lugasok, virágágyások, szobrocskák és egy halastavacska összessége tett oly rémisztővé a Doktor érzékeny tekintete számára, hogy sosem haladt át rajta nyitott szemmel. A gyakorlat magabiztossá tette, s mostanra vakon is képes volt meglehetős sebességgel átvágni rajta. Irma birodalma volt: páfrányok, moha és az éjjeli órákban nyíló, apró virágok lakhelye. Miniatűr grottákat készítettek nekik, azokban tündökölhettek.
Csak a kert túlsó végén érződött valamicske a természetből is, s még ott is csupán egy tucat szép fában öltött testet, melyek nagyjából arra nyújtogathatták tagjaikat, amerre természetesnek találták. De törzsük mellett rövidre nyírták a pázsitot, s ágaik alatt ügyetlenül egy-két rusztikus széket is elhelyeztek.
Az alkalomhoz ezen az estén még telihold is dukált. Nem csoda. Irma gondoskodott róla.
A franciaablakhoz lépve örömmel nyugtázta a látványt – az ezüstös, sejtelmes tündérkertet; a holdfényben csillámló szökőkút, a napóra, a lugas és maga a hold ott tükröződött a tó vizében. Mindezt egy kicsit elmosódottan látta, amit sajnált is, de hát a kettő nem megy egyszerre. Vagy felteszi sötét okuláréját, és kevésbé lesz vonzó, vagy bele kell törődnie, hogy minden kissé homályos körülötte. Az nem sokat számított, mennyire elmosódott a holdfényes kert – hiszen e sejtelmes töltettel egyfajta érzelmi köddé vált, amiből Irma mint hajadon úgysem kaphatott soha eleget –, de mi lesz majd, amikor az egyik Professzort kell megkülönböztetnie a másiktól? Képes lesz-e finom közeledésüket kellőképpen méltányolni, már ha így tesznek: azokat a kis ajakrándulásokat, a szem hunyorítását, forgatását, az elgondolkodó homlokráncolást, a szemöldök játékos emelintését? Csak nem tűnik el mindez a számára?
Mikor beszámolt fivérének abbeli szándékáról, hogy leteszi a szemüveget, a Doktor azt javasolta, hogy ebben az esetben egy órával a vendégek érkezése előtt tegye le. És milyen igaza volt. Irma meggyőződött róla, hogy igaza volt. Mert mostanra már elmúlt homlokában a fájdalom, és sebesebben mozgott bepólyált lábával, mint kezdetben merészelt. De azért minden kavargott egy kicsit, és bár megdobbant a szíve a holdfényködös kert láttán, a keze ökölbe szorult enyhe mérgében, amiért rövidlátónak kellett születnie.
Megrázott egy csengőt. Egy fej bukkant elő az ajtóban.
– Maga az, Mollocks?
– Igen, asszonyom.
– A puha talpú cipője van magán?
– Igen, asszonyom.
– Akkor bejöhet.
Mollocks belépett.
– Nézzen körül, Mollocks – mondom, nézzen körül, Mollocks! Nem, nem! Hozza a tollseprűt! Nem, nem. Várjon egy percet – mondom, várjon egy percet! – (Mollocks meg sem mozdult.) – Majd csengetek. – (Csengetett.) – Maga az, Kanavász?
– Igen, asszonyom, Kanavász vagyok.
– Az „igen, asszonyom” bőven elég, Kanavász. Bőven elég. A neve nem olyan rettentően fontos. Igen? Igen? Eredjen a kamrába, és hozzon Mollocksnak egy tollseprűt! Mehet! Hol van, Mollocks?
– Ön mellett, asszonyom.
– Ah, igen. Ah, igen. Beretválkozott?
– Természetesen, asszonyom.
– Bizonyára, Mollocks. Biztosan a szemem miatt van. Olyan sötétnek tűnik az arca. Most pedig forgasson fel minden zugot – mindent –, értette? Járja be ezt a szobát, töviről hegyire, lankadatlanul – értette, Kanavásszal együtt –, kutasson fel minden porszemet, ami megmenekült előlem – azt mondta, házicipőben van?
– Igen, asszonyom.
– Jó. Nagyon jó. Kanavász jött be? Igen? Jó. Ő is magával tart. Több szem többet lát. De a tollseprűt maga használja – bárki is találjon porra. Nem akarom, hogy valami felboruljon vagy kiömöljön, Kanavász pedig olyan ügyetlen tud lenni, nem igaz, Kanavász?
Az öreg Kanavász, akit hajnal óta loholtattak fel-alá a házban, és nem érezte úgy, hogy régi cselédként méltóképpen értékelnék, annyit felelt, hogy ő „nem tud róla”. Ez volt az egyetlen védekezése, makacsul hajtogatta, senki sem tudott e mögé férkőzni.
– Ó, dehogynem – mondta Irma. – Elég ügyetlen. Most igyekezzen! Maga olyan lassú, Kanavász, olyan lassú.
Az öreg erre megint csak azt felelte, hogy ő nem tud róla, majd kicsinyes haraggal hátat fordított úrnőjének, miközben megbotlott a saját lábában, és belekapaszkodott egy asztalkába. Keskeny lapján ingaként himbálózott egy hosszú alabástromváza, Mollocks és Kanavász pedig tátott szájjal, bénultan meredt rá.
De Irma már elviharzott mellőlük, és egyfajta lassú, olvatag járásmódot gyakorolt, mely érzése szerint hatásosnak bizonyulhat még. A puha, szürke szőnyeg egy sávján vonaglott fel-alá, s időnként megállt, hogy ernyedt kezét megemelje, feltehetőleg a Professzorok kézcsókjának fogadására.
A merev bizalmaskodás eme pillanataiban félrebillentette a fejét, s kézfejét ajkukkal illető képzeletbeli lovagjait csupán egy lapos oldalpillantással jutalmazta.
Tudván, hogy Irma szeme rossz, és hogy a szalon túlsó végéből úgysem láthatja őket, Kanavász és Mollocks összehúzott szemöldökkel figyelték, s öreg veteránként időnként a tevékenykedés hangjait mímelték.
Nem sok idejük volt azonban úrnőjük szemlélésére, mert nyílt az ajtó, s a Doktor lépett be rajta. Teljes estélyi öltözékében elegánsabban mutatott, mint valaha. Makulátlan ingmellén ott sorakozott az a néhány ékessége, amelyekkel Gormenghast tüntette ki. Széles szalagon lógva a Legyőzött Dögvész Bíbor Rendjele és a Lengőborda Harmincharmadik Érdemrendje feküdt egymás mellett keskeny, hófehér ingén. Gomblyukába orchideát tűzött.
– Ó, Alfred! – kiáltott Irma. – Szerinted hogy festek? Szerinted hogy festek?
A Doktor hátrapillantott a válla felett, és egy gyors intéssel kiküldte a cselédeket a szobából.
Egész délutánra elrejtőzött, s álmatlan alvása jobbára helyrehozta éjszakai lidércnyomásából. Ahogy megállt húga előtt, friss volt, akár a margaréta, még ha nem is oly pásztori.
– No, megmondom én neked! – kiáltotta, miközben félrebillentett fejjel körüljárta Irmát. – Megmondom én, Irma! Igazán kihoztál magadból mindent, közel művészi munka, hacsak nem egészen az. Mindenre, ami sugárzó, kihoztad magadból! Jó ég! Alig ismerek rád! Perdülj csak meg a sarkadon, kedvesem! Úgy, úgy! Kiemelkedő forma, ez igen! Ha csak belegondolok, hogy egyazon vér zubog az ereinkben! Igazán zavarba ejtő.
– Hogy érted, Alfred? Azt hittem, dicsérsz. – (Elcsuklott a hangja.)
– Úgy is van, úgy is van! De mondd csak, húgom, mi az ragyogó, fedetlen szemeden – s dévajságodon – túl, mi az, amitől így megváltoztál – ami, úgymond… aha… aha…. Hmm… megvan – jaj nekem… mindenre, ami szellemi, milyen buta is vagyok – hisz neked kebled van, ugye, drága?
– Alfred! Ezt nem neked kell igazolnod!
– Isten ments, édesem!
– De ha mindenáron tudnod kell…
– Nem, nem, Irma, nem, nem! Beérem azzal, hogy mindent a belátásodra bízok.
– Szóval nem hallgatsz végig… – (Irma csaknem könnyekben tört ki.)
– Ó, dehogynem! Mesélj csak el mindent!
– Drága Alfred – tetszett a külsőm. Azt mondtad.
– Tetszik is. Igencsak. Csak hát éppen, nos, elég régóta ismerlek, és…
– Úgy hallottam – mondta Irma elakadó lélegzettel –, hogy a kebel… nos… hát…
– Hogy a kebel az, amit az ember csinál belőle? – tudakolta a Doktor lábujjhegyre állva.
– Pontosan! Pontosan! – kiabálta a húga. – Én pedig csináltam magamnak, Alfred, és büszkén viselem! Forró vizes palack, Alfred: meglehetősen drága.
Hosszú, halálos csend következett. Mikor Prunesquallor végre összeszedte lelki nyugalmának maradványait, kinyitotta a szemét.
– Mikorra várod őket, édesem?
– Ugyanolyan jól tudod, mint én! Kilenc órára, Alfred. Hívassuk be a szakácsot?
– Minek?
– A végleges instrukciók végett, természetesen.
– Már megint?
– Az ember nem lehet eléggé végleges, drágám.
– Irma – felelte a Doktor –, talán a legmélyebb igazságba botlottál. S ha már mélységről beszélünk – a szökőkút csobog?
– Drágám! – paskolta meg Irma a bátyja karját. – A szívét is kicsobogja! – azzal belecsípett.
A Doktor érezte, hogy szégyenpír terjed szét egész testén, kis rohamokban, ahogy az indiánok szökellnek bozótról bozótra, hol ide, hol oda.
– És most, Alfred, mivel mindjárt kilenc óra, van egy meglepetésem számodra. Még semmit sem láttál! Ez a pompás ruha. Ezek az ékszerek a fülemben, ezek a káprázatos kövek fehér nyakamon – (fivére felnyögött) – és ezüstös fürtjeim bonyolult kontya – mindez csak a kezdet, Alfred, pusztán a kezdet. Ki bírod várni, Alfred, vagy mondjam el? Vagy még jobb lesz, ha – ó, igen! Igen, sokkal jobb lesz, drágám, ha MOST mutatom meg neked…
Azzal elrohant. A Doktor nem is gondolta volna, hogy ilyen fürge tud lenni. Egy lidérces, kék villanás, és már el is suhant, csak a mandulamáz halvány illatát hagyta maga után.
– Csak nem kezdek öregedni? – gondolta a Doktor, majd homlokára tette a kezét, és lehunyta a szemét. Mire kinyitotta, Irma újra előtte állt – de ó, kénköves pokol, mit művelt magával!
Ami előtte állt, nem csupán húgának groteszk módon elfüggönyözött, felcicomázott képmása volt, hiszen rég immunisnak bizonyult a hisztériájára és a manírjaira, hanem valami más is, ami a még elviselhető, hiú, ideges, frusztrált, csudabogár, izgékony és tüskés vénkisasszonyból valóságos bűnvallomást csinált. Elméje nyers működését tárta csupaszon elé a hosszú, virágszegélyes fátyollal, melyet az arca előtt viselt. Csak a szeme látszott ki a sűrű, fekete csipke fölül, rövidlátó, apró szeme. Jobbra-balra forgatta, hogy bemutassa fivérének az egész elképzelés alapelvét. Orrát is elrejtette, ami önmagában remek volt, csakhogy mit sem csökkentett elképzelése ordító, rettenetes, egész lelkét feltáró nyilvánvalóságán.
Prunesquallor a este során immár másodszor vörösödött el. Soha életében nem látott ehhez foghatóan nyíltan, nevetségesen prédaleső dolgot. A jó ég tudja, húga hányszor mond rosszat és rosszkor, de azt már nem szabad hagyni, hogy ilyen nyilvánvaló módon tárja fel szándékait!
Ám csak ennyi mondott:
– Aha! Hmm. Micsoda érzék, Irma, micsoda tökéletes érzék! Ki másnak jutott volna eszébe?
– Ó, Alfred, tudtam, hogy tetszeni fog… – Újra a szemét forgatta, de kacérkodási kísérlete szívszaggató volt.
– Viszont ami eszembe jutott most, hogy itt állok és csodállak – trillázta fivére a homlokán dobolva –, na… na… na, mi is az… valami, amit az egyik lapodban olvastam, úgy vélem – ah, igen, majdnem megvan… megint kiszaladt a fejemből… milyen bosszantó… várj csak… várj csak… itt is van, halként kapott rá szegény, öreg memóriám csalétkére… ah, majdnem megvolt… Megvan, ó, most valóban megvan… de jaj nekem, ne… Nem, ez egyáltalán nem lesz jó… ezt nem mondhatom el neked…
– Mi az, Alfred?… Min töprenkedsz? Milyen idegesítő, mikor engem figyelsz – mondom, milyen idegesítő vagy!
– Igen boldogtalan lennél, ha megmondanám, drágám. Mélyen érintene.
– Mélyen érintene! Ezt meg hogy érted?
– Puszta apróság csupán, Irma, véletlenül olvastam el. Csak azért jutott eszembe, mert történetesen a fátyolról meg a modern nőről szólt. Na már most, én férfiként mindig is felfigyeltem a rejtélyesre és a provokatívra, bárhol is botlottam belé. S e tulajdonságokat mi idézné jobban fel, mint egy női fátyol. De jaj nekem, tudod, hogy mit írt ez a teremtés a hölgyrovatban?
– Mit írt? – tudakolta Irma.
– Azt írta: „Noha akadhatnak olyanok, akik nem hagynak fel a fátyolviseléssel, csakúgy, mint ahogy olyanok is akadnak, akik négykézláb másznak a dzsungelben, mert senki sem mondta meg nekik, hogy manapság felegyenesedve szokás járni, azért ő (mármint a szerző) nagyon is jól tudja, milyen társadalmi fokra sorolja az olyan nőt, aki e hónap huszonkettedike után továbbra is fátylat visel. Végül is – így folytatja – az ember tudja, mit szokás, és mit nem, s ami a szabászati arisztokráciát illeti, a fátylat akárha fel sem találták volna.” De hát micsoda badarság! – kiáltott fel a Doktor. – Mintha a nők olyan gyenge jellemek lennének, hogy ennyire szorosan kellene követniük egymást.
Élesen felkacagott, mintha azt akarná kifejezné, hogy egy egyszerű férfi átlát az efféle képtelenségeken.
– Azt mondtad, e hónap huszonkettedike? – kérdezte Irma pár pillanatnyi súlyos csönd után.
– Úgy van – erősítette meg fivére.
– Ma pedig…
– Harmincadika van – mondta bátyja –, de hát te biztosan nem…
– Alfred! – szakította félbe Irma. – Hallgass, kérlek! Vannak dolgok, amelyekhez nem értesz, és ezek közé tartozik a női észjárás is.
Fürge kézmozdulattal lekapta arca elől a fátylat, s orra újra teljes markáns mivoltában pompázott.
– Most pedig azon gondolkodom, megtennél-e nekem valamit, kedvesem.
– Mi lenne az, drága Irma?
– Azon gondolkodtam, nem vinnéd-e – ó, nem, ezt magamnak kell megcsinálnom – talán meg is döbbennél – de talán, ha becsuknád a szemed, Alfred, és…
– A homály nevében, mire akarsz kilyukadni?
– Azon gondolkodtam, drágám, nem vinnéd-e fel a szobámba a keblemet, hogy megtöltsd meleg vízzel. Nagyon kihűlt, Alfred, és nem akarok megfázni – vagy talán ha ezt nem is tennéd meg, lehozhatnád a kannámat a kis írószobámba, és majd én megcsinálom magamnak – megtennéd, drágám – megtennéd?
– Irma! – felelte fivére. – Nem tenném meg. Számos dolog van, amit megtettem és ezután is megteszek neked, akár kellemes, akár kellemetlen, de nem fogok vizespalackokért rohangálni, hogy feltölthessem a húgom keblét. Még csak a vízforralódat sem hozom le. Hát nincs benned semmi szemérem, életem? Tudom, hogy nagyon izgatott vagy, és azt sem tudod, mit beszélsz vagy cselekszel, de szeretném világosan leszögezni, hogy a gumikebleddel kapcsolatban nem segíthetek. Ha meghűlsz, majd kikúrállak – ám addig is hálás lennék, ha nem hoznád fel többet ezt a témát. De elég legyen ebből! Elég legyen! Közelg a varázslatos óra. Jöjj, jöjj, tigrisliliomom!
– Időnként lenézlek téged, Alfred! – jelentette ki Irma. – Ki hitte volna, hogy ennyire prűd vagy!
– Ah, ne, kedvesem, túl kegyetlen vagy hozzám! Könyörülj rajtam! Azt hiszed, könnyű elviselni korholásodat, mikor ilyen ragyogóan festesz?
– Tényleg, Alfred? Ó, tényleg, tényleg?