Nyolcvankettő
– Ez az a fiú? – kérdezte Cheeta apja, egy apró emberke.
– Igen, apám, ő az.
Cheeta apjának hangja tökéletesen üresen csengett. A megjelenése szinte negatív volt. Szinte már zavarba ejtő volt a jellegtelensége. Csak a koponyája volt pozitív – egy disznózsír színű domb.
Ha egyenként próbálnánk leírni az arcvonásait, semmilyen eredményt nem adnának ki; nehéz volt elhinni, hogy ugyanaz a vér folyik Cheeta ereiben is. Mégis volt valami – egyfajta kisugárzás, ami közös volt apában és lányában. Olyan légkör lengte körül őket, ami csakis rájuk volt jellemző, noha a vonásaiknak nem volt köze ehhez. Hiszen az apa nem volt semmi: magányos intellektussal rendelkező élőlény, aki nincs tudatában annak a ténynek, hogy emberi nyelven szólva, egyfajta vákuumaként szolgált mindannak, ami a fejében zseniális volt. Semmi másra nem gondolt, csakis a gyárára.
Cheeta követte a pillantását, és egészen tisztán meglátta Titust.
– Húzódj le! – mondta kurtán, mintha egy sirály kiáltott volna.
Apja megérintett egy gombot, az autó sóhajtva megállt.
Egy fákkal árnyékolt kocsiút távoli végén ott ballagott Titus, és látszólag magában beszélt, de épp amikor már Cheeta és az apja arra gondolt, hogy elvesztette az eszét, három koldus bukkant elő a levelek távoli kuszaságából Titus oldalán.
A négyes csoport szemmel láthatólag nem hallotta és nem látta közeledni az autót.
A hosszú országútra foltokat vetett a lágy őszi fény.
– Követtük – közölte Repedtfazék. – Ha-ha-ha! Úgy mondanám: hol a nyomában jártunk, hol megkerültük.
– Követtek? Minek? Nem is ismerem magukat – mondta Titus.
– Nem emlékszik, fiatalember? – kérdezte Rákboka. – A Folyó Alatti Városra? Amikor Muzzlehatch megmentette az életét?
– De igen, persze – felelte Titus –, de magukra nem emlékszem. Több ezren voltak ott… egyébként… látták őt?
– Muzzlehatchet?
– Muzzlehatchet.
– Nem – mondta Csúzli.
Szünet következett.
– Drága fiam – szólalt meg Repedtfazék.
– Igen?
– Milyen elegáns. Mint amilyen én voltam valaha. Koldus volt, amikor utoljára láttuk. Épp mint mi. Ha-ha-ha! Egy sorvadt kéregető. De nézzenek oda! Oh là là!
– Fogja be – szólt rá Titus.
Újra rájuk meredt. Három csődtömeg. Úgy parádéznak, ahogy csak a csődtömegek tudnak.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte Titus. – Semmim sincs, amit maguknak adhatnék.
– Megvan mindene – felelte Rákboka. – Ezért követjük. Ön más, uram.
– Ki szólított így? – suttogta Titus. – Honnan tudja?
– De hát mindenki tudja – kiáltotta Repedtfazék olyan hangon, ami még oda is elhallatszott, ahol Cheeta az apjával együtt figyelte minden mozdulatukat.
– Honnan tudták, hol találnak?
– A földhöz szorítottuk a fülünket, meresztettük a szemünket, és használtuk a jóistentől kapott sütnivalónkat.
– Végül is figyelik. Nem ismeretlen.
– Még hogy ismeretlen! – kiáltotta Repedtfazék. – Ha-ha-ha! Ez jó!
– Mi van a zsákban? – kérdezte Titus elfordulva.
– Az életművem – felelte Rákboka. – Könyvek, egy szekérderék, de mind ugyanaz. – Magasra emelte a fejét, és büszkén forgatta jobbra-balra. – Ezek az én „maradványpéldányaim”. Ők az én középpontom. Kérem, vegyen egyet, uram. Vigyen magával egyet Gormenghastba. Nézze. Előhúzok egyet önnek.
Rákboka, félrelökve Csúzlit a kerekesszéktől, feltépte a zsákot, és ledugta a karját a torkán, majd a sötétségből előhúzott egy példányt. Lépett egyet Titus felé, és átnyújtotta a rejtélyes kötetet.
– Miről szól? – kérdezte Titus.
– Mindenről – felelte Rákboka. – Mindenről, amit az életről és a halálról tudok.
– Nem nagyon szoktam olvasni.
– Nem kell sietni. Olvassa csak kényelmesen.
– Nagyon szépen köszönöm – Titus találomra belelapozott. – Versek is vannak benne, igaz?
– Versekkel van tűzdelve – felelte Rákboka. – Nagyon igaz, versekkel van megtűzdelve. Felolvassak egyet önnek… uram?
– Nos…
– Á, meg is van… hmm… hmm. Egy gondolat… csak egy futó gondolat. Hol is tartottunk? Készen áll, uram?
– Nagyon hosszú? – kérdezte Titus.
– Nagyon rövid – felelte Rákboka, és behunyta a szemét. – Így szól:
Az ég madarát mi röpíti, ha nem a szárny?
Mint lépdel a szarvas, ez óriás, szőrös király,
ha nem a lábán? A hal miképp szeli át
a vizek mélyét, vágyódó sellők honát,
ha nem uszonyával? S miképp szökken szárba,
ha nem éltető gyökere révén, a banánfa?
Rákboka kinyitotta a szemét. – Látja? – kérdezte.
– Hogy hívják? – kérdezte Titus.
– Rákboka.
– És a barátait?
– Repedtfazék és Csúzli.
– A Folyó Alatti Városból menekültek?
– Igen.
– És már régóta keresnek?
– Így igaz.
– Mi okból?
– Mert szüksége van ránk. Tudja… mi elhisszük, hogy az, aminek mondja magát.
– Minek mondom magam?
A három vándor egyszerre tett egy lépést előre. Viharvert arcukat a fölöttük lengedező falevelek felé emelték, és egyszerre így szóltak:
– Ön Titus, Groan Hetvenhetedik Earlje és Gormenghast Lordja. Isten engem úgy segéljen!
– Mi vagyunk az ön testőrei – jelentette ki Csúzli olyan gyenge és színtelen hangon, hogy már a tónus meghazudtolta azt a meggyőződést, amit a szavaknak közvetíteniük kellett volna.
– Nincs szükségem testőrökre – közölte Titus. – De azért köszönöm.
– Én is éppen ezt mondtam, amikor fiatal voltam – jegyezte meg Csúzli. – Én is úgy gondolkodtam, ahogy ön… hogy egyedül lenni minden. Ez azelőtt volt, hogy a sóbányába küldtek… azóta…
– Bocsássanak meg – szakította félbe Titus –, de nem időzhetek. Értékelem az önzetlenségüket, amivel felkutattak, és a gondolatot is, hogy megvédelmeznek ettől-attól… de nem. Én is egyike vagyok, vagy hamarosan leszek azoknak a gyalázatos, önző alakoknak, akik mindig beleharapnak a kézbe, amely enni ad nekik.
– Mindazonáltal követjük önt – mondta Repedtfazék. – Nem leszünk szem előtt, ha úgy kívánja. Igénytelenek vagyunk. És nem lehet minket könnyen lebeszélni.
– És mások is jönnek majd. Levert férfiak és ábrándos legények. Idővel egész hadserege lesz, uram. Egy láthatatlan hadserege. Amely örökké készen áll a jelre.
– Miféle jelre? – kérdezte Titus.
– Hát erre, természetesen! – kiáltotta Repedtfazék, és ajkát biggyesztve olyan éles füttyszót hallatott, mint a póling kiáltása. – A veszélyjelzésre. Ha-ha-ha-ha! Ó, dehogy. Semmitől sem kell félnie. Láthatatlan hadserege ön mellett lesz mindenütt, láthatatlanul.
– Hagyjanak! – kiáltotta Titus. – Menjenek! Túlbecsülik a képességeiket. Egyetlen dolog van, amit megtehetnek értem.
A három vándor egy ideig rosszkedvűen meredt Titusra. Majd Rákboka megkérdezte:
– Mi az?
– Kutassanak át mindent Muzzlehatchért. Hozzanak róla híreket, vagy hozzák ide őt magát. Tegyék meg ezt, és akkor részesei lehetnek a vándorlásomnak. De most, kérem, MENJENEK, MENJENEK, MENJENEK!