Kilencvenkettő
Az időjárás tökéletes volt, és a helikopter a legkisebb ellenállás nélkül lebegett a fák csúcsa felett. Hosszú ideig csend honolt a fedélzeten, de végül Cheeta, a pilóta, a társa felé fordult. Volt abban valami undorító, ahogy az öregember koszosságát fent röpítette a gép a tiszta levegőben. Ezt tetézte még, ahogy Cheetát méregette.
– Ha folyton engem bámul – mondta Cheeta –, elszalasztjuk a fontos útjelzőket. Most mit keressünk?
– A lábai – felelte a vénember. – Nagyon jól csúsznának egy kis hagymaszósszal. – Cheetára vigyorgott, majd hirtelen érdes hangon felkiáltott: – A sekély folyó! Forduljon délnek!
A horizonton három kobaltkék hegy emelkedett, és ahogy a napfény az alattuk húzódó lombokat fürdette, majd letáncolt a folyón, olyan nyugodalmas volt, hogy amikor hirtelen hideg fuvallat támadt, mintha egy alulról érkező légáramlat hozta volna, szörnyen váratlannak érződött. Olyan volt, mintha a levegő hidege ellenük irányult volna, és ebben a pillanatban, amikor Cheeta lenézett, hogy megállapítsa a hideg okát, egyszer csak akaratlanul felkiáltott:
– A Fekete Ház! Nézze! Nézze! Ott van alattunk!
Ahogy lebegve ereszkedtek, ereszkedve lebegtek, az össze nem illő páros most csupán szélkakas volt magasan a rom fölött… hiszen rom volt, nem más… bár (a régmúlt időkben) Fekete Ház néven ismerték.
A tetőből alig-alig maradt valami, a belső falakból pedig semmi sem, de Cheetában, amint lenézett, azonnal felidéződött az épület hatalmas belseje.
Kifejezetten gyászos légkör lengte körül, és ezt a tulajdonságát nem lehetett teljesen azon tény számlájára írni, hogy a hely erősen málladozott, hogy a padló felpuhult a mohától, hogy a falat teljesen elborították a páfrányok. Emellett volt valami más is, ami a Fekete Háznak halálosan sötét légkört kölcsönzött, amely sötétségnek semmi köze nem volt az éjszakához, és úgy tűnt, a nappalt is sötétre színezi.
– Leteszem a gépet – mondta Cheeta, és ott, ahol tökéletes landolást hajtott végre a szürkés csalánszőnyegen, egy kis róka a fülét hegyezte, majd elosont, és mintegy végszóra seregélyek sűrű felhője emelkedett spirál alakban a magasba.
Amikor szilárd talajra értek, az öregember nem tett azonnal erőfeszítést, hogy talpra álljon, hanem kinyújtóztatta sorvadt karját és lábát, mint egy rozoga szélmalom, azután feltápászkodott…
– Hé, maga! – kiáltotta. – Most, hogy itt van, mit akar? Egy kazal francos csalánt?
Cheeta nem figyelt rá, hanem sebesen és könnyedén, mint egy madár, ide-oda járkált ott, ami valaha egy apátság külső héja lehetett, mert volt ott egy kőkupac, ami talán egyfajta – szent vagy profán – oltár lehetett valaha.
Ahogy Cheeta ide-oda rebbent a mohán és a lehullott leveleken, feje fölött a sápadt napkoronggal, körülötte a halkan lélegző erdővel, jegyzeteket készített. A vérébe ivódott, hogy mindenre emlékezzen, ami az előnyére válhat, ma tehát agyába és egész valójába beszívta nemcsak a földdarab pontos fekvését, nemcsak tájolását, méreteit és e különös díszlet arányait, hanem azokat a ki- és bejáratokat is, melyeket még előre nem látott vendégekkel kell megtölteni.
Ezalatt az öregember minden elfogódottság nélkül, kis ívben vizelni kezdett.
– Hé, maga – kiáltotta reszelős hangján –, akkor hát hol van?
– Mi hol van? – suttogta Cheeta. A tónusából nyilvánvaló volt, hogy a gondolatai másutt járnak.
– A kincs. Azért jöttünk, nem? A Fekete Ház kincséért.
– Soha nem hallottam róla – mondta Cheeta.
A öregember arcát a harag pírja futotta el, a forró árnyalat visszatükröződött szakálla fehérén.
– Soha nem hallott róla? – üvöltötte. – Maga…
– Még egy sértés – mondta Cheeta hideglelősen közönyös hangon –, és itt hagyom magát. Itt, a sok ezer rothadó dolog között.
Az öregember rávicsorgott.
– Üljön be – utasította Cheeta. – Ha hozzám ér, megkorbácsoltatom.
A visszaút versenyfutás volt a sötétséggel, mert Cheeta tovább maradt a Fekete Házban, mint ahogy tervezte. Most, miközben elvitorláztak az alattuk elsikló változatos táj fölött, volt ideje, hogy elvégezze a számításait.
Példának okáért ott van a probléma, hogy a munkások, és később a vendégek hogyan találnak ide a régóta elhagyatott erdőségeken, mocsarakon és völgyeken át. Igaz, itt-ott mutatkoztak nyomai ősrégi utaknak, de ezekben nem lehetett bízni, mivel bármelyik pillanatban eltűnhettek a föld alatt, belevesztek a mocsárba vagy a homokba.
Ezt a problémát Cheeta (elméletben) nagyjából megoldotta, miközben az égen lebegett; az az ötlete támadt, hogy rendszeres időközökben nagy csapatokat dob le egy hosszú vonal mentén, mely az ismert birtokhatártól a délkeleti tundráig és a Fekete Ház körüli erdőkig húzódna.
Megadott időben ezeknek a külön csoportoknak az lenne a dolga, hogy meggyújtsák a nagy halom fát, melyet egész nap gyűjtöttek. E nagy máglyák füstjét követve a Fekete Házba tartó legkevésbé eszes utazó is nehézség nélkül odatalálna, mégpedig bármilyen választott módon, akár a földön, akár a levegőben.
A munkásoknak, gondolta Cheeta, miközben a tájat fürkészte, legalább három napra lesz szükségük az előkészületekhez, és az első vendégek megérkezése előtt vissza kell térniük. A terv szerint és csendben kell dolgozniuk, úgy, hogy egyikük sem ismeri a szomszédja feladatát.
A legkülönbözőbb járműveken kell érkezniük, a legvalószínűtlenebb holmival megrakott nagy teherautóktól a pónifogatokig: hosszú kocsiktól a targoncákig.
A mulatság napjának hajnalán… gongütés hangjának kell szállnia a táj felett. És Cheeta egy vagyont is feltett volna rá, hogy aki a gongütés idején Titus közelében van, egy árnyat lát majd átsuhanni az arcán… mintha egy másik világra emlékeztetné: arra a világra, amelyet elhagyott.