Negyvenhárom

Jóval később, amikor a hold felkelt, Júnó és Titus pedig egymás karjában aludtak a kihunyó tűznél, Muzzlehatch, aki csintalan hangulatban volt, miután kopogására senki sem nyitott ajtót, felmászott a gesztenyefára, amelynek hosszú ágai a könyvtárszoba ablakát súrolták, majd életét és végtagjai épségét kockáztatva oldalvást ugrott egyet a sötétben, és Júnó szobájának ablakpárkányán landolt, ahol megkapaszkodott a nyitott ablakkeretben.

Inkább szerencséjének, mint ügyességének köszönhetően sikerült megőriznie az egyensúlyát, és közben semmi zajt sem keltett, nem számítva a visszacsapódó levelek suhogását és az ablakszárny halk zörgését.

Egy ideje ritkán látta Júnót. Igaz, találkozott vele párszor az azután következő napokban, hogy nézte, amint távolodik tőle a háza behajtóján, és váratlanul belesajdult a szíve, de rájött, hogy a múltat nem ejtheti foglyul újra, akkor sem, ha szeretné, ezért életét elterelte tőle más irányba, úgy, ahogy az ember hátat fordít az ifjúságának.

Akkor hát mi az oka ennek a késő éjszakai látogatásnak hajdani szerelménél? Miért állt az ablakpárkányon, takarta el a holdfényt, és bámulta a zsarátnokot? Beszélni akart. Beszélni akart, mint az áradat. Szavakba önteni azt a milliónyi furcsa gondolatot, amelyek a szabadon bocsátásukat követelik, követelik, hogy a nyelve lángra lobbanjon. Egész nap erre vágyott.

A reggelt, a délutánt és az estét azzal töltötte, hogy ketrecről ketrecre járt rendezetlen állatkertjében.

De bármennyire szerette is őket, ma éjszaka nem maradt az állataival. Valami mást akart. Szavakra vágyott, és amint a nap lenyugodott, megjelent előtte annak az egyetlen embernek a képe a világon, akinek ágya lábához leülhet egyenes háttal, magasra szegett fejjel, előretolt állal, gondolatok végtelen egymásutánjától kigyúlt arccal. Ki más lenne ez, mint Júnó?

Valamikor azt gondolta, mindent megkapott már tőle, amit adhatott. Belefáradtak egymásba. Túl sokat tudtak egymásról – de most, egészen váratlanul, ismét szüksége volt rá. Beszélni akart például a csillagokról és a tengeri halakról. Vagy a démonokról és a tollpihékről, melyek a szeráfok mellére tapadnak. A régi ruhák is adtak töprengenivalót, valamint a szörnyű betegségek. Ott voltak a repülő fegyverek és a szív különös útjai. Minden ott volt… minden, amiből választhatott. Beszélni akart a beszéd aranyszín, őrült öröméért.

Így hát Muzzlehatch, ügyet sem vetve ősöreg autójára, kiválasztott állatai közül egy nagy, büdös lámát, felszerszámozta, és könnyű vágtában elhagyta az udvart, majd menet közben énekelve a dombokon át megérkezett Júnó házához.

Nem akarta zavarni a többi alvót, de mivel az ablakra dobált kavicsokra nem felelt senki, kénytelen volt az ajtón kopogtatni. Mivel ez sem járt eredménnyel, és mivel nem akart betörni, sem felfeszíteni valamelyik ablakot, úgy döntött, felmászik a gesztenyefára, melynek ágai a második emeleti ablakokat simogatták. A lámát a gesztenyefához kötötte, és mászni kezdett, végül pedig átugrott.

A párkányon állva, az alatta tátongó harminclábnyi mélység fölött egy ideig bámulta még a parázs izzó fényét a kandallórácson át, majd végre óvatosan átmászott az ablakkereten, és belépett a szoba sötétjébe.

Többször is járt ebben a szobában azelőtt, de az már régen volt, és ma éjjel egészen másnak tűnt. Tudta, hogy Júnó hálószobája közvetlenül alatta van, és megindult az árnyékba borult ajtó felé.

Szélesen elvigyorodott a gondolatra, mennyire meglepi majd Júnót. Júnó csodálatosan fogadta a meglepetéseket. Soha nem látszott meglepettnek. Egyszerűen csak boldognak tűnt, hogy találkozik vele – szinte mintha várta volna. Mély álmából ébredve gyakran meglepte Muzzlehatchet azzal, hogy felé fordította a fejét, és szinte elviselhetetlenül édesen rámosolygott, még mielőtt kinyitotta volna a szemét. Ezt szerette volna újra látni, mielőtt a belsejét égető szavak a felszínre tolulnának.

Már csak néhány lépésnyire volt az ajtótól, amikor meghallotta az első hangot. Keze sokkal korábbi időkből származó reflexszel a farzsebéhez kapott. De nem talált revolvert, ezért visszaengedte üres kezét az oldalához. A hangra sarkon fordult, és belebámult a kandalló maradék karmazsinvörös parazsába.

Nem tudta pontosan, mit hallott, de talán egy sóhaj volt. Vagy a fa levelei az ablak előtt – bár a hang mintha a kandalló közeléből érkezett volna.

Azután megismétlődött: most emberi hang szólt.

– Édes szerelmem… Ó, édes, édes szerelmem…

A szavak olyan halkan szólaltak meg, hogy ha nem a mélységes éjszakai csendben suttogták volna el őket, senki nem hallotta volna meg.

Muzzlehatch, aki mozdulatlanul állt a látszólag kísértetjárta szobában, több hosszú percen át várt, de sem beszédet, sem más hangot nem hallott többet, csak egy tenger sóhajtásához hasonló hosszú sóhajt.

Amint halkan előre, és egy kissé jobb felé lépett, Muzzlehatch szinte azonnal észrevett egy sötét foltot, amely feketébb volt, mint a környező árnyékok, és magasan ütésre emelt kézzel előrehajolt.

Miféle lény feküdne a padlóra, és suttogna közben? Miféle szörny csalja előre?

Ekkor a sötétben, a kihunyó zsarátnok fényénél valami megmozdult, majd újra csend lett, és mozdulatlanság.

A hold kiszabadult a felhők mögül, és besütött a könyvtárszobába, megvilágított egy könyvekkel borított falat – megvilágított négy festményt: megvilágított egy foltot a szőnyegen, rajta Júnó és a fiú alvó fejét.

Muzzlehatch lassú, halk léptekkel az ablakhoz ment, kimászott, átugrott a gesztenyefára, ágról ágra leereszkedett, megcsúszott, és felsértette a térdét, leérkezett a földre, eloldozta a lámát, és a hátán hazalovagolt – mindez álom volt. A valóság a belsejében – tompa, sötét fájdalom.