Harminc

Bár hang nem hallatszott, az ajtó nyílása mégis változást idézett elő mögöttük a szobában; olyan változást, amely elegendő volt ahhoz, hogy Titus és társa éberré váljon, bár tudatuk ebből semmit sem érzékelt.

Nem, még apró nesz sem hallatszott, szikrányi fény sem villant. Hátuk mögött a fekete szoba mégis életre kelt.

Muzzlehatch és Titus egyszerre fordultak meg, és azt hitték, csak azért, hogy kinyújtóztassák valamelyik izmukat.

Tulajdonképpen annak is alig voltak tudatában, hogy megfordultak. Igen keveset láttak az éjszakával teli szobából, de amikor egy pillanattal később belépett egy hölgy, hozott magával egy kis fényt a háta mögötti teremből. Nem világított erősen, de ahhoz elég volt, hogy Titusnak és társának megmutassa, hogy rögtön bal kéz felől egy csíkos kanapé áll, a szoba másik felén pedig, a színpad előterében – tegyük fel, hogy az éjszaka a nézőtér –, egy magas paraván.

A nyíló ajtó láttán Muzzlehatch letépte Titus válláról a kis majmot, jobb kezével befogta a száját, és négy lábát bal kezébe fogva, az árnyak között némán előrelépve elrejtőzött a magas paraván mögött. Titus, akinek nem kellett majmokkal bajmolódnia, egy pillanattal később ott állt mellette.

Ekkor kattanás hallatszott, és a szobát azonnal korallszín fény árasztotta el. Az ajtót kinyitó hölgy egy hang nélkül belépett. Termetét meghazudtoló kecsességgel a szoba közepére sétált, és fejét oldalra billentette, mintha egy bizonyos esemény bekövetkeztére várna. Azután leült a csíkos kanapéra, és selyemsuhogás közepette keresztbe tette szépséges lábait.

– Biztosan éhes – suttogta – a tetőre hágó, az ablaktörő… a rongyos fiú, aki a semmiből érkezett. Bizonyára nagyon éhes és nagyon elveszett. Kíváncsi vagyok, vajon hol lehet? A mögött a paraván mögött például, barátjával, a kegyetlen Muzzlehatchcsel? – Ezután meglehetősen ostoba csend következett.