Nyolc

Cora és Clarice, bár maguk nem tudtak róla, saját lakosztályukba voltak bebörtönözve. Steerpike kívülről minden létező kijáratot elreteszelt és beszögezett. Két éve éltek már rabságban, mivel nyelvük olyannyira megoldódott, hogy már Steerpike sem tudta megfékezni. Akármilyen ravaszul és türelmesen bánt velük, az ifjú nem találta más biztos módját annak, hogy a könyvtártűz témájáról hosszabb távon ne essék szó. Nem talált más módot – csak egyetlenegyet. Úgy hitték, a Vár lakói közül csak őket kímélte meg egy csúf kór, melyet Steerpike talált ki, s melyet „menyétpestis”-nek keresztelt el.

Az ikrek olyanok voltak, akár a víz. Kedve szerint nyithatta meg és zárhatta el rettegésük csapjait. Szánalmasan hálásnak mutatkoztak, amiért a fiú fensőbbséges bölcsességének köszönhetően megőrizhették viszonylagos egészségüket. Ha ugyan a halállal való szembeszegülést, miközben száz okból is meg kellett volna halniuk, egészségnek nevezhetjük. Megszállottan rettegtek attól, nehogy kapcsolatba kerüljenek a fertőzöttekkel. Az ifjú naponta szállította nekik a híreket a haldoklókról és az elhunytakról.

Már nem azokat a tágas lakosztályokat foglalták el, melyekben Steerpike hét éve először tiszteletét tette náluk. A Gyökerek Szobájától és a több száz lábra a föld fölött magasodó, nagy fájuktól távol, a Vár egyik elfeledett földszinti szárnyában, egy zsákutcában kaptak helyet, egy nyirkos kőszorosban, mely még a járatlanabb útvonalaktól is távol esett. Nemcsak azért kerülték, mert nem vezetett át rajta út, hanem rossz híre miatt is. Miazmás, ártalmas nyirkosságát már belélegezni is kétoldali tüdőgyulladással járt.

A sors iróniájaképpen épp egy efféle helyen örvendeztek a nővérek tévhitükben, hogy csak ők menekedhetnek meg a képzeletük szerint egész Gormenghastot leverő, rettentő, heveny kór elől. Steerpike vezényletével immár olyannyira önelégültté váltak, hogy alig várták a napot, melyen egyedüli túlélőkként (a megfelelő óvintézkedések után) előléphetnek, és a sok-sok évnyi mellőzöttség után végre akadálytalanul tehetik föl a Groanok koronáját, a hatalom e jókora és tömör szimbólumát, közepén a tyúktojásnyi zafírkővel.

Ez volt egyik legégetőbb vitatémájuk: vajon fűrészeltessék-e ketté a koronát a zafírral együtt, hogy legalább egy részét állandóan viselhessék, vagy hagyják egyben, és napi váltásban hordják.

Bármilyen égető és heves volt is ez a vita, nem kavart szemmel látható érzelmeket. Mintha még a szájuk sem moccant volna, mivel arra a szokásra tettek szert, hogy kissé elnyílva tartották, ahonnan színtelen hangjuk az ajkak rezdülése nélkül tört elő. Ám hosszú, magányos napjaik rendszerint csendben teltek-múltak. Steerpike rendszertelen – és egyre ritkábbá váló – látogatásai jelentették számukra az összes izgalmat, eltekintve a trónokkal, koronákkal teli jövőről szőtt vad, bizarr és paranoiás képzelgésektől.

Miképp lehetett hát Lady Cora és Clarice őnagyságát ilyeténképpen elrejteni, és elsiklani a méltánytalanság felett?

Nem siklottak el felette; mert hiszen Gormenghast szemében már két esztendeje a jelképek nagy pompájával temettettek a Groanok sírboltjába; a gyászos alkalomra Steerpike fabrikált két viaszbábut. Egy héttel azelőtt, hogy az utánzatokat szarkofágjukba süllyesztették, lakosztályukban levelet találtak, mely mintha az ikrektől származott volna, ám a valóságban az ifjú hamisítványa volt. Azt a rettenetes hírt tette közzé, hogy a Hetvenhatodik Earl nővérei, akiknek öccse maga is nyomtalanul tűnt el a Várból, önkezüktől való pusztulásra vetemedvén az éj leple alatt kiosontak a Vár területéről, hogy Gormenghast hegyének meredélyei közt végezzenek magukkal.

A Steerpike szervezte keresőcsapatok nyomukat sem lelték.

A levél felfedezése előtti éjjelen költöztette át őket mostani szobáikba egy pár újonnan fellelt és újraaranyoztatott jogar megvizsgálásának örvén.

Mindez régmúltnak tűnt. Titus csupán kisded volt még. Flayt is épp csak száműzték. Sepulchrave és Swelter felszívódott. A többiek után az ikrek eltűnése újabb foghíjakat ütött Gormenghast állkapcsába, s a Várnak egy ideig szokatlan arckifejezést, valamint sajgó csontokat kölcsönzött. A sebek azóta valamelyest behegedtek, és a megváltozott archoz is hozzászokott mindenki. Végső soron Titus élt és virult – a család fennmaradása biztosítva volt.

Az ikrek egy, a szokottnál is némább nap után a szobájukban üldögéltek. Egy vasasztalon álló lámpás (mely egész nap égett) elég fénnyel látta el őket a hímzéshez; de egy ideje egyikük sem nyúlt a munkájához.

– Milyen sok időbe is kerül az élet! – szólalt meg egyszer csak Clarice. – Néha azt hiszem, nem is igen éri meg bitorolni.

– Jómagam mit sem tudok a bitorlásról – replikázott Cora –, de ha már úgyis megszólaltál, akár közölhetem is veled, hogy szokás szerint megfeledkeztél valamiről.

– Miről feledkeztem meg?

– Elfelejtetted, hogy tegnap én csináltam, úgyhogy ma rajtad a sor.

– Milyen sor van rajtam?

– Hogy vigasztalj! – felelte Cora a vasasztal egyik lábára meredve. – Úgy fél nyolcig csinálhatod, aztán rajtad a sor, hogy levert lehess.

– Rendben van – állt rá Clarice, és azonnal simogatni kezdte nővére karját.

– Nem, nem, nem! – csattant fel Cora. – Ne ilyen nyilvánvalóan! Szó nélkül csináld – például hozz nekem teát, és csak tedd elém szép csendben!

– Jól van – mondta Clarice meglehetősen mogorván. – De most elrontottad, nem igaz? Megmondtad, mit tegyek. Így már nem akkora figyelmesség. Bár talán hozhatnék kávét helyette.

– Hagyd az egészet – ripakodott rá Cora –, túl sokat beszélsz! Nem akarom egyszeriben azon kapni magam, hogy te jössz.

– Miben, a levertségben?

– Igen, igen – felelte ingerülten a nővére, és megvakarta kerek feje hátulját.

– Nem mintha szerintem megérdemelnéd.

Társalgásukat azonban megzavarták, mert mögöttük szétnyílt egy függöny, és Steerpike bukkant fel, kezében a tőrösbottal.

Az ikrek egyszerre álltak fel, és vállt vállnak vetve fordultak felé.

– Hogy vannak az én papagájaim? – köszöntötte őket az ifjú. Azzal felemelte karcsú pálcáját, és keskeny, csavaros végével lélegzetelállító pimaszsággal böködte meg Őladységük bordáit. Arcuk kifejezéstelen maradt, de a keleti táncosnők lassú, kígyózó mozdulataival fogadták. A kandallópárkányon ütött az óra, s ahogy abbahagyta, az eső monoton hangja mintha megkétszerezte volna erejét. Alig pislákolt már a fény.

– Régóta nem járt már itt – jegyezte meg Cora.

– Milyen igaz! – felelte Steerpike.

– Megfeledkezett rólunk?

– Szemernyit sem, szemernyit sem! – tiltakozott az ifjú.

– Akkor hát mi történt? – kérdezte Clarice.

– Üljenek le – förmedt rájuk Steerpike –, és figyeljenek rám!

Merőn bámulta őket, míg zavartan le nem hajtották fejüket, hogy végül saját kulcscsontjuk felé meredjenek.

– Azt hiszik, olyan könnyű távol tartanom a pestist az ajtajuktól, s ugyanakkor egy füttyentésükre ugornom? Azt hiszik?

A két nővér lassan ingatta a fejét.

– Akkor kegyeskedjenek nem faggatózni! – kiáltott fel színlelt haraggal. – Hogy merészelnek beleharapni a kézbe, amely táplálja magukat! Hogy merészelnek!

Az ikrek teljes összhangban emelkedtek fel a székükből, és megindultak, át a szobán. Egy pillanatra megtorpantak, és Steerpike-ra emelték tekintetüket, hogy meggyőződjenek róla, valóban azt teszik-e, amire vár. Igen. Az ifjú ujja zordan mutatott a szobájuk padlóját takaró súlyos, nyirkos szőnyegre.

Steerpike a lehető legnagyobb örömét lelte a két vénecske, szánalmas, lila cicomába burkolt teremtés látványában, ahogy a szőnyeg alatt csúsztak-másztak. Fokozatosan, egyszerű és ravasz lépések sorozatával vitte őket egyre újabb megaláztatásokba, mígnem az ily módon nyert torz kielégülésnek már sosem maradt híján. Ha nem talált volna groteszk gyönyört a nővérek fölött gyakorolt hatalmában, kétséges, hogy vállalta volna-e az életben tartásukkal járó vesződséget.

Míg a szőnyeg alatti ikerhalmokat nézegette, fogalma sem volt róla, hogy eközben igencsak különös és példa nélküli dolog történik. Corában, rabsággal felérő magányában, a szégyenteli sötétben kuporogva megfogant egy gondolat. Nem törődött azzal, hogy megkérdezze magától, honnan érkezhetett, vagy hogy miért, hiszen jótevőjére, Steerpike-ra valamiféle istenségként tekintett, ahogy Clarice is. Ám a gondolat mégis akadálytalanul szökkent szárba az agyában. És nem egyéb volt, mint hogy nagyon szívesen megölné az ifjút. Amint megfogant benne, máris megrémült, s félelmét nemigen oszlatta el a sötétben megszólaló, színtelen hang sem, amely üres lassússággal így szólt:

– Én is… szívesen. Együtt is megtehetnénk nem igaz? Együtt is megtehetjük.