Swelter
Gormenghast főszakácsa egy boroshordón egyensúlyozott nagy nehezen, s egy csapat izzadt, csíkos kabátot és apró, fehér sapkát viselő kuktához intézte szavait. Egymás vállába kapaszkodtak, hogy állva tudjanak maradni. A közeli sütők hevétől fénylő kamaszképükön bárgyú kifejezés ült, tébolyodott, hízelkedő buzgalommal röhögtek és tapsoltak a felettük tornyosuló borzalomnak. Amint Flay a csoport mellé ért, a boroshordó feletti hőségbe újabb bömbölés hatolt be, épp olyan, mint amilyen egy-két pillanattal azelőtt ütötte meg a fülét.
Az ifjú konyhalegények már sokszor hallották ezt az üvöltést, de sosem tulajdonították másnak, mint a haragnak. Így hát először most is rémület fogta el őket, ám hamarosan megértették, hogy ezúttal nincs nyoma a hangban indulatnak.
A fölébük tornyosuló részeg, arrogáns, kukacoskodó főszakács ma jó kedvében volt.
A boroshordó körül pityókásan ingadozó kukták, miközben arcukat meg-megvilágította a magas ablakon beszűrődő fény, valami mámoros módon – szintén jó kedvükben voltak. A főszakács szemmel látható ok nélküli bömbölésének visszhangja elhalt, és a hordót körülvevő, rogyadozó csoport lázasan dobogott a lábával, és éles hangon rikkantgatott örömében, mivel a fölébük tornyosuló óriási fej tömegéből lassan ostoba mosoly rajzolódott ki. Még sosem voltak ilyen fölszabadultak a főszakács társaságában. Egymással versengve ragadtatták magukat mindaddig hallatlan merészségekre. Kegyéért versenyezve visították teljes erőből a nevét. Igyekeztek elkapni a tekintetét. Nagyon fáradtak voltak, elnehezültek az italtól és a hőségtől, ám vadul felélték felajzott energiáik részeg maradékait. Mindannyian így tettek, egy behúzott nyakú fiú kivételével, aki a jelenet közben mindvégig szomorkás hallgatásba burkolózott. Undorodott a fölé tornyosuló alaktól, kuktatársait pedig megvetette. Az oszlop árnyékos oldalának támaszkodott, a főszakács látókörén kívül.
Flay urat még ezen a napon is bosszantotta az eléje táruló jelenet. Bár elméletben megelégedésére szolgált, gyakorlatilag mégis kellemetlennek találta a látványt. Jól emlékezett, hogy Swelterrel már az első pillanattól fogva kölcsönös ellenszenvvel viseltettek egymással szemben, ami azóta csak tovább mérgesedett. Swelter látni sem bírta Lord Sepulchrave első számú inasának csontos, rendetlen alakját a konyhájában, s berzenkedését csupán az enyhítette, hogy ilyenkor alkalma nyílt fensőbbséges szellemességét Flay úr kárára fitogtatni.
Flayt mindössze egyetlen szándék vezérelte, amikor belépett Swelter gőzölgő birodalmába. Bebizonyítani – éppúgy önmaga, mint mások előtt –, hogy őt, Lord Groan főemberét a személyzet egyetlen tagja sem félemlítheti meg semmi módon.
Hogy erről a tényről ne feledkezzen meg, rendszeresen bejárta a személyzeti negyedet, ám a konyhába sosem tudott anélkül belépni, hogy össze ne szorult volna a gyomra, és kilépvén mindig kiújult epés hangulata.
A nedves falról tündöklő párában tükröződő, hosszú fénypászmák kísérteties foltokkal borították be a főszakács testét. Lentről az éjfél mocsaraiba mosódó szürkével tarkázott, meleg, haloványfehér tömegként festett – a gerendák közt magasodó, közéjük vegyülő tömegként. Az alkalomhoz illően az oldalánál lévő kőoszlopnak támaszkodott, közben pedig fényfoltok úsztak megfeszülő, piszkosfehér egyenruháján. Mikor Flay először megpillantotta, a főszakács fejét árnyék takarta. Hidegen meredt fölfelé magas sipkája, mint valami sápadt derékvitorla az égbe. Összhatásában valóban gályát idézett.
Az egyik visszatükröződő fényfolt a pocakján táncolt ide-oda. Ez a delejesen ringó fényfolt időről időre megvilágított egy hosszú vörösborfolt-szigetet. Mikor a fény rávetült, mintha kiugrott volna a pecsétes szövetből, éles kontrasztban a chiaroscuróval, meghazudtolva a tónusok törvényeit. Swelter züllöttségének ezen egyszerű jele a vászon duzzadó ívén Flay meglepetésére lenyűgözőnek bizonyult. Egy percen át bámulta, ahogy fel-felbukkan, eltűnik, majd újra megjelenik a kárminpiros rombusz, a mögötte lévő test ringásának megfelelően.
Az érzéketlen lábdobogás és visítás újabb rohama törte meg a varázst, és Flay fenyegetően emelte föl a tekintetét. Hirtelen a poros, elhagyatott csarnokban tanyázó Rottcodd emléke lopózott a tudatába, és döbbenten ébredt rá, mennyivel inkább kedvére volt a Teremőr suta, látszólag illojális önelégültsége – legalábbis jóval inkább, mint az időktől megszentelt tivornyának ez a pokla. Elkacsázott egy olyan pontra, ahonnan ő jól láthatott mindent, de őt magát nem láthatták, és onnan figyelte, ahogy Swelter egyensúlyt keres a lábával, majd hatalmas, puha kezével csendre inti az alatta sorakozó legénykéket. Flaynek feltűnt, hogy hangjának és viselkedésének szokásos kegyetlensége ma milyen mézesmázossá változott, ólommal és cukorral elegy kedélyeskedéssé, valami szörnyű bensőségességgé, mely legborzasztóbb haragjánál is borzasztóbb. Beszéde nagy hangcsomókban áradt ki az árnyékból, mint valami csodálatos, porladó nemezharang meleg, émelyítő csengése.
Puha kezével csendre intette a lefetyelő kuktákat, és kieresztette vaskos hangját.
– Mihasnák! – a homályban széttárta karját, úgyhogy tunikájának gombjai leszakadtak, az egyik átsüvített a termen, és a szemközti falon egy csótányhoz vágódott. – Gyertek köselebb, gyertek sak köselebb, és hegyessétek a fületeket! Gyertek sak, kis pofikák tengere, köselebb, köselebb, kisikéim!
A kukták egymás lábát taposva közelebb botorkáltak, a legelöl álló a boroshordóhoz préselődött.
– Így, így. Éppen így – bandzsított le rájuk Swelter. – Most épp olyanok vagyunk, mint egy boldog kis salád. Egy sép, válogatott kis salád.
Azzal kövér kezét fehér köpönyege hasítékába dugta, és előhúzott alóla egy hasas palackot. Ajkát hátborzongató erővel a dugóra tapasztotta, és kimozdította az üvegből, majd az üveg tartalmából jó fél pintet ledöntött a torkán, miközben a dugót nem vette ki a szájából, hanem az egyik ujját az üveg szájához szorította, úgyhogy a bor két sugárban lövellt a szája szögletei felé, hogy odabenn egyesülve zúduljon alá a leírhatatlan mélységbe.
A konyhalegények visítoztak, dobogtak, egymást markolászták gyönyörűségükben és csodálatukban.
A szakács kivette a dugót, megforgatta hüvelyk- és mutatóujja között, elégedetten nyugtázta, hogy a művelet alatt mindvégig száraz maradt, visszadugta a palackba, azt pedig ismét zsebre vágta.
Újra felemelte a kezét, és ismét csend lett, eltekintve az izgatott zihálástól.
– Na, est mondjátok meg, büdös kis angyalkáim. Mondjátok sak meg, de izsibe, ki vagyok én? Mondjátok sak izsibe!
– Swelter! – kiáltották. – Swelter, uram! Swelter!
– Sak ennyit tudtok? – felelt. – Sak ennyit tudtok, kis pofikáim? Sönd legyen! És jól figyeljetek rám, Gormenghast fősakácsára, negyvenestendős legények, urak, sépek és rútak, vének és ifjak, és mind a többi, jól átsütve, nyakon öntve, egy sipet borssal fűserezsve!
– Egy csipet borssal fűszerezve! – üvöltötték a kukták egymást ölelgetve. – Megfőzzük, uram? Megcsináljuk most rögtön, bevágjuk az üstbe, jól összekeverjük! Ó, micsoda ízletes fogás, uram! Micsoda ízletes fogás!
– Send legyen! – bődült el a szakács. – Sendet, tündérpalánták! Sendet, büdös angyalkáim! Jöjjetek közselebb, közselebb a tejfeles arcocskáitokkal, és megmondom nektek, ki vagyok én.
A behúzott nyakú fiú, aki nem vette ki részét az izgalmakból, egy apró, göcsörtös pipát húzott elő, és kényelmesen megtömte. Szája kifejezéstelen volt, nem görbült se le, se föl, ám sötét szeme érett gyűlölettel volt tele. Félig lehunyta, de így is ékesszóló pillantással figyelte a hordóról imbolyogva előrehajló alakot.
– Na, most jól figyeljetek – folytatta a hang –, és megmondom, ki is vagyok én, azstán eléneklek nektek egy nótát, és akkor már tudjátok majd, ki dalol nektek, rémséges, tesetosa kis pesenyéim!
– Nótát! Nótát! – felelt a visító kórus.
– Elősör is – hajolt előre a szakács, minden bizalmas szavát ragacsos sziruppal töltött ágyúgolyóként köpve ki. – Elősör is. Nem vagyok más, mint Abiatha Swelter, ami, ha nem tudnátok, annyit tes, hogy én vagyok a bőség és a kiválóság simbóluma. Én vagyok a bőség és a kiválóság atyja. Mit mondtam, ki vagyok én?
– Abíta Swelter – visították.
A szakács hátrább dőlt dagadt lábán, és lebiggyesztette ajkát, hogy szájának szegletei elvesztek tokája árnyékában.
– Abiatha – ismételte lassan, jól megnyomva az á-t. – Abiatha. Mit mondtam, hogy hívnak?
– Abiatha! – hangzott fel a sivítás.
– Helyes, helyes. Abiatha. Figyeltek rám, drága kis csúsómásók, figyeltek?
A kukták értésére adták, hogy jobban nem is figyelhetnének.
Mielőtt a főszakács folytatta volna, újra a palacknak szentelte figyelmét. Ezúttal a foga közé vette a nyakát, úgy hátrahajtotta a fejét, hogy az üveg az égnek meredt, szárazra szívta, majd az elbűvölt tömeg feje fölé köpte. A kövezetnek csapódó fekete üveg csörömpölését elnyelte a visongó tetszésnyilvánítás.
– Azs étel – szólalt meg Swelter – mennyei dolog, az ital pedig még igézsőbb. Puffadt kis virágsálak! Duzzsadó bimbók! Jertek sak közselebb, lopózzsatok ide, hadd dalolok, sívem a gerendák fölé emelkedik édesen, eldalolok nektek egy nótát. Egy régi, somorú dalt, egy jó bánatosat. Jertek közselebb!
A legények már nem tudtak ennél is közelebb nyomakodni a szakácshoz, de azért tülekedve, fénylő arcukat magasba emelve kiáltoztak a dalért.
– Milyen kellemes kis falatok vagytok! – nézett le rájuk Swelter, miközben tenyerét hájas csípőjébe törölgette. – Micsoda saftos kis pesenyék. Sakugyan, bár kissé még túl sengék. Figyeljetek sak, madárkáim! Még a nagyanyátok is forogni fog a sírjában. Jól megforgatjuk, aranyoskáim, jól megforgatjuk – hogy megforgatjuk, meg a rágsáló férgeket is! Hol van Steerpike?
– Steerpike! Steerpike! – kiáltoztak az ifjak. Az elöl állók a fejüket forgatták lábujjhegyre állva, a hátulsók előremeredve kémleltek. – Steerpike! Steerpike! Itt van valahol, uram! Ó, hát ott van, uram! Ott van! Az oszlop mögött, uram!
– Söndet! – bődült el a főszakács nagy lopótökfejét arra fordítva, amerre az ujjak mutattak, miközben a többiek előretaszigálták a behúzott nyakú fiút.
A fiú, Steerpike, lehetetlenül aprónak hatott a borzalmas hústorony előtt állva.
– Neked fogok énekelni, Steerpike, neked – suttogta a szakács fél kézzel a sűrű hőségtől fénylő kőoszlopba kapaszkodva, melynek barázdás oldalán kis nedvességpatakok csorogtak alá. – Neked, az újoncnak, a koloncnak, a tanoncnak – neked, a rusnya, tunya, láthatóan mulya kecskének a bűzslő ólból.
A kukták boldogan ringatóztak.
– Neked, csakis neked, savanyú kis súszómászó sigabigám. Külön neked, úgyhogy figyelmezzs csak sorgosan! Hegyezsed a füled? Figyelj sak, mert így-úgy-amúgy sól! Azs én sázséves dalom, a legeslegsomorúbb dalom.
Swelter mintha el is feledte volna, hogy énekelni akart, és miután izzadt tenyerét az egyik fiú fejébe törölte, újra csak Steerpike-ra nézett.
– És miért épp neked, megzsápult kis napsugaram? Miért csak neked? Azs már ugyan bizsonyos – a bizsonyosnál is bizsonyosabb, édes kis Steerpike, hogy te, aki annyit sem érs, mint a hermelin vére, távol álls minden teremtett lénytől – de mondd sak, sőt inkább ne is mondd, hogy lehet, hogy a füled, ami eredetileg nyilván légypapírnak késült, sóval a füled, te tudhatod, mi okból, ilyen semtelenül libeg-lobog? Mit javasols, hogyan folytassuk a murit? Ide-oda máskáls azsokon a piskafa lábaidon, láttam már. Mindenbe belesusogs a konyhámban. Pimas kis állatszemeddel mindent megnézsel. Láttam ám! Láttam, ahogy rám nézsel! Ahogy most is nézsel. Steerpike, türelmetlen kis madárkám, mit jelentsen mindezs, és miért daloljak én teneked?
Swelter hátradőlt, mintha egy pillanatig saját kérdésén töprengene, miközben köpenye ujjával megtörölte a homlokát. De nem várt választ, hevesen széttárta karját, s hatalmas körívet írt le vele.
Steerpike nem volt részeg. Ahogy ott állt Swelter előtt, semmi mást nem érzett, csak megvetést a férfival szemben, aki még tegnap is jól kupán vágta. Ám mit sem tehetett, csak állt ott, és várt, miközben a talpnyalók hátulról lökdösték és bökdösték.
Újra megszólalt odafentről a hang.
– Ezs a dal, Steerpike-om, egy elképzselhetetlen sörnyeteghezs sól, amilyen te is lehetnél, ha seppet nagyobb lennél, és kisit sörnyebb. Ezs a dal egy keménysívű sörnyeteghezs sól, úgyhogy jól figyelj, kis bibirsókom! Közselebb, közselebb! Hát nem tudtok kicsit közselebb jönni, hogy meghallgassátok ezst a bánatos remekművet?
A bor kezdte megduplázni felforgató tevékenységét a szakács agyában. Most már szinte egyfolytában a nedves oszlopba kellett kapaszkodnia, olyan csúful tántorgott.
Steerpike felnézett rá magas, csontos szemöldöke alól. A szakács szemei véreres hólyagokként dülledtek előre. Egyik karja tehetetlenül lógott az oszlop barázdás oldalánál. Arcának hatalmas tömege elernyedt. Fénylett, akár a kocsonya.
Most ez az arc megnyílt. A belőle előtörő hang egyszeriben elvékonyodott.
– Én vagyok Swelter – ismételte. – Abiatha Swelter, őfelsége fősakácsa, kapitánya a séles, seles, sesélyes tengereken. Abiafa Swelter, férfiak és legények, és lányok és salagok és maskakölkök, negyven évig vess és arass, hol a garas, kisik és nagyok, tündér vagyok! Dalnok vagyok! Figyeljetek, figyeljetek!
Swelter uram anélkül, hogy megmozdította volna a vállát, bortól vöröslő mellkasára hajtotta fejét, és megpróbálta megállapítani, hogy hallgatósága kellőképp ráhangolódott-e a nyitó taktusra. Ám „kis pofikái tengeréből” semmit sem tudott kivenni, mivel a „tengert” gyakorlatilag egybefolyó köd mosta el a szeme előtt.
– Figyeltek rám?
– Igen, igen! A nótát, a nótát!
Swelter újra lehajtotta a fejét a forró párában, majd erőtlenül felemelte jobb kezét. Tett egy gyönge erőfeszítést, hogy ellökje magát az oszloptól, és impozánsabb helyzetben adja elő nótáját, de képtelen volt összeszedni az erejét, úgyhogy visszadőlt, majd arcának alsó része széles, együgyű mosolyra húzódott, és miközben Flay kemény kis száját legörbítve figyelte, a főszakács összegörnyedt, mintha halálán volna. A forró konyhában síri csend lett. Végül gyenge, gurgulázó hang szüremlett át rajta, ám hogy ez a rég várt dal első strófája volt-e, senki sem tudta, mivel a szakács, akár egy gálya, megrázkódott horgonyán. Az óriási hajó vitorlái megereszkedtek, összegyűrődtek, majd a hatalmas test megfeneklett és alábukott. Úgy hallatszott, mintha valami szétfolyt volna, miközben hét kőkockányi terület tűnt el szem elől a boráztatta hájtömeg eszméletlen teste alatt.