Szappan és bohócmaszk

Fukszia meglepetten guggolt a sarkára, mert a fiú egyenesen felült, és az arcába meredt. Nem értette, mit dörmög a bajsza alatt. Steerpike méltóságában sérült, vagy tán nem is annyira a méltóságában, inkább a hiúságában. Természetesen akadt benne szenvedély, de inkább agyafúrt volt, mint heves természetű, úgyhogy hiába telt el haraggal és indulattal ezúttal is, összeszedte magát, agya legyőzte dühét, és irtóztató mosolyra fakadt a dögletes mocsok alatt. Nagy keservesen feltápászkodott.

Kezét sötét rozsdavörösre festette az alvadt vér, mert a mászás hosszú órái alatt összevagdalta és lehorzsolta őket. Ruhái elszakadtak, haja kócos csomókba állt a portól, a gallyaktól és a piszoktól, mely a repkényről ragadt rá.

Kihúzta magát, amennyire csak tudta, majd kurta mozdulattal Fukszia felé hajolt, aki ugyanabban a pillanatban talpra szökkent.

– Lady Fukszia Groan! – hajolt meg a lány előtt.

Fukszia rámeredt, és oldalán lógó kezét ökölbe szorította. Mereven állt, lábujjait kissé befelé fordítva, és előredőlt, miközben szeme mohón itta be az előtte álló toprongyos alak látványát. Nem sokkal volt magasabb, mint ő, viszont sokkal okosabb volt; ezt azonnal látta rajta.

Most, hogy a fiú magához tért, Fukszia egyszeriben elborzadt a tudatra, hogy egy idegen van a szobájában.

Anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, mielőtt még meg akart volna szólalni, mielőtt eldöntötte volna, mit mondjon, rekedten buggyant elő a hangja:

– Mit akarsz? Mit akarsz itt? Ez az én szobám! Az enyém!

Fukszia összekulcsolta a kezét a melle előtt, mintha imára készülne. De nem imádkozott. Körmével a keze húsába vájt. Szeme tágra nyílt.

– Menj innen! – folytatta. – Eredj a szobámból! Aztán hangulata egészen megváltozott, viharként támadt fel a haragja. – Gyűlöllek! – kiabálta, és még a lábával is toppantott hozzá. – Gyűlöllek, mert idejöttél! Gyűlölöm, hogy a szobámban vagy!

Háta mögé nyúlva megragadta az asztal szélét, és megrázta.

Steerpike óvatosan figyelte.

Magas homloka mögött sebesen járt az agya. Neki magának nem volt túlzottan sok fantáziája, de a lányban látta a képzelőerőt: olyasvalakibe botlott, akinek egész természete szöges ellentétben állt az övével. Tudta, hogy a lány egyszerűsége mögött olyasvalami rejlik, amire ő sosem tehet szert. Olyasvalami, amit ő megvet, mivel hasznavehetetlennek tartja. Olyasvalami, ami a lányt sosem viheti előre, sosem teheti naggyá, csak hátráltatja és bezárja saját agyszüleményeinek világába. Az ő nyelvén kell szólnia hozzá, hogy a kegyeibe férkőzhessen.

Ahogy Fukszia elfulladva állt az asztalnál, és úgy jártatta körbe tekintetét a szobán, mintha fegyvert keresne, Steerpike pózba vágta magát, felemelte egyik kezét, és sima, egyenletes, határozott hangon, mely olyannyira elütött a másik szenvedélyes kirohanásától, így szólt:

– Hatalmas, szürkén kövezett sétateret láttam ma a felhők közt, egy mezőnél is nagyobbat. Senki sem jár arra. Csupán egy gém.

– Láttam ma egy fát, mely hatalmas falból nőtt ki, és emberek jártak rajta a föld fölött. Láttam ma egy költőt kis ablakán kinézni. De a felhők közt megbúvó kőmező tetszene kegyednek. Jókat lehetne ott játszani és – tért nagy ravaszul a lényegre – ábrándozni.

Szünet nélkül folytatta, mivel úgy érezte, kockázatos lenne abbahagyni.

– Láttam ma egy lovat, mely egy torony tetején fürdőzött. Milliónyi tornyot láttam ma. Éjjel felhőket láttam. Fáztam. Jéghideg volt. Nem ettem. Nem aludtam. – Igyekezett mosolyra kunkorítani az ajkát. – S aztán zöld mocskot öntenek rám… – tette hozzá.

– És most itt vagyok, ahol gyűlöletes a jelenlétem, itt vagyok, mert nem volt máshová mennem. Egész éjjel odakinn jártam, megszöktem – a szót drámai suttogással ejtette ki –, s ami a legjobb, ráleltem a kőmezőre a felhők között.

Megállt, hogy levegőt vegyen, kezét leeresztette a drámai pózból, és Fuksziára sandított.

A lány az asztalnak támaszkodott, kezével az asztallapot markolta. Lehet, hogy csak a sötétség volt csalóka, de Steerpike mélységes megelégedésére a lány keresztülnézett rajta.

Rájött, hogy valóban így van, szavai kezdik fellobbantani a képzeletét, úgyhogy folytatnia kell, hadd söpörjenek át gondolatai a lány fején, csak arra gondolhasson, amit ő mond neki. Elég okos volt, hogy tudja, mivel ragadja meg. Karmazsinvörös ruhája eleget mondott. Romantikus lélek. Együgyű fruska: tizenöt éves, álmodozó kislány.

– Lady Fukszia! – folytatta, s közben homlokára szorította öklét. – Menedékért jöttem. Lázadó vagyok. Álmodozó, szolgálatára, s ugyanakkor a tettek embere is. Órákig másztam, éhes vagyok, és szomjas. Ott álltam a kőmezőn, sóváran, hogy a felhők közé szállhassak, de csak a sajgó lábamat éreztem.

– Menj innen! – szólalt meg Fukszia távoli hangon. – Menj el innen!

De Steerpike-ot nem lehetett megállítani, mert észrevette, hogy a lány indulata alábbhagyott, ő pedig olyan szívós volt, akár egy vadászgörény.

– Hová mehetnék? – kérdezte. – Ebben a pillanatban távoznék, ha tudnám, merre meneküljek. Órákig tévelyegtem a hosszú folyosókon. Először adjon egy kis vizet, hogy lemoshassam ezt a szörnyű ragacsot az arcomról, és adjon egy kis időt, hogy megpihenjek, aztán elmegyek jó messzire, soha többé nem térek vissza, egymagamban élek majd a kőmezőn, ahol csak a gémek fészkelnek.

Fukszia hangja olyan gyenge és távoli volt, hogy Steerpike azt hitte, tán nem is figyelt. Lassan azt kérdezte:

– Hol van az? Ki vagy te?

Steerpike azonnal felelt.

– A nevem Steerpike – mondta, és közben az ablaknak támaszkodott a sötétben –, de azt nem árulhatom el, merre van a hideg kőmező a felhők között. Nem, azt nem elárulhatom el. Még nem.

– Ki vagy te? – ismételte Fukszia. – Ki vagy te itt a szobámban?

– Már mondtam. Steerpike vagyok. Bemásztam a szép kis szobájába. Tetszenek a képek a falon, meg a könyve, meg az a borzalmas gyökér is.

– A gyökerem gyönyörű. Gyönyörű! – kiabált Fukszia. – Ne beszélj a holmimról! Gyűlölöm, ahogy a holmimról beszélsz! Ne is nézz rájuk!

Azzal a reszkető homályban a gyertyafénnyel megvilágított, kicsavarodott, sima fagyökérhez szaladt, és megállt közte és az ablakban álló Steerpike között.

Steerpike előhúzta zsebéből a kicsi pipát, és a szárát szopogatta. Fura kis halacska, gondolta, gondosan megválasztott csali kell hozzá.

– Hogyan jutottál be a szobámba? – kérdezte Fukszia fátyolos hangon.

– Bemásztam – felelte Steerpike. – A repkényen másztam fel a szobájába. Egész nap csak másztam.

– Menj az ablaktól! – szólt rá Fukszia. – Eredj az ajtóhoz!

A meglepett Steerpike engedelmeskedett. De keze a zsebében maradt. Magabiztosabbnak érezte így magát.

Fukszia esetlenül az ablakhoz lépett, közben felvette az asztalról a gyertyát, majd kihajolt a párkányon át, és a reszkető lángot a mélység fölé emelte. Jól emlékezett rá napsütésben, de így még rémisztőbbnek látta.

Megfordult.

– Biztosan jól tudsz mászni – jegyezte meg duzzogva, de hangjába némi csodálat vegyült, amire Steerpike persze fel is figyelt.

– Igen – felelte. – De nem bírom tovább, hogy ilyen az arcom. Hadd kapjak egy kis vizet! Hadd mosakodjak meg, kisasszony; és ha aztán itt nem maradhatok, mondja meg, hol alhatok egyet. Egy szemhunyást sem aludtam. Fáradt vagyok, de kísért a kőmező. Ha kipihentem magam, vissza kell térnem oda.

Hallgattak.

– Konyhai ruha van rajtad – szólalt meg Fukszia.

– Igen. De le fogom cserélni. A konyhából szöktem meg. Irtózom tőle. Szabad akarok lenni. Soha többé nem megyek vissza oda.

– Kalandor vagy? – kérdezte Fukszia, aki számára a fiú ugyan nem tűnt annak, de a falmászás és a szóáradat nagy hatást gyakorolt rá.

– Igen – mondta Steerpike. – Pontosan így van. De most csak egy kis vizet és szappant akarok.

A padláson nem akadt víz, ám Fukszia berzenkedett a gondolattól, hogy a fiút levigye a saját szobájába, ahol megmosakodhatna, majd elmehetne enni, mert akkor a többi padlásszobán is végig kellene mennie. Aztán ráébredt, hogy így is, úgy is el kell hagynia a szentélyét, és egy újabb repkénymászást leszámítva az egyetlen út a padláson és a csigalépcsőn át vezet, egyenesen a szobájába. Emellett ha most viszi le, a sötétben a fiú igen keveset láthat a birodalmából, másnapra viszont a padlása feltárulna előtte.

– Lady Fukszia! – szólalt meg Steerpike. – Milyen munka akadna a számomra? Bemutatna valakinek, aki felfogadna? Nem vagyok ám konyhai inas, kisasszony. Vannak céljaim. Rejtsen el ma éjjel, Lady Fukszia, s hadd ismerkedjek meg valakivel, aki felfogadna. Csak egyetlen lehetőséget szeretnék. A többi már az eszem dolga.

Fukszia tátott szájjal meredt rá. Lebiggyesztette telt alsó ajkát, és megkérdezte:

– Mi ez a szörnyű szag?

– Az a szennyes üledék, amivel elárasztott – felelt Steerpike. – Az arcom szagát érzi.

– Ó! – válaszolt Fukszia, és újra felkapta a gyertyát. – Gyere utánam.

Steerpike követte az ajtón át, végig az erkélyen, le a létrán. Fuksziának eszébe sem jutott, hogy segítsen neki a rosszul megvilágított sötétben, bár hallotta, hogyan botorkál mögötte. Steerpike igyekezett a lehető legszorosabban követni a lányt és a gyertyafény apró, halovány fénykörét előtte a földön, de miközben Fukszia fürgén lépdelt az első padláson felhalmozott kacatfalak közt, ő nem egyszer beütötte a fejét, például egy tüskés tengerikagyló-füzérbe és a zsiráf lábába, mely alatt Fukszia átbújt, egyszer pedig lélegzet-visszafojtva torpant meg egy kard rézmarkolata miatt.

Mire a csigalépcső tetejéhez ért, Fukszia már félúton járt lefelé, ő pedig szitkozódva kacsázott utána.

Jó sokára végre könnyebbnek kezdte érezni a lépcső sűrű levegőjét, pár pillanat múltán az utolsó kört is megtette, és belépett a szobába. Fukszia lámpást gyújtott a falon. A redőnyöket nem engedte le, fekete éjszaka töltötte ki az ablakok háromszögeit.

Egy kancsóból kitöltötte a vizet, melyre Steerpike-nak oly égető szüksége volt. A fiúra már kezdett hatni a szag, mivel ahogy a szobába lépett, vékony, csontos kezét a gyomrára szorítva visszatarthatatlanul öklendezni kezdett.

A Fukszia mosdóállványán álló tálba csorduló víz hangjára a fogain átszűrve nagy levegőt vett. Fukszia hallotta a lépteit a szoba padlóján, úgyhogy a kancsóval a kezében megfordult, és közben a víz kiloccsant, fényes tócsákat hagyva a sötét földön.

– Itt a víz – mondta –, ha kérsz.

A vékony, csontos vállú fiú gyorsan a tálhoz sietett, kibújt kabátjából és mellényéből, majd különösen hetyke pózban Fukszia mellé állt a sötétben.

– Mi lesz a szappannal? – kérdezte, s karját a tálba dugta. A víz hideg volt, megborzongott tőle. Ahogy előrehajolt, és összehúzta a vállát, lapockái élesen meredtek elő hátából. – Ezt a mocskot nem tudom lesikálni szappan és mosdókefe nélkül, kisasszony.

– Van egy s más abban a fiókban – mondta lassan Fukszia. – Siess, készülj el, aztán menj innen! Nem a saját szobádban vagy. Az én szobámban vagy, ahová pedig senki sem léphet be az öreg dajkámon kívül. Úgyhogy igyekezz, és távozz!

– Úgy lesz – felelte Steerpike, majd kihúzta a fiókot, és addig kotorászott benne, míg egy darab szappant nem talált. – De ne feledje, hogy megígérte, bemutat valakinek, aki felfogadna.

– Én aztán nem ígértem ilyet – mondta Fukszia. – Hogy merészelsz ilyeneket hazudni nekem? Hogy mered?!

És ekkor lépett működésbe Steerpike zsenialitása. Látta, hogy nem lenne értelme tovább erőltetni a hamisságot, úgyhogy nagy merészen és fürgén az ismeretlenbe szökkent a tál mellől, arcát most sűrű, fehér szappanhab borította. Letörölte az ajkáról, ujjával óriási, sötét szájat rajzolt köré, és kezét a füle mellé téve hallgatózó bohóc pózába merevedett hét hosszú másodpercre. Maga sem tudta, honnan támadt az ötlet, de rögtön látta Fukszián, hogy ha a kegyeibe akar férkőzni, azt csak valami színpadias, bizarr, mégis egészen egyszerű és jámbor gesztussal teheti még, neki pedig épp az ilyesmi esett nehezére. Fukszia tágra nyílt szemmel bámulta. Meg is feledkezett a gyűlöletéről. Nem is Steerpike-ot látta. Egy bohócot látott: lehetetlen, mégis élő alakot. Olyasvalamit, amit ugyanúgy szeretett, mint a gyökerét, a zsiráflábát, a piros ruháját.

– Jó! – kiáltott fel összekulcsolt kézzel. – Jó! Jó! Jó! Jó!

Térdére érkezve egyszeriben az ágyra vetette magát. Kezével a lábtámlába kapaszkodott.

Mintha egy kígyó ölelése engedett volna föl Steerpike bordái alól. Sikerült. Csak abban kételkedett, hogy ugyanilyen sikerrel tudja folytatni is.

Szeme sarkából, melyet arca többi részéhez hasonlóan gyakorlatilag elborítottak a szappanbuborékok, látta, hogy Lady Fukszia homályos alakja az ágyról magasodik fölébe. Nem sokat tudott a bohócokról, de azzal tisztában volt, hogy értelmetlen dolgokat művelnek nagy komolyan, és eszébe ötlött, hogy Fukszia élvezné az ilyesmit. Steerpike rendelkezett egy nem mindennapi képességgel. Képes volt anélkül megérteni valamit, hogy méltányolta volna. Ám ez nem tűnt fel egykönnyen, olyan agyafúrtan, olyan bizonyossággal hatolt szavaival, tetteivel bárminek a szívéig, aminek csak akart.

Lassan kihúzta magát a komikus, hallgatózó pózból, és groteszk módon kifelé fordított lábfejjel Fukszia szobájának sarka felé szökkent, aztán megállt, és füléhez emelt kézzel megint hallgatózni kezdett. Folytatta útját a sarokig, majd lehajolt, nyúlkálni kezdett előre, és többszöri próbálkozásra felkapott egy zöld szövetdarabot, majd teljesen kifordított, egyenes vonalat alkotó lábfejekkel visszabicegett vele.

Fukszia jobb öklét a szájához szorítva elragadtatással figyelte a fiút, miközben az alaposan megvizsgálta alatta az ágy támláját. Úgy tűnt, egyfolytában valami hibát talál a vasrács felületén; ilyenkor vehemensen megdörzsölte a rongyával, hátralépett, hogy félrehajtott fejjel távolabbról is szemügyre vehesse, a szappantalan, sötét száj aggodalmasan görbült le, majd visszalépett, hogy még jobban kifényesítse a foltot, rálehelt, és emberfeletti összpontosítással újra dörgölni kezdte. Közben végig ez járt a fejében:

– Micsoda bolond vagyok! De ez beválik!

Nem tudott elmerülni a szerepében. Nem volt ő művész. Csak pontosan utánozta a művészeket.

Egyszer csak az ujjával letörölt a homloka közepéről egy kövér habgömböcöt, szabálytalan, sötét bőrfoltot hagyva a helyén, majd szappanos ujjával három habpamacsot nyomott a támlára, egymástól egyenlő távolságra. Le-föl topogott az ágy előtt, megvizsgálta mindhárom pacnit, mintha azt akarná megállapítani, melyik a legimpozánsabb példány, a két szélsőt letörölte, majd megállt a harmadik előtt, fürgén a levegőbe rúgta egyik lábát, és engedelmes pózban elhasalt a földön.

Fukszia szóhoz sem jutott az elragadtatástól. Csak ámult végtelen boldogságában. Steerpike feltápászkodott, és rávigyorgott, a lámpafény megvillant szabálytalan fogsorán. Megint a mosdótálnál termett, és erőteljes mosakodásba kezdett.

Míg Fukszia az ágyán térdepelt, Steerpike pedig egy szurtos, réges-régi törölközővel megtörölte a fejét és az arcát, kopogtattak, és Slagg dadus vékony, sípoló hangja szólalt meg:

– Ott van az én lelkecském? Ott van az édes kis bajkeverőm? Ott vagy, szívecském? Odabent vagy?

– Nem, Dadus, nem vagyok itt! Most nem! Eredj, aztán gyere vissza, és akkor már itt leszek! – kiáltott ki Fukszia kásás hangon, miközben az ajtóhoz botladozott. Száját a kulcslyukra tapasztotta: – Mit akarsz? Mit akarsz?

– Jaj szegény szívemnek! Mi a baj? Mi bajod? Mi az, lelkem?

– Semmi, Dadus. Semmi! Mit akarsz? – lihegte Fukszia.

Dadus megszokta már Fukszia hirtelen, fura hangulatváltozásait, úgyhogy rövid hallgatás után – miközben Fukszia hallotta, hogy beszívja ráncos alsó ajkát – így felelt:

– A Doktor az, lelkem. Azt mondja, ajándékot akar adni neked, kicsikém. Azt akarja, hogy menj le a házába, egyetlenem, és nekem kell lekísérnem téged.

Fukszia pisszegést hallott a háta mögött, megfordult, és látta, hogy a makulátlanul tiszta Steerpike jelez neki. Sebesen bólogatott, hüvelykjével az ajtóra mutogatott, majd mutató- és középső ujjával a mosdótál peremén sétálgatva azt jelezte, már amennyiben a lány jól értette, hogy fogadja el az invitálást: sétáljon le a Dadussal a Doktorhoz.

– Jól van! – kiáltott ki Fukszia. – De majd én megyek a te szobádba! Menj vissza, és várj meg!

– Akkor siess, drágaságom! – nyöszörögte a vékonyka, zavarodott hang a folyosóról. – Ne várassuk meg!

Mikor felhangzottak Slagg anyó léptei, Fukszia még utánakiáltott:

– Mit akar adni nekem?

De a vén dajka már hallótávolságon kívül járt.

Steerpike, amennyire tudta, leporolta a ruháit. Átkefélte ritkás haját, mely most, ahogy magas homloka fölé simult, úgy nézett ki, mint a nyirkos pázsit.

– Én is mehetek? – kérdezte.

Fukszia azonnal rászegezte a tekintetét.

– Miért? – kérdezett vissza.

– Jó okom van rá – felelte Steerpike. – Úgysem maradhatok itt éjjelre, nem igaz?

Ez elég erős érvnek tűnt Fukszia előtt, úgyhogy rávágta:

– Ja, igen, persze, jöhetsz. De mi legyen Dadussal? – tette hozzá lassan. – Mi legyen a dajkámmal?

– Bízza csak rám. Őt bízza csak rám.

Fuksziát hirtelen mély utálat fogta el a fiú válasza miatt, de nem szólt semmit.

– Akkor gyerünk! – mondta végül. – Nem maradhatsz tovább a szobámban. Mire vársz? – Azzal kireteszelte az ajtót, és megindult, Steerpike pedig árnyékként követte Slagg anyó szobájáig.