Tizenöt
Elindult visszafelé az alagúton át, a négyszögletű udvaron keresztül a birtokról kifelé, amíg kanyargós ösvények pókhálójához nem ért, majd tovább gyalogolt, és végül széles, köves főúton találta magát.
Messze, a mélyben egy folyót pillantott meg, és füstöt látott, amely rózsás pamacsokban emelkedett fel megannyi kéményből.
Titus azonban hátat fordított a látványnak, és miközben felfelé kapaszkodott, egymás mellett két hosszú autó száguldott el mellette némán. Közöttük a távolság nem lehetett nagyobb egy hüvelyknél.
A két kocsi hátuljában igen egyenes háttal egy-egy sötét, felékszerezett, dús keblű nő ült, akik ügyet sem vetettek a tovaröppenő tájra, hanem egészségtelen összpontosítással mosolyogtak egymásra.
Messze az autók nyomában, minden pillanatban egyre jobban lemaradva egy kis csúnya, fekete, testéhez képest túl rövid lábú kutya rohant nevetséges céltudatossággal a hosszú, kanyargós út közepén.
Miközben Titus tovább mászott, és a fák mindkét oldalon egyre közelebb kerültek hozzá, a változáson tűnődött, amely úrrá lett rajta. A bűntudat, melynek fekete felhője az utóbbi időben teljesen a hatalmába kerítette, elmúlt, a vére pezsgett, lépte ruganyossá vált. Tudta, hogy szökevény, aki elárulta elsőszülötti jogát, hogy Gormenghast „szégyene”. Tudta, hogy megsértette a várat, megsértette otthona köveit, megsértette anyját… mindezzel tisztában volt, mégsem hatott rá.
Most csak az igazságot látta – hogy soha nem forgathatja visszafelé a lapokat.
Ő Titus Úr volt, Gormenghast Hetvenhetedik Lordja, ugyanakkor az élettel cimborált; friss sarjadék volt, kalandor, szeretetre és gyűlöletre kész, kész arra, hogy egy idegen világban használja az eszét, kész mindenre.
Ez húzódott hát a távoli horizont mögött. Ez volt a magva. Új városok és új hegyek, új folyók és új teremtmények. Új férfiak és új asszonyok.
Ekkor elfelhősödött az arca. Hogy lehettek olyan önteltek azok a nők az autóikban, vagy Muzzlehatch az állatkertjében – mintha fogalmuk sem lenne Gormenghast létezéséről, ami pedig magától értetődően mindennek a középpontjában áll?
Tovább kapaszkodott, és mellette kapaszkodott az árnyéka is a szép fehér kövön, melyből az út épült, és már majdnem odaért egy útkereszteződéshez, melynek keleti elágazása kétoldalán magas tölgyfák álltak, a nyugatién pedig… ám Titus nem szemlélhette tovább sem a fákat, sem mást, mert ahogy szörnyen lassú tempóban kilépett az árnyékból a napfényre, két alakot pillantott meg, akik minden tekintetben teljesen egyformák voltak, sisakjuk sötét árnyékot vetett a szemükre, és sima léptekkel haladtak a talajon.