Hatvanhárom
Közeledett a Fényes Faragványok Napja. A Faragók az utolsó simításokat is elvégezték műveiken. A várakozás olyan érzékelhető volt a Várban, amennyire csak lehetett, míg a várbéliek gondolatait nagyobbrészt azonban az a sokkal hatalmasabb és szörnyűbb tudat töltötte be, hogy Steerpike bármelyik pillanatban újra lecsaphat. Mert a foltos arcú az elmúlt nyolc nap alatt négyszer is lecsapott. Minden esetben egy kavicsot találtak az újonnan lemészároltak betört feje mellett, vagy a szem fölé ágyazódva a csontba. Ezek a céltalanságukban oly gonosz gyilkosságok egymástól olyannyira távoli helyszíneken estek meg, hogy semmivel nem utaltak arra, hogy hol lehet a gyilkos tanyája. Halálos parittyája verejtékes rémületben tartotta egész Gormenghastot.
Ám az eluralkodó félelem ellenére a faragványok hagyományos napjának közelsége mégis bizonyos kevésbé szörnyűséges izgalmat csempészett a helybéliek szívébe. Megkönnyebbüléssel fordultak az időtlen ceremónia felé, mint amiben megbízhatnak – ami emberemlékezet óta minden évben ugyanúgy történt. Úgy fordultak e tradícióhoz, akár a gyermek az anyjához.
Az esemény helyszínéül szolgáló hosszú udvart felsikálták, és újra átsikálták. Már egy hete vedrek csörömpölése, víz lötyögése, sziszegése, súrolás hangja visszhangzott nap nap után a keskeny udvaron. Kiváltképpen a magas déli fal lett makulátlan. Eltávolították az állványzatot is, melyről a tisztogatók majmokként csüngve fürkészték a durva köveket, az illesztéseket is lekapargatták, és a repedésekben felhalmozódott por minden nyomát lemosták. Ez a fal csillogó kövek hosszú perspektívájába veszett – s a földtől öt láb magasságban egész hosszában végighúzódott rajta a Faragók Párkánya. A tömör polc vagy párkányzat olyan széles volt, hogy a legnagyobb színes szobor is kényelmesen elférjen rajta. A nagy napra készülve már le is meszelték, akárcsak fölötte a falat egy tucat lábnyi magasságig. Ami növény az előző év során áterőszakolta magát a kövek között, azt szokás szerint a fal síkjában levágták.
E természetellenesen megtisztított udvarra kell majd beözönlenie a Viskólakók sötét és rongyos áradatának, vállukon vagy karjukban cipelve nehéz faszobraikat, vagy ha a mű súlyosabb, semhogy egy ember elbírná, a Faragó családja is segít – a gyerekek mezítláb, szemükbe lógó fekete hajjal szaladgálnak mellette, éles, izgatott hangjuk megannyi tőrként hasít a terhes levegőbe.
Mert a levegő nyomasztó súllyal nehezedett rájuk. Forrón mozgott, amennyi volt belőle, mintha hatalmas, beteg madarak legyeznék rothadó szárnyaikkal.
A Steerpike-féle rettegést ez a fojtogató lég is súlyosbította, épp ezért annál jobban várták a Fényes Faragványok ceremóniáját, mert szellemnek, léleknek megkönnyebbülést hozott, hogy olyasmivel foglalkozhat, aminek egyetlen értelme a szépség.
De a faragványok tökéletes művészisége és harmonikus szépsége ellenére féltékeny alkotóik nem szívelték egymást. A családok közti rivalizálás, a régi sérelmek, a száz meg száz keserű viszálykodás mind-mind évente előjött ezen az ünnepen. Felszakadtak vagy legalábbis felidéződtek a régi sebek. Szépség és keserűség egymás mellett létezett. Vénséges, karmos, hosszú évek hálátlan küszködésétől kérges kezek emeltek magasba egy kecses, papírvékony szárnyát kiterjesztő famadarat, melynek begyén bíbor folt lángolt.
Az utolsó előtti estére minden készen állt. A Poéta, immár teljes jogú Szertartásmesterként, a Grófnővel együtt indult utolsó szemlekörútjára. Másnap reggel megnyitották a Külső Falak kapuit, és a Fényes Faragványok megkezdték három mérföldes útjukat a Faragók Udvarára.
Onnantól kezdve rózsaként virágzott ki a nap, száz szirmával és ezer tüskéjével egyetemben. A szürke Gormenghast vérbe borult, torkig lakott arannyal, megdermedt a sok kéktől – annyiféle volt, mint a virágok kékje –, a vizeket mindenféle zöld színezte a leglágyabb olajzöldtől a krómos türkizig, okkerrel dúsulva; lángolt, izzott, reszketett a föld és a levegő árnyalataitól.
S e tömör alakokat a sötét és ingerült koldusok tartották a karjukban. Délutánra a hosszú polc már telve volt színes alakjaival, madaraival, vadjaival, látomásaival, óriás szöcskéivel, hüllőivel, levelek és virágok harmóniájával; száz fejével, melyek elfordultak nyakukon, lefelé hajoltak vagy büszkébben emelkedtek fel a vállakon, mint bármely élő, hús-vér fej.
Ott álltak hosszú, lángoló sorban, árnyékuk mögöttük terült el a déli falon. Mind e faragványok közül választják ki a három legeredetibbet és legtökéletesebbet, s e három kerül a többi közé a soha nem látogatott Fényes Faragványok Csarnokába. A többit még aznap este tűzre vetik.
Az ítélethozatal hosszú, aprólékos munka volt. A Faragók távolról fürkészték a bírákat, miközben családostul kuporogtak az udvaron, vagy a szemközti falnak támaszkodtak. A sorsdöntő ügylet órákig eltartott – s csak a számtalan lurkó kiabálása, visítozása hallatszott közben. Hat óra körül a Vár szolgái kivitték a hosszú asztalokat, és három hosszú sorban állították fel őket. Ezután megrakták őket cipóval és sűrű levessel teli tálakkal.
Mire alkonyodni kezdett, csaknem véget ért a tanácskozás. Beborult az ég, és szokatlan sötétség szállt a tájra. A levegő elviselhetetlenül sűrűvé vált. A gyerekek sem rohangáltak már, bár más években akár éjfélig is eljátszottak fáradhatatlanul. De most ijesztő csendben ültek anyjuk mellett. Még karja emelésébe is elfáradt és beleizzadt az ember. Sok arc az égre meredt, ahol a felhővilág hívta egybe komor kontinenseit rétegről rétegre, akár valami mesebeli cédrus lombját.
Titus kiskorúként nem vett részt „a Három” tényleges kiválasztásában, de a végső döntést formálisan neki is jóvá kellett hagynia. Nyugtalanul járkált föl-alá a műremekek sora előtt a tömegben, amely tisztelettudóan meg is nyílt a közeledtére. Alig bírta már elviselni a nyakát övező vaslánc és a homlokára szíjazott kő súlyát. Fuksziát is látta, de aztán elveszítette szem elől a sokaságban.
– Jókora vihar lesz, fiam – szólalt meg egy hang az oldalán. – Mindenre, ami özönlik, biztos, hogy az lesz!
Prunesquallor volt az.
– Úgy tűnik, Prune doktor – felelte Titus.
– És úgy is látszik, gonosztevők ifjú becserkészője!
Titus az égre pillantott. Mintha az égbolt megbolondult volna. Úgy dudorodott és vonaglott, mintha nem is szél vagy légáramlat mozgatná, hanem saját iszonyú impulzusai.
Csúfságos ég volt, s egyre csak terjeszkedett. A pokol forró mocskából halmozta fel szennyét. Titus elkapta pillantását a leírhatatlan fenyegetésről, s újra a Doktorra nézett. Annak arca verejtéktől fénylett.
– Nem látta Fuksziát? – kérdezte ő.
– De láttam – válaszolta Titus. – Csak aztán eltűnt. Valahol itt van.
A Doktor felemelte a fejét, és körülnézett, ádámcsutkája igen szögletes volt, foga pedig villogott, de Titus látta, hogy a mosolya nagyon is üres.
– Bár meglátogatná, Prune doktor… Hirtelen olyan borzasztóan kezdett festeni.
– Bizonyosan meglátogatom, Titus, mégpedig amint tudom.
Ebben a pillanatban egy hírnök lépett oda. A bírák Titust hívatták.
– Induljon! – kiáltotta a Doktor új hangján, mely elveszítette csengését. – Induljon, ifjú barátom!
– Viszlát, Doktor!