Ötvenhét

I

Mikor Flay hallotta, hogy halkan kinyílik alatta az ajtó, visszafojtotta a lélegzetét. Néhány pillanatig senki sem tűnt fel, aztán egy, a sötétségnél is sötétebb alak lépett ki a folyosóra, és fürgén megindult dél felé. Mikor hallotta a csukódást, leereszkedett a Steerpike ajtaja feletti nagy kőpárkányról, s hosszú, csontos karját teljesen kinyújtva hagyta, hogy lepottyanjon a padlóig hátralévő néhány hüvelyknyi távolságról.

Csalódottságához, miszerint nem tudott rájönni, mi folyik odabenn a szobában, csak elszörnyedése ért fel, amint rájött, hogy Fukszia a titkos látogató.

Megérezte, hogy a lány veszélyben van. A csontjaiban érezte. De nem értethette meg vele ott hirtelen, az éjszaka sötétjében, hogy veszedelemben forog. Azt sem lett volna képes megmondani, hogy miféle veszedelemben. Maga sem tudta. Ám a pillanat hevében cselekedett, mikor odasuttogott neki a sötétből, s remélte, hogy éber lesz, ha másért nem, a természetfelettitől való félelmében.

Csak addig követte Fuksziát, míg megbizonyosodott róla, hogy biztonságban úton van a saját lakosztálya felé. Alig állta meg, hogy ne kiáltson utána, vagy ne előzze meg, mert igencsak összezavarodott és megrémült. A lány iránti szeretete valami teljesen egyedülálló dolog volt komor életében. Bármennyire szerette is Titust vagy akármelyik más élő lelket, Fukszia emléke volt, ami olyan melegséget lopott elméje megkövült sötétjébe, amely a terjengős kőrengeteg eme absztrakciója, Gormenghast iránti imádata mellett oly idegennek tűnt a természetétől.

De tudta, hogy ma éjjel nem szabad beszélnie vele. Az a szórakozottság, ahogy haladt, hol szaladva, hol sétálva, elegendő bizonyítékkal szolgált kimerültségéről, és attól tartott, szenvedéséről is.

Azt nem tudta, hogy Steerpike mit tett vagy mondott, de azt igen, hogy megbántotta a lányt, s ha nem érzi úgy, hogy egyetlen hajszál választja el valamiféle kárhozatos bizonyíték megszerzésétől, visszamegy a szobához, amelyből Fukszia lépett ki, s ha Steerpike újra megjelenik az ajtóban, puszta kezével tépi le azt a foltos képét.

II

Ahogy visszafelé ment a végzetes folyosó irányában, nyomasztó fájdalom telepedett homlokára, és gondolatai a harag és a találgatás zűrzavarában kergették egymást. Nem tudhatta, hogy minden egyes lépéssel nemhogy közelebb, de távolabb kerül szobájától – időben és térben is távolabb –, s azt sem, hogy az éjszaka kalandjai nemhogy befejeződtek volna, de most kezdődnek csak igazán.

Mostanra már jócskán benne jártak az éjszakában. Lassú, némileg vánszorgó tempóban vonult vissza, helyenként meg-megállt, hogy a hideg falnak nyomja fejét, mert a fejfájás ott dörömbölt a szeme mögött és szögletes homlokában. Egyszer egy egész órára leült egy vénséges lépcső legalsó fokára, hosszú szakálla a térdére omlott, ott a térd ívét követve élesen elkanyarodott, és zsinegszerű csomókban hullott alá pár ujjnyira a padló fölé.

Fukszia és Steerpike? Mit jelentsen ez? Micsoda szentségtörés! Borzalom! A sötétben a fogát csikorgatta.

A Vár olyan néma volt, akár valami letaglózott szörnyeteg. Ernyedten, lélegzetvétel nélkül terült el. Olyan éjszaka volt, amely sötétjének megszilárdításával és csendjével a hajnal eljövetelének reménytelenségét bizonygatta. Nem is létezett olyasmi, mint a hajnal. Csak az éjszaka találta ki, vagy az éjszaka vénasszonyai – ezt az időtlen mesét – évszázadokon át mesélték újra és újra a sötétben, újra és újra elmondták a gnómszerű gyermekeknek Gormenghast alagútjaiban és barlangjaiban – a másik világ meséjét, melyben mindenféle történik, ahol a köveket, a téglákat, a borostyánszárakat és a vasat nemcsak tapintani és szagolni, de látni is lehet; fényes, és színe is van, s ahol bizonyos időben mézként árad a fény keletről, és elűzi a sötétséget, és ez a hajnal nevű dolog a fák fölé emelkedik, mintha csak megelevenedne a mese; életre kelne a legenda.

Bikaszájú éjszaka volt. De a szájat bekötötték és betömték. Hatalmas szemű éjszaka volt, de a szemet elkendőzték.

Flay nem hallott mást, csupán saját szívverését.

III

Ugyanazon az éjjelen vagy a koromsötét hajnal egy későbbi, meghatározhatatlan órájában történt, jóval azután, hogy elhagyta az átjáróban lévő ajtót, hogy Flay akaratlanul megtorpant, ahogy egy kis, oszlopsoros udvaron vágott volna át.

Nem volt oka rá, hogy megijedjen az ég egyetlen, fakósárga csíkjától. Tudhatta, hogy a hajnal már nem várathat sokáig magára. Bizonyosan nem a szépsége állította meg. Nem szokott effélékre gondolni.

Az udvar közepén állt egy galagonyafa, és Flay szeme a sötét sziluett azon része felé tekintett, amely betüremkedett a napkelte sárgájába. Azért nézte annyira a durva, elágazó törzset, mert jól ismerte az öreg fát. Vastagabbnak tűnt a megszokottnál. Csak annyit láthatott tisztán a törzsből, amennyi a felkelő napot keresztezte. Mintha megváltozott volna a körvonala. Mintha nekitámaszkodott volna valami, és az vastagította volna meg. Leguggolt, hogy többet lásson az ismeretlen formából, mert a felső részt ágak szelték át. Ahogy látómezeje lejjebb került, és tisztább képet nyert a lecsüngő ágak alatti részről, megfeszültek az izmai, mert úgy tűnt, hogy az ég fakó csíkja előtt – ami földön és égen még feketébbé tett mindent maga körül –, úgy tűnt tehát, hogy a fakó csík előtt a törzs bal oldalának ismeretlen körvonala mintha valami nyakfélébe keskenyedne. Csendben letérdelt, és ahogy lehajtotta fejét, pillantását viszont felemelte, akadálytalan rálátást nyert Steerpike arcélére. Teste és tarkója úgy tapadt össze, mintha a fával együtt nőtt volna ki a földből.

És mindössze ennyi volt ott. Felette és alatta a mindent elnyelő sötétség. A vízszintes, sáfránysárga sáv s kezdetleges, a felső és az alsó sötétséget összekötő fekete hídként a göcsörtös fatörzs, rajta egy arc profiljával.

Mit csinálhat itt a sötétben, egymagában, mozdulatlanul?

Flay felemelkedett, és nekidőlt a legközelebbi oszlopnak. Ellensége arcának kontúrját azonnal elrejtették az ágak. De valami megragadta a tekintetét – a törzs furcsa körvonala, amelyet, most már látta, az ifjú könyöke, csípőjének és combjának vonala változtatott el.

Anélkül, hogy egy pillanatot is vesztegetett volna ösztönös gondolatának megindokolására, miszerint itt valami gonoszság van készülőben, elszánta magát, hogy szükség esetén hosszasan őrködjék. Semmi rossz nincs abban, ha valaki a hajnal első sárga fényében egy fának támaszkodik – még ha Steerpike is az a támaszkodó alak. Semmi oka nem volt, amiért ne térhetett volna vissza a szobájába aludni, vagy valami hasonlóan ártatlan dologgal foglalatoskodni.

Tudta, hogy olyan időbe került, melyben bármilyen normális esemény abnormális lenne. Túl feszült, telített volt ez a hajnal ahhoz, hogy közönséges történések túlélhessék.

A fának támaszkodó, saját konspirációinak hideg, rugalmas acéljától merev Steerpike a sárga fényt szemlélte. Tudta, hogy akármilyen lépés is szükséges az előrejutásához, azt most kell megtennie. Bármilyen szívesen halogatta volna terveit, nem mondhatott ellent a sürgető érzésnek – az érzésnek, hogy minden logikája ellenére az idő nem az ő oldalán áll.

Igaz, még mindig nem volt semmi bizonyíték a bűneire. De akadt valami csaknem ugyanolyan rossz. Az a megfoghatatlan érzése támadt, hogy a hatalma valahogyan kezd felbomlani: csúszóssá válik a talaj a lába alatt, és hihetetlen pozíciója ellenére van valami Gormenghastban, ami egy csapásra a sötétségbe taszíthatja. Bármennyit mondogatta magában, hogy nem követett el végzetes hibát – hogy néhány botlása, bármilyen bosszantóak legyenek is, mind apróságot érintett csupán –, az érzés nem szűnt. Az ajtó csukódásával fogta el – mikor Fukszia otthagyta egyedül a szobájában. Ez újdonság volt a számára. Semmiben sem hitt, amit így vagy úgy nem tudott bizonyítani fürge agysejtjeivel. A kellemetlenségen kívül, melyet óvatlansága rövid időre okozhatott, mi másért gyötörné agyát a néhány órával azelőtti incidens miatt? Mit hozhatott volna fel ellene Fukszia – miféle bizonyítékkal rendelkezhetett azon kívül, hogy ő, a Szertartásmester durván bánt vele?

És mégsem ez állt balsejtelme középpontjában. Ha tudtán kívül Fukszia neheztelése tárta is fel a sötét vermet, melybe belepillantott, mi lehet hát ez a verem, mire szolgál a mélye, s miért a sötét?

Első ízben fordult elő, hogy az álom, bár vágyott rá, elkerülte. De szokása, hogy minden egyes percet jól kihasználjon, mélyen gyökerezett benne – különösen, ha a rendelkezésére álló időben az egész Vár ágyban volt.

És ezt Flay is tudta. Tudta, hogy aligha fakad Steerpike természetéből, hogy egy fának támaszkodva a napkeltében gyönyörködjön. Az ábrándozás sem volt jellemző rá. Sosem volt romantikus. Valami mindig túlságosan sürgette ahhoz, semhogy magába mélyedjen. Nem. Másért támaszkodott ott, és ütötte el idejét – de mivel?

Flay újra letérdelt, s miközben álla csaknem a földet súrolta, szeme pedig felfelé fordult, ismét a sárga fénysáv előtt jól kirajzolódó profil beretvaéles kontúrjaira meredt. És ahogy ott térdepelt, két dolog jutott egyszerre az eszébe. Az első az volt, hogy lehetséges, miszerint Steerpike arra vár, hogy elég fény legyen, mert számára ismeretlen területre akar hatolni. Hogy titokban kíván menni, de anélkül, hogy eltévedne, merthogy még mindig igen sötét volt, a fekete keleten fakó léniaként húzódó fénycsík egyáltalán nem világította be sem az eget, sem a földet. Ragyogását megtartotta magának: sáfrányszín berakás volt az ébenfán. Erre gondolt hát Flay. Hogy az az alak a fény szétszóródásának első pillanataira vár – hogy a könyök és a csípő sziluettje majd megváltozik – hogy kiválik a fából, s az alak egy hiúz ruganyosságával útnak indul a homályban. De nem egyedül. Flay követi, s ekkor jutott eszébe, miközben még mindig a földön térdepelt lehajtott fejjel, szétterülő szakállal, hogy szüksége lehetne egy szövetségesre is, nem a társaság vagy a biztonság okán, csak hogy tanúja legyen. Bármit is talál, bármi áll előtte, bármilyen áratlan vagy véres dolog, csak az ő szava állna a sápadt alakéval szemben. Egy száműzött szava a Szertartásmesterével szemben. Már azzal is súlyos bűnt követett el, hogy a Vár területére lépett. Maga a Grófnő űzte el, s könnyen kárára válhat, ha kezet emel egy tisztségviselőre, hacsak vádjait nem támasztja alá kétszeresen.

Amint eszébe ötlött ez a gondolat, már talpon is volt. Úgy ítélte, negyedórája lehet, hogy felébressze – de kit is? Nem volt választása. Csakis Titus és Fukszia tudott róla, hogy visszatért a Várba, s hogy titokban a Kongó Csarnokokban él.

Az természetesen a dolog groteszksége miatt szóba sem jöhetett, hogy Fuksziát zavarja fel, vagy hogy egyáltalán Steerpike közelébe engedje. Ami Titust illeti, a fiú csaknem elérte végleges magasságát. De különös, túlfeszített természete volt – hol komor, hol könnyen felkavarható. Korának megfelelő erővel bírt, de energiáját sokkal inkább megcsapolta túltengő képzelete, mint a teste. Flay nem értette, de megbízott benne, és tudta, hogy Steerpike iránti megvetése mennyire elidegenítette Fuksziától. Afelől nem táplált kétségeket, hogy Titus csatlakozna hozzá, de saját bátorsága felől egy pillanatra annál inkább – merészelne-e olyan veszedelmes dolgot művelni, mint hogy bevonja Gormenghast örökösét a várható veszély körébe? Ám tudta, hogy elsődleges kötelessége, ha lehetséges, leleplezni ellenségét, mert ezen múlik az ifjú Earl biztonsága és minden egyéb is, amit megtestesít. Ráadásul hosszú vasizmaira, csontos fejének erős fogaira is megesküdött, hogy saját személyét bármi is fenyegesse, nem hagyja, hogy a fiúnak baja essék.

Ilyenformán egy pillanatot sem vesztegethetett, máris sarkon fordult, és visszament a kerengő ajtaján, hogy belevágjon mindabba, amit józanabb pillanatiban elképzelhetetlen küldetésnek tartott volna. Mert mi lehetne méltánytalanabb, mint Őlordsága biztonságát veszélybe sodorni? Ám most csak azt látta, hogy ha felkölti Titust, és e hajnali órán olyan sötét játékra invitálja, mint egy gyanúsított követése, talán közelebb hozza a napot, amelyen Gormenghast megtisztult, hű szíve ismét biztonságban dobbanhat.

Az ég sárga fénysávja minden pillanattal egyre világosabb lett. A ragadozó pók esetlen gyorsaságával száguldott, hosszú lábai falták a folyosókat, egyetlen lépéssel négy lábnyit, s úgy suhant fel a lépcsőkön, mintha gólyalábon járna. De amint a hálóteremhez ért, egy tolvaj óvatosságával mozgott.

Lassan, fokozatosan nyitotta ki az ajtót. A pedellus fülkéje jobbra állt. Amint meghallotta a fa mögül a reszelős hangot, felismerte az öregember légzését, aki ősidők óta töltötte be ezt a házőrző kutya hivatalt, s tudta, hogy felőle nagyjából biztonságban van.

De hogy ismerje fel az Earlt? Nem volt nála fényforrás. A pedellus szuszogásától eltekintve az egész hálóteremre csend borult. Nem volt ideje másra, első ötletét rögtön át kellett ültetnie gyakorlatba is. Két sor ágy húzódott délnyugati irányba. Hogy miért a jobb oldali felé fordult, nem tudta, de habozás nélkül így tett. Kitapogatta az első ágy végét, és fölé hajolt.

– Lordságod! – suttogta. – Lordságod!

Nem kapott választ. Ekkor újra elsuttogta a második ágynak. Mintha hallotta volna, hogy egy fej elfordul a párnáján, de ez volt minden. Mindegyik ágy lábánál elismételte a gyors, rekedt suttogást. Lordságod, Lordságod… ám nem történt semmi, és kezdett kifutni az időből. De a tizennegyedik ágynál harmadszor is elismételte, mert nem is annyira hallotta, mint inkább érezte, hogy a sötétben valaki nyugtalankodik ott.

– Lordságod! – suttogta újra. – Lord Titus!

Valami felült a sötétben, és hallotta, hogy elakad a fiú lélegzete.

– Ne féljen! – suttogta hevesen, és keze megrázta az ágy végét. – Ne féljen! Maga az, Titus, az Earl?

A fiú azonnal válaszolt.

– Flay úr? Mit keres itt?

– Van magánál kabát meg harisnya?

– Igen.

– Vegye fel! Jöjjön utánam! Majd megmagyarázom, uram.

Titus nem felelt, de kicsusszant ágyából, és miután összekotorta ruháit és cipőjét, batyuba fogta őket a karjában. Együtt osontak a hálóterem ajtajához, és mikor már odakinn voltak, sietve odébb álltak a sötétben, a szakállas ember könyökénél fogva terelte a fiút.

Egy lépcső tetején Titus hangosan dörömbölő szívvel belebújt a ruháiba. Flay mellette várt, s mikor elkészült, némán lementek a lépcsőn.

Ahogy közeledtek az udvarhoz, Flay rövid, szaggatott félmondatokban végre úgy-ahogy elmagyarázta, miért verte fel és terelte ki az éjszakába Titust. A fiú akármennyire is osztozott Flay gyanújában és Steerpike-kal szemben táplált gyűlöletében, kezdett attól tartani, hogy Flay megőrült. Belátta, hogy milyen furcsa Steerpike részéről, hogy egy fának támaszkodva tölti az éjszakát, de ugyanúgy belátta azt is, hogy ebben aztán nincs semmi bűnös. És Flay ugyan mit keresett ott, töprengett magában. Kétségtelenül nagyon izgalmas dolog, s hízelgő, hogy épp őt kereste fel, de halvány fogalma sem volt, mit akar Flay azzal, hogy tanúra van szüksége. Mihez kell neki tanú, mit akar bizonyítani? Bármilyen mélységesen gyanította is, hogy Steerpike a velejéig gonosz, azzal sosem gyanúsította, hogy mást is művelne a kötelességein kívül a Várban. Sosem érthető okból gyűlölte. Egyszerűen csak utálta pusztán azért is, hogy él.

De amikor elérték az oszlopsort, lehasaltak a hideg földre, és követte tekintetével Flay kinyújtott karját, majd miután sokáig hasztalan vizslatta a tüskés fát, egyszer csak megpillantotta azt a profilt, mely a boltozatos homloktól eltekintve éles volt, mint az üvegszilánk, és tudta, hogy a mellette hasaló ösztövér alak nem őrültebb, mint ő maga, s hogy életében először érzi nyelvén a részegítő félelem, a rémítő diadalmámor savas ízét.

Azt is tudta, hogy ha hagyja Steerpike-ot, ahol van, és visszafekszik az ágyába, az olyan, mintha szántszándékkal fordítana hátat az éles, veszedelmes leheletű atmoszférának.

Társa füléhez tapasztotta az ajkát.

– Ez a Doktor udvara – suttogta.

Flay pár pillanatig nem felelt, mert nemigen értette a megjegyzést.

– És mi van vele? – kérdezte végül alig hallhatóan.

– Nagyon közel van – velünk van – suttogta Titus –, az udvar túloldalán.

Ezúttal hosszabb volt a csend. Flay azonnal belátta egy újabb tanú s a fiú számára a kettős testőrség előnyeit. De vajon mit szól majd a Doktor, hogy ennyi év után újra felbukkant? Elnézi-e tiltott visszatérését a Várba – hiszen a Vár érdekében tette. Kész lesz-e rá, hogy a jövőben letagadja, hogy bármit is tudna Flay visszatéréséről?

Titus újra ezt suttogta:

– Velünk van.

Flay úgy látta, hogy most már annyira belekeveredett az egészbe, hogy ha minden felmerülő problémát végigrág, ha minden lépésén eltanakodik, semmire sem jut. Ha racionálisan viselkedik, soha nem is hagyja el az erdőt, s most nem hasalna itt egy ártalmatlanul a fának támaszkodó emberre leselkedve. Az, hogy az alak profilja élesen, kegyetlenül rajzolódik ki a sáfrányszín hajnalban, még nem bizonyít semmit.

Nem. A pillanat késztetésének kell engedelmeskednie, s bátran kockára kell tennie a jövőt. Ez a tettek ideje, semmi másé.

A pirkadat hevesebbé vált keleten, de még mindig késlekedett. A levegőben nem volt fény – csupán egy erős színű csík. Ám bármelyik pillanatban kezdetét veheti a hajnal fényszórása, és a nap a csonka tornyok fölé kapaszkodik.

Nem vesztegetheti az időt. Pillanatokon belül lehetetlenné válik átvágniuk az udvaron anélkül, hogy magukra vonnák Steerpike figyelmét, vagy pedig úgy is dönthet, hogy elegendő már a fény az útjához, bármerre is vezessen, és hirtelen elsurranhat a homályban, ők pedig menthetetlenül elvesztik szem elől az ezernyi útvonal között.

A Doktor háza az udvar túloldalán állt. Hogy odajussanak, körbe kell kerülniük a szélén, mert a fa az udvar közepén nőtt.

Flay utasításait követve Titus levette a cipőjét, s ahogy Flay is tette a bakancsával, összekötötte fűzőjénél fogva, és a nyakába vetette. Flay először arra gondolt, hogy menjenek együtt, de amint megtették az első, halk lépéseket, Steerpike hirtelen eltűnése emlékeztette rá, hogy csak onnan tarthatja szemmel minden egyes mozdulatát, ahol az imént feküdtek. Az udvar túloldaláról azt sem tudhatják, vajon ott van-e még a fa alatt, vagy sem.

Egy teljes percbe beletelt, mire kitalálta, mit kell tennie; s akkor is csak azért jutott eszébe a megoldás, mert egyik rongyos zsebébe túrva talált egy darabka krétát. Mert a darab fehér kréta csak egyet jelenthetett számára. Nyomot. De ki hagyjon nyomot? Csak egy válasz volt erre, mégpedig két okból is.

Először is, ha az egyikük ott marad, ahol van, hogy megfigyelés alatt tarthassa Steerpike-ot, s ha az elmozdulna a fa alól, követi, és krétajeleket hagy a földön vagy a falakon – legjobb, ha Flay vállalja ezt az egyáltalán nem túl egyszerű szerepet, nemcsak az erdőben szerzett cserkészési tapasztalatai és a felfedeztetés veszélye miatt, hanem másodsorban azért is, mert ha a Doktor meghallja, mi készül, készségesebben és sietősebben szegődne az ifjú Earl, mint Flay úr, a rég eltűnt számkivetett nyomába, akinek először meglehetős időt is kellene vesztegetnie a magyarázkodásra.

Így hát elmagyarázta Titusnak, mit kell tennie. Szép csendben ébressze fel a Doktort. Hogy hogyan, azt nem tudja. Ezt a fiú találékonyságára kell bíznia. Nem ez a megfelelő pillanat, hogy figyelmeztesse, ez az egész kaland csupa találgatásra épül – ha a józan tényeket nézi, nincs okuk kirángatni a Doktort az ágyból. Az, hogy odakinn nincs olyan falevél, amely ne árulásról susogna, nem az a fajta érv, amellyel meg lehetne győzni valakit, akit hirtelen álmából vernek fel. Márpedig a Doktort meg kell győzni róla, hogy sürgős az ügy. Utána az udvaron át vissza kell térniük oda, ahol most hasalnak, mert csak innen láthatják, hogy Steerpike még mindig a fa alatt áll-e, hacsak időközben – s ez is lehetséges – fel nem kel a nap. Ha nem kel föl, és Steerpike is ott van a fa alatt, akkor ott találják őt, Flayt is, ahol Titus hagyta; de ha Steerpike elmegy, akkor Flay is utánaered, s ebben az esetben siessenek a fához, és ha elegendő a fény, kezdjék követni a krétanyomot, amit maga után hagy. Ha viszont ehhez még túl sötét lenne, akkor amint világosabb lesz, kezdjék követni a jeleket. Az már az ő dolguk, hogy elég gyorsak legyenek ahhoz, hogy beérjék, de mindennél fontosabb a teljes csend, mert a sötétségből kifolyólag a Steerpike és Flay közötti távolság veszedelmesen kicsi lehet.

Titus oszloptól oszlopig tapogatózva kezdte megkerülni az udvart. Harisnyás lába egyáltalán nem csapott zajt. Egyszer egy gomb a kabátja ujján nekiütődött egy kőkiszögellésnek, és olyan hangot adott, mint egy reccsenő ág, úgyhogy megmeredt haladtában, és egy-két pillanatig aggodalmasan fülelt a sötétben, de nem történt semmi, s nem sokkal ezután már a Doktor fala alatt állt.

Flay eközben az udvar túloldalán hasalt az oszlop alatt, szakállas állát csontos kezére támasztva.

Tekintete egy pillanatra sem kalandozott el a pirkadat előtt álló fej sziluettjéről. A sárga sáv kiszélesedett, és még erősebbé vált, úgyhogy már nem tűnt olyannak, mint a pigmenteken túl felfestett ragyogás.

Ahogy ott figyelt, most látta először mozdulni. A fej felemelkedett, és ahogy az arc felfelé meredt az ágak közé, a száj ásításra nyílt. Olyan volt, mint a gyíkok ásítása: metsző, hangtalan, könyörtelen állkapcsokkal. Mintha minden gondolatnak vége szakadt volna, s az ásítás valami hüllőféle létből, reflexszerűen nyílt volna elő. És így is volt, mert a támaszkodó Steerpike ahelyett, hogy sajnálta volna magát, és hibáin rágódott volna, számító agyában lajstromozta és csoportosította pozíciója, ötletei és kapcsolatai minden aspektusát – nemcsak Fuksziával kapcsolatban, hanem mindenkivel, akivel dolga volt, és a kapcsolatok és ötletei útvesztőjéből használható tervet szövögetett –, a hidegvérű rendszerezés újabb remekművét. De terve végül bármennyire tömören kristályosodott is ki, valahogyan minden leleményessége ellenére sem volt olyan mikroszkopikusan, gondosan alapos, mint szokott. Ez volt az első alkalom, hogy kockázatot is vállalt. Elérkezett az idő, hogy egybevonja az ezer meg egy szálat, melyeket oly sokáig húzott a Vár egyik végétől a másikig. Ehhez tettre van szükség. Pillanatnyilag még ellazulhat. Ez a hajnal csak az övé. Ma éjjel meg kell hökkentenie Fuksziát: fel kell ráznia, s ha sehogy másképp nem megy, el kell csábítania, hogy a legteljesebb mértékben kompromittálja, s így tényleg ki legyen szolgáltatva neki. Jelenlegi lelkiállapotában a lány túl veszélyes.

De mára? Újra ásított. Az agymunkát elvégezte. Terveit befejezte. Ám még mindig maradt egy elvarratlan szál. Nem agya logikájában: épp annak ellenére – egy szál, amit még el kívánt varrni. Amit agya bizonyított, arról szeme mit sem sejtett. A szemének kellett a megerősítés.

Végignyalta vékony, száraz ajkát. Aztán keletnek fordította az arcát. Ragyogott a sárga fényben. Úgy ragyogott, akár egy karbunkulus, ahogy a sötétből hirtelen előtörve a kapaszkodó nap első sugara domború homlokát érte. Sötétvörös szeme visszapillantott a lapos sugár szívébe. Megátkozta a napot, és kisiklott a sugarából.