Hetvenkettő

Amikor Titus először megpillantotta, azt hitte, a lány is csak egy a fejében torlódó képek közül, de ahogy tovább bámulta, rájött, hogy ez az arc nem a felhők közül való.

A lány nem vette észre, hogy kinyitotta a szemét, így Titusnak lehetősége nyílt egy-két percig szemlélni vonásai jeges hidegségét. Amikor a lány elfordította a fejét, és észrevette, hogy Titus nézi, nem igyekezett lágyítani az arckifejezésén, mert tudta, hogy a fiú meglepte. Inkább visszabámult rá, amíg el nem jött a pillanat – mintha addig farkasszemet néztek volna –, hogy úgy tegyen, mintha nem tudná tovább mereven tartani a vonásait, ekkor a jég elolvadt, a helyét pedig olyan kifejezés vette át, melyben elegyedett a kifinomultság, a furcsaság és a tökéletesség.

– Nyertél – mondta. Hangja közömbös volt, és könnyed, mint a bogáncspihe.

– Ki vagy te? – kérdezte Titus.

– Nem számít – felelte a lány. – Amíg én tudom, hogy te ki vagy… nem igaz?

– Ki vagyok hát?

– Lord Titus, Gormenghast Hetvenhetedik Earlje. – Szavai úgy libegtek, mint az őszi levelek.

Titus behunyta a szemét.

– Hála az égnek.

– Miért? – kérdezte Cheeta.

– Azért, hogy tudod. Már szinte kételkedni kezdtem a hely létezésében. Hol vagyok? Az egész testem lángol.

– A nehezén túl vagy – válaszolta Cheeta.

– Igen? Milyen nehezén?

– Az üldözésen. Idd ki ezt, és feküdj vissza.

– Micsoda arcod van – mondta Titus. – Mint az ideges édenkert. Ki vagy te? Hm? Ne válaszolj, tudom. Nő vagy. Az bizony. Engedd hát, hogy melleidet szívjam, mint kicsi almákat, és nyelvem a mellbimbóddal játsszon.

– Kétségtelen, hogy jobban érzed magad – felelte a tudós lánya.