Tizenkettő
Titus, aki úgy ült, mint a cövek, hitetlenkedve bámulta a hatalmas, borzas szőrű állat hátsóját, melynek farka kíméletlenül csapkodta saját magát. Reszkető farán hol itt, hol ott megfeszült egy ritkán használt izomcsoport. Az állat in situ küzdött valamivel az ajtó másik oldalán, míg centiméterről centiméterre vissza nem nyomakodott az udvarra, menet közben egy nagyobb faldarabot is magával rántva. És ezalatt végig hallatszott a gyűlölet irtóztató, émelyítő üvöltése, mivel abban a pillanatban, amint megérzik egymás szagát, az öszvérek és a tevék mellkasában felkavarodik valami, ami komoran telepszik a képzeletre.
Titus talpra ugrott, átvágott a szobán, és lenyűgözve meredt az ellenfelekre. Az erőszak nem volt ismeretlen előtte, ám ebben a viadalban volt valami különösen szörnyű. Ott álltak, nem több mint tíz méterre Titustól, halálos tusában összefonódva az egyenlőtlen küzdelemben.
A teve megtestesítette az összes valaha élt tevét. Oly gyűlölet vakította el, amely messze meghaladta azt, ami egymagában megfoganhatott volna benne; az egész öszvér-világgal küzdött, amely az idők kezdete óta acsargott ősellenségére.
Micsoda díszlet volt ehhez a kövezett udvar, amely melegen, aranyosan fürdött a napfényben! Az esőcsatornát verebek tömege lepte el, a szederfa sütkérezett a nap sugaraiban, levelei mozdulatlanul függtek az ágakon, miközben a két bestia halálos küzdelmet vívott.
Ekkorra az udvar már hemzsegett a szolganéptől, kiáltások és válaszkiáltások harsantak, majd szörnyű csend támadt, mert látni lehetett, hogy az öszvér állkapcsa összecsukódik a teve nyakán. Ekkor zihálás hallatszott, mint amikor a barlangból az apály kiszippantja a vizet, majd kőtörmelék súrlódott, kavics csörgött.
Ám a harapás, amely egész seregnyi ember végét jelentette volna, ebben a csatában nem volt több apró incidensnél, mert most az öszvér feküdt ellensége súlya alatt fájdalomtól kínlódva, mivel egy pata rúgásától és a fejére mért bénító ütéstől eltört az állkapcsa.
Titus egyszerre szédülten és izgatottan lépett ki az udvarra, és az első, amit megpillantott, Muzzlehatch volt. Az úriember különös szenvtelenséggel parancsokat osztogatott, és ügyet sem vetett rá, hogy egy tűzoltósisaktól eltekintve anyaszült meztelen. Egy csapat szolga egy régi, de erősnek látszó tömlőt tekert le éppen, melynek egyik végét már hozzáerősítették egy hatalmas réz tűzcsaphoz. A másik vége Muzzlehatch kezében bugyogott és köpködött.
A cső, melynek vége a duplatestű lényre mutatott, angolnaként tekergett és hánykolódott, majd hirtelen hosszú, hajlékony, jéghideg vízsugár lövellt át az udvar négyszögén.
A fehér vízsugár ide-oda szúrt, mint egy kés, amíg – mintha gyűlöletük tüze csillapodott volna – az erősen vérző teve és öszvér lazított a fogáson, lassan talpra kecmergett, és körülöttük a magasba emelkedett az állati testekből áramló hő.
Ekkor minden tekintet Muzzlehatch felé fordult, aki levette rézsisakját, és a szívére helyezte.
Ha ez nem lett volna elég furcsa, a következő pillanatban Titus tanúja volt, hogy Muzzlehatch megparancsolta a szolgáinak, hogy zárják el a vizet, üljenek le az udvar nedves kövezetére, és maradjanak csendben – mindezt kizárólag szemöldöke kifejező mozdulataival. Ezután még ennél is furcsább dolog következett: Titus meglepetten hallotta, hogy a mezítelen férfi beszédet intéz a reszkető állatokhoz, melyek hátáról nagy párafelhők szálltak a magasba.
– Én ősi, én zabolátlan barátaim – suttogta Muzzlehatch érdes hangon –, nagyon jól tudom, hogy amikor megérzitek egymás szagát, nyugtalanná váltok, meggondolatlanná váltok, azután pedig… túl messzire mentek. Elfogadom, hogy véretek megérett, veletek született dühötök sötét, haragotok feneketlenül mély. De hegyezzétek a fületeket, és nézzetek rám. Bármilyen erős a kísértés, az ősi vágy, e mentségekbe belefáradt világon semmi (itt a tevéhez fordult), semmi mentséged nincs. Nem lett volna szabad nekirontanod ketreced vasrácsainak, sem pedig, miután kitörted őket, rosszkedved a mi öszvérünkön kitölteni. Neked pedig (most az öszvérhez fordult) nem lett volna szabad belemenni ebbe a csetepatéba, sem ilyen istentelenül, vérszomjasan üvölteni. Elég volt ebből, barátaim! Legyen elég ennyi a bajból. Hiszen mit tettetek ti értem? Ha tettetek is valamit, igen keveset. Én viszont – én gyümölccsel és hagymával etettelek, ojtókéssel vakargattam a hátatokat, gyöngyös nyelű lapáttal tisztítottam a ketreceteket, és védelmet nyújtottam nektek a ragadozókkal és a karikalábú sassal szemben. Ó, micsoda hálátlanság! Semmit nem tanultatok, ti hitványak! Megint megvadultatok – és visszaestetek!
A két állat erre topogni kezdett ide-oda, egyik párnaméretű mancsain, a másik hegyes patáin.
– Most tűnés vissza a ketrecetekbe! Különben gonosz szemetek sárga fényére mondom, megnyíratlak és besózatlak titeket! – Azzal a boltíves átjáróra mutatott, melyen át az állatok beverekedték magukat az udvarra – ez az átjáró kötötte össze az udvart, amelyen álltak, azzal a tizenkét holdnyi területtel, ahol az állatok mindenféle fajtája járt fel-alá keskeny vackában, vagy kuporgott hosszú ágakon a napsütésben.