Tizenöt
A felkelő nap három sugara átfurakodott a homályon, s lángra lobbantani látszott a földet ott, ahol érte. A legközelebbi pászma ragyogó becsapódása kusza ágakat fedett fel, melyek mikroszkopikus tökéletességben, sötétben sodródva kapaszkodtak a sugárzás hevébe.
A második fényben úszó sziget mintha közvetlenül az első felett lebegett volna, mivel ég és föld egyetlen sötét függönyt alkotott. Valójában messze volt tőle, de ahogy ott csüngött, nem lehetett érzékelni a távolságot.
Az északi végén a darázssárga földből nem is annyira természet alkotta toronynak vagy bástyának, mint inkább kőkitörésnek tetsző formák nőttek ki. A napsugár először egyetlen ujjat fedett fel, majd ahogy a környező északi sötétségbe merészkedett, az ujj kőököllé szélesedett, aztán ahogy a nap felvonszolta magát a csuklón és az alkaron, a széttiport méhkashoz hasonló könyéken át a sötétben hórihorgas, időrágta vállra kapaszkodott fel, mely alkalmasint időtlen tornyok hegyomlásnyi testébe terjeszkedett.
De mindebből még semmi sem látszott, csak a kőujj ragyogó, meghasadt csúcsa.
A harmadik „sziget” szív alakját viselte. Lángba borult, tündöklő konkolyszívét.
E harmadik fényfolt szegélye felé poroszkált egy ló, légynél alig tűnt nagyobbnak. Titus ült a hátán.
Megborzongott, mikor belépett a városszerű otthonától őt elválasztó sötétség-függönybe. Fél kezével paripája sörényébe markolt. Hangosan vert a szíve a teljes csendben. De lova meg sem torpant, így őt is megnyugtatta az alanti szabályos mozgás.
Kelet felől egyszeriben új fénysziget tűnt elő, melynek higanyszerű szegélyei úgy terebélyesedtek ki, mintha félre akarnák tolni a sötétséget, s a homályból sziklák, fák és völgyek tova-tovatűnő kaleidoszkópját varázsolta elő – örökösen változó „partja” éles, részletesen kirajzolódó csipkézetben lobbant fel. Ezt a fényárt pedig újabb és újabb követte. Hatalmas, sáfrányszín hasadékok jelentek meg az égbolton – majd amerre a szem ellátott, s végül minden csupaszon úszott a fényben.
Titus felkiáltott. A ló megrázta fejét, azután ősei földjén át hazavágtatott.
De a vágta hevében Titus elfordította a fejét a vártornyoktól, melyek egyre magasabbra nyúltak a láthatár fölött, arra, amerre a hajnal hideg ködében Gormenghast hegye incselkedett vele karomszerű csúcsával a csípős levegőégben. „Nem mered!” – mintha ezt kiáltotta volna. – „Nem mered!”
Titus kihúzta magát nyergében, és megállította lovát, mert hangok és képek ritka zűrzavara viaskodott ziháló testében. Erdők, zöldek és nedvesek, mint maga a románc, tövises ágaikat rázták benne, míg reszketve, félig elfordulva ült a lovon. Zöld lombok rendjei zizegtek bordái alatt. Szájában érezte a levelek keserű ízét. A rothadó páfránytól fekete, bomlástól csípős erdei föld szaga egy pillanatra orrlikaiba szúrt.
Pillantása a Gormenghast-hegy magas, kopár csúcsáról levándorolt az árnyas erdőkig, majd vissza az ég felé. A felfelé kapaszkodó napot nézte. Érezte, hogy kezdődik a nap. Megfordította lovát. Háttal Gormenghastnak.
A hegyorom nagy, üres fényben ragyogott. Csúf körvonalai közt vagy mindent, vagy semmit sem tartogatott. Különös üressége folytán ébresztette fel a képzeletet.
És újra megszólalt belőle a hang.
Nem mered! Nem mered!
És egy sereg új hang csatlakozott hozzá. Hangok a nap pettyezte tisztásokról. A lápokból, a kavicságyakból. A zöld folyóágak madaraitól. Onnan, ahol mókusok és rókák járnak, s a nap szendergő csendjét harkályok sűrítik távoli, idilli kopácsolásukkal: ahol valami dús, buja fa korhadt ürege ragyog fel, mintha a vadméhek édes-titkos rejteke világítaná meg belülről.
Titus egy órával a harangszó előtt ébredt. Hang nélkül kapta magára ruháit, és a néma termeken át lábujjhegyen egy déli kapuhoz osont; majd egy fallal kerített udvaron át egyenesen a váristállókhoz szaladt. Sötét, fekete volt a reggel, de ő nyugtalanul áhítozott a Falak nélküli világ után. Útközben megállt Fukszia ajtaja előtt, és bekopogtatott rajta.
– Ki az? – A lány hangja furamód fátyolosan csengett a túloldalról.
– Én – felelte Titus.
– Mit akarsz?
– Semmit – mondta Titus. – Kilovagolok.
– Randa idő van – jegyezte meg Fukszia. – Viszlát!
– Viszlát! – felelte Titus, és tovább lopakodott a folyosón, mikor hallotta, hogy kilincs nyikordul. Megfordult, és nem csupán a szobájába visszahúzódó Fuksziát pillantotta meg, hanem valami mást is, ami sebesen közeledett a feje felé a levegőben. Arca védelmére felkapta a karját, s nem annyira fürgesége, mint a véletlen révén épp a kezébe röppent egy nagy és ragacsos tortaszelet.
Titus tudta, hogy reggeli előtt nem léphet ki a Várból. Tudta, hogy kétszeresen is engedetlenség a Külső Falakon túlra mennie. Nevezetes vérvonala utolsó sarjaként jobban kell vigyáznia magára. Mindig közölnie kellett, mikor hová megy, hogy ha késlekedne visszatérni, azonnal tudjanak róla. De bármilyen sötét volt még, nem állt hatalmában elfojtani hetek óta növekvő vágyakozását – vágyát, hogy csak vágtázzon, míg az egész világ az ágyban hever még, hogy óriási kortyokban nyelje a tavaszi levegőt, míg lova az áprilisi mezőkön üget át vele, a Sárviskókon túlra. Hogy vágta közben úgy tehessen, mintha szabad volna.
Szabad…!
Mit jelenthetett ez a fogalom Titus számára, aki azt sem igen tudta, milyen lehet saját otthonában járni-kelni anélkül, hogy figyelnék, követnék, terelgetnék, aki sosem ismerte meg az alacsonyrendűek páratlan magányát? Hogy milyen lehet annak, akinek nem híres a neve? Akinek nincs pedigréje? Akire nem figyel a felnőtt világ elfátyolozott szeme? Aki úgy növekszik, ahogy a rézbőrűek osonnak: gyermekségből az ifjúságba, egyik évtől a másikig, akár sűrű bozóton át, rejtektől rejtekig, az ifjúság facsúcson álló leshelyeiről pillantva szerte?
A vad tájékon, amely, míg a szem ellátott, úgy övezte Gormenghastot, mintha a Vár hajótöröttek szigete lenne a kietlen tenger közepén, minden útvonaltól távol: e hatalmas tér közepén honnan is sejthette volna Titus, hogy az a bizonytalan, homályos elégedetlenség, amely időnként elfogta, a ketrecbe zártak nyugtalansága?
Nem ismert másik világot. Itt mindenütt a nyers anyag égett: a románc kellékei és díszletei. A szenvedélyes, homályos és nem nélküli románcé, mely veszedelmes és arrogáns.
Előtte végtelen rituáléval és precizitással teli jövő állt, mégis a torkába hasított valami, és fellázadt.
Vándornak lenni! Vándornak! Olyan, mint Hódítónak lenni – vagy Démonnak.
Így hát felnyergelte szürke lovacskáját, és kikaptatott a sötét, április reggelbe. Ám amint kilépett a Külső Falak egyik boltíve alatt, és a gormenghasti erdő felé ügetett, hirtelen reménytelenül eltévedt. Egy pillanaton belül mintha minden fényt elvágtak volna a felhők, és a sötétben nekicsapódó ágak közt találta magát. Ezután pedig lova térdig süppedt a hideg ingoványba. Reszketve, erőlködve visszakozott, hogy szilárdabb talajt fogjon patáival. Ahogy azonban a nap felkelt, Titus már ki tudta venni, merre járnak. És akkor a hosszú fénypászmák hirtelen áttörték a homályt, és meglátta a távolban – sokkal távolabb, mint hitte volna – a Vár egyik nyugati fokának felragyogó köveit.
És aztán a nap szétáradása, mígnem egyetlen foszlány sem maradt az égbolton; és a félelem borzongása várakozásteli izgalommá vált – a kaland izgalmává.
Titus tudta, hogy máris észrevették a hiányát. A reggelinek vége; de még a reggeli előtt riadót fújtak a hálóteremben. Titus látta is maga előtt tanítói felhúzott szemöldökét, ahogy a tanteremben üres padjára pillantanak, hallotta a kisdiákok csacsogását, találgatásait. És aztán megérzett valamit, ami borzongatóbb volt, mint nyakszirtjén a nap meleg csókja: a hideg áprilisi fuvallatot az arcán; veszedelmes és szörnyen izgalmas dolog – valami metsző érzés, amely átfütyült émelygő gyomrán át egészen le a combjáig. Mintha csak a kaland hírnöke füttyentett volna, hogy fordítsa meg lovát, míg a lágy, arany napfény ugyanezt az üzenetet duruzsolta, csak sokkal lustábban.
Egy pillanatra úgy elárasztotta az öntudat, hogy a Vár alakjait zsinegen függő bábuknak látta. Fél kézzel megfogja őket, és belehajítja mindet a várárokba, mikor visszatér – ha visszatér. Nem lesz többé a rabszolgájuk! Hát kinek képzelik őt, hogy iskolába küldik, hogy megmondják, mit tegyen? Ő nemcsak Gormenghast Hetvenhetedik Earlje, de Titus Groan is a maga teljes létjogosultságában.
– Hát jó! – kiáltott fel magában. – Majd én megmutatom!
Azzal lova véknyába vágta a sarkát, és a Hegy felé fordult.
Ám a Titus arcán átsuhanó hideg tavaszi fuvallat nem csak kóborlásának előjátéka volt. Az idő változását is jelezte, mely ugyanolyan váratlanul és hirtelen következett be, mint a napfény megjelenése. Mert bár az égen nem látszott felhő, a nap mintha ködben úszott volna, és a nyakát sem melengette már annyira.
Azonban csak akkor tapasztalta igazán a levegő ködösségét, miután több mint három mérföldet megtett már a veszedelmes felfedezőútból, és a Gormenghast-hegy lába alatti mogyorósban járt. Onnantól fehérség kezdett támadni körülötte, mintha a földből nőtt volna ki, s minden oldalról egyre közeledett. A nap csupán sápadt korong lett, majd végül teljesen eltűnt.
Most már nem fordulhatott vissza: tudta, hogy azonnal eltévedne, ha visszafordítaná a lovát. Alkalmasint nem látott mást, csak valami egyre halványuló, szerény derengést – közvetlenül előtte, odafenn. A Gormenghast-hegy teteje fénylett át az egyre sűrűsödő ködön.
Egyetlen reménye az volt, hogy kikapaszkodik a fehér felhőből, és lovát veszélyes ügetésre sarkallva – mert csak egy-két méterre láthatott el – a magas hegyoldal felé tör (útján a sápadt derengés vezette); és végül úgy találta, hogy a levegő kezd megritkulni. Mikor a nap újra akadálytalanul sütött le rá, és a legmagasabban gomolygó ködpamacsok is jócskán alatta voltak, Titus a maga teljességében élte át, milyen egyedül lenni. Olyasfajta magányt érzett, amilyet még sosem. A mozdulatlan magasság némaságát, miközben alatta fantasztikus felhővilág terült el.
Nyugaton, a távolban vaskos otthonának teteje lebegett oly könnyedén, mintha minden egyes tornya virágszirom volna. Nagy, sisakköves fejének állkapcsába fűzött ablakfogak százai tükrözték a hajnalt. Több volt bennük az üvegnél a csont természetéből; vagy a kőből, mely magába zárta őket. Az ablakok szunnyadozásával szemben a távoli falakat hideg láncolatával központozta a tetőkön hektárokon át sötét tengerként terpeszkedő repkény, mely nyughatatlannak tűnt: milliónyi szív alakú szemhéj pislogott nedvesen.
A hegy orma fölötte ragyogott. A komor szirteken nem is lett volna élet az elkóborolt gyermeken kívül? Úgy tűnt, a világ szíve megszűnt dobbanni.
Meg-megrezdültek a repkénylevelek, és egy-egy zászló is meglebbent rúdján, de e mozdulatokban nem volt élet, szándék, csak annyi, amennyire egy tetem hosszú, szélben libbenő haja tagadhatja meg a hozzá tartozó test halálát.
A Vár arcán végigfutó ablakok legfelső, hosszú fogsorában egyetlen fej sem bukkant elő. Ha ott áll valaki, úgy látta volna, hogy a nap karnyújtásnyira függ a nagy köd fölött.
Ez a köd horizonttól horizontig terpeszkedett, gomolygó hátán tartotta meg a hegy tömbjét, mint csúf szirtek, meredélyek zsákját. A hegyoldal mentén hömpölygött. A várfalak körül is ontotta páráját, egyik vészjósló réteget a másik után, akár az ár. Hangtalanul, mozdulatlanul, a holdénál is hatalmasabb erejű füstölgése alatt nem akart elapadni.
A hegyről lélegzet sem hallatszott. A Várból sóhaj sem jött, sem a köd üres csendjéből. Lélek sem élt a pára alatt? Egy szív sem dobogott? Mert ebben a fehér csendben még a leggyengébb szív is visszhangot verne, és kettős dobpergése a távoli vízmosásokban dörömbölne.
A napfény sem ejtett foltot a tejes leplen. A nap is fehér volt, mintha a ködöt tükrözné – törékenyen, mint egy üvegkorong.
Csak nem a Természet kísérletezett nyughatatlanul különféle elemeivel? Mert amint leszállt a fehér köd, mintha örökkön ott akarna megtelepedni, hideg gomolyag-folyóként elnyúlva a vízmosásban – a síkságra takaróként borult rá, s hideg ujjaival behatolt minden nyúlkotorékba –, csípős, fürkész szél csapott le északról, s miután tisztára seperte a földet, ugyanolyan hirtelen állt el, mint ahogy feltámadt, mintha kimondottan csak azért küldték volna, hogy eltakarítsa a ködöt. És a napból újra aranygömb lett. Eltűnt a szél, eltűnt a köd, eltűntek a felhők is, a nap újra meleg és fiatal még, Titus pedig a Gormenghast-hegy lankáin állt.