Száztizenhat
Júnó, noha kívülállóként tekintett magára, dacára annak, hogy mindkettejükért rajongott, képtelen volt távol maradni egykori szeretőjétől; furcsa, hogy ebben az utolsó pillanatban nagyobb szükségük volt Muzzlehatchre, mint a bosszúra. A bosszú hamarosan elérkezik, és Horgony már úton volt, hogy elégtételt vegyen.
A napkorong ekkorra előbukkant a keleti erdőségek mögül, és minden forma és szín tisztán fénylett volna, ha nem borít mindent piszkos narancsszínű fátyol, az a korcs árnyalat, amely sem vörös, sem sárga nem volt, hanem a kettő határán billegett. Határozott szándék csakis Horgonyban égett.
Pár lépéssel mellettük termett. A Sisakos Alakok mellett. Azok a Fekete Ház padlójából bőven sarjadó sóskalevelekbe törölték éppen hosszú pengéiket. Horgony gyomra egy pillanatra felfordult az iszonyattól, mert a két férfi arcán nem látott semmilyen kifejezést. Ezalatt a rövid pillanat alatt elfordította a tekintetét, és a két Sisakos másik oldalán megpillantotta a három alakot a Folyó Alatti Városból.
Horgony semmit sem tudott róluk, de nem maradtak sokáig kétségei a szándékaik felől. Esetlen mozgással, mégis valamiféle nyers összhangban hátulról megragadták a sisakos gyilkosokat, kikapták kezükből a hosszú késeket, és lefogták a karjukat. De minél jobban szorították, fogták őket, annál erősebb lett a baljós páros, és az emberfeletti erő csak akkor távozott belőlük, amikor sisakjuk leesett a földre. Ekkor győzött a túlerő, és saját fegyvereikkel vágták le őket.
Néma csend telepedett a Fekete Házra, a nagyszabású, tragikus jelenetre. Titus üggyel-bajjal, centiről centire segített a nyúlánk férfinak térdre ereszkedni. Az egy pillanatra sem adta fel a küzdelmet: egy pillanatig sem zúgolódott. Fejét magasra tartotta, hátát katonásan kihúzta, és közben lassan a földre roskadt. Egyik kezével szorította Titus karját, ahogy csak tudta. A fiú alig érezte.
– Akár egy égő áldozat, ugye? – suttogta. – Isten áldjon, isten áldja a te Gormenghastodat is, fiam.
Ekkor egy másik hang szólt. Júnóé.
– Hadd nézzelek. Hadd térdeljek melléd – mondta.
De elkésett. Valami elszállt a padlón heverő, napfénytől megvilágított testből. Muzzlehatch távozott. Az oldalára dőlt. Gőgös feje az oldalán pihent, és Júnó lefogta a szemét.
Azután Titus felállt. Először még nem látott semmit, aztán hullámzani kezdett a tömeg. Meglátott egy arcot… fehér volt, mint a hó: iszonytató. Túl nagy volt emberi arcnak. Sárgarépaszínű haj durva tincsei keretezték, poros vállain kitömött madarak ültek. Az utolsó bukásra ítélt szörnyeteg volt, Titus anyja. Titus elfordult Muzzlehatchtől, és szemét a kartonpapír utánzatra függesztve remegni kezdett, mert saját árulására emlékeztette, amikor elhagyta őt, a Várat, az örökségét.
A vérveszteségtől azonban legyengült, és tökéletes üresség lett úrrá rajta. Úgy tűnt, többé semmi sem számít, így amikor Horgony a vállára vette, egy szóval sem tiltakozott. Elszállt belőle minden erő. A sokaságból ismét kiáltások harsantak, melyek azonnal el is fulladtak, mert a Fekete Ház fölött egy jól megtermett macska méretű bagoly lebegett el a levegőben, majd rögtön vissza is tért, hogy megbizonyosodjon róla, igaz, amit látott.
Mit látott a bagoly? Látta, ahogy elenyészik a borókatűz. Látott egy magányosan fekvő, nyúlánk holttestet. Feje féloldalra fordult. Egy tarackcsomó alatt megpillantott egy pelét. Látta a felfordított sisakok csillogását, és egy kissé nyugatra tőlük egykori tulajdonosaikat is. Egymáson elnyúlva feküdtek.
Látta Titus kötéseit és Horgony vörös haját a piszkos reggeli fényben. Júnó csuklóján egy karperec csillogott. Látta az élőket, és látta a holtakat.