Nyolcvan
Nem is olyan sok évvel ezelőtt azt kiáltotta: „Ó, mennyire gyűlöllek benneteket mind!” Az öregek a fejüket csóválták. „Hogy érti ezt?” – kérdezték. „Hát nem kapott meg mindent, ami pénzért kapható? Hát nem a tudós lánya?”
De Cheeta nyughatatlan volt. Törődött ezzel? Törődött azzal? Nem. Elfogadta a Greeziorthspis Kárpitokat? Elfogadta bizony.
Megvásárolták neki, megfosztva egy kis országot az egyetlen kincsétől.
Ott függtek hát a tágas szobában, melyet befogadásukra terveztek, szépségesebben, mint valaha, tompa rózsaszínek és aranyak parázslottak rajtuk, de senki sem látta őket, mert Cheeta cserben hagyta egykori örömét.
Érzéketlenné váltak iránta, vagy Cheeta vált érzéketlenné irántuk. Az unikornisok látatlanul szökelltek. A nap sugaraiban pirosló szirtek már semmit sem jelentettek. A veszedelmes hullámok többé nem voltak veszedelmesek.
A teveszőr padló, a kárpittal borított falak és a fésülködőasztal. Egyetlen gránittömbből faragták. Lapján szokás szerint Cheeta szépítkezőszerei.
A fekete márvány felszíne páratlanul sima volt, a tenyér mégis borzongatóan egyenetlennek érzékelte, mintha kidudorodott vagy elhajlott volna, és a különféle eszközök tükörképe olyan éles volt, mint az eszközök maguk, noha reszketett. A szépítőszerek sokasága ellenére a színes tárgyak az asztallapnak csak egy töredékét foglalták el. Jobbra és balra tőlük a gránit legyező alakban gyémántkeménységű, mégis pazar hullámokat vetett.
Ma azonban Cheeta, aki egyenes derékkal ült széke teveszőr párnáján, nem volt abban a hangulatban, hogy néma, érzéki élvezettel végigsimítsa a márványlapot a tenyerével. Valami történt vele. Valami, ami azelőtt sohasem. Most először érezte, hogy nincs rá szükség. Titus Groan rájött, hogy jól megvan nélküle.
Kicsiny, karcsú, katonás gerince mögött egy tekergőző kígyó rejtőzött. Látszólag halott tekintetének üressége mögött lázas rémület izzott, mert már tudta, hogy gyűlöli Titust. Gyűlölte az önteltségét. Gyűlölt egy sajátságot, ami Titusban megvolt, őbelőle viszont hiányzott. Hályogos szemét felemelte a tükör mögötti égboltra. Kis felhők úsztak rajta, és végre kitisztult a látása, majd lecsukódott a szemhéja.
A gondolatait úgy hullajtotta el, mint a levedlett pikkelyeket, amíg a fejében csak az abszolút üresség maradt, amire szüksége is volt, hiszen sötét gondolatainak hevességét alig tudta elviselni, és nem tarthatta őket örökké a fejében, ha nem akart megőrülni.
A tükrön túl, mélyen az égboltba hasítva állt apja büszkesége. A legújabb gyára. Miközben nézte, az egyik kéményből füst kígyózott felfelé.
Eszközei csatasorban álltak, olyan mereven, mint szenvedéstől merev önmaga. A szertelenség katonás rendje, a szépség segédeszközei a szivárvány minden színében, fénylőn, mint az acél vagy a viasz, az alabástromból faragott illatszeres üvegcsék, a szempillafesték, a nárdusolaj.
Illatoztak az ónix- és a porfírtégelyek, az illanó, aromás nárdus… az olíva-, a mandula-, a szezámolaj. A púderparfümök, melyeket csakis neki őröltek, rózsa, mandula, birs. A rúzsok, a fűszerek és a mézgák. A szemöldökceruzák és a színezett szemhéjtus, a szempillafesték és a púderecset. A szemöldökcsipeszek és a szempillagöndörítők. A papír- és textilkendőcskék, továbbá több kis szivacs. Mindegyik a maga helyén a tökéletes tükör előtt.
Ekkor egy hang hallatszott. Először olyan halk volt, hogy képtelenség volt kivenni, mit mond, vagy hogy az ő hangja-e egyáltalán. Ha nem Cheeta lett volna az egyetlen, aki a szobában tartózkodik, az ember nem feltételezte volna, hogy az ő csinos ajkairól származik. De a hang egyre erősödött, végül apró öklök dörömböltek a gránit fésülködőasztal lapján, és Cheeta kiabálni kezdett: – Te szörnyeteg, szörnyeteg, szörnyeteg! Takarodj vissza a mocskos odúdba! Takarodj vissza a Gormenghastodba! – majd felemelkedett, és karjával lesöpört mindent a gránitasztalról; minden, ami addig olyan gyönyörű rendben sorakozott, most nagy ívben zuhant és pocsékolódott el a fehér teveszőr szőnyegeken és a kárpitok barnáspirosán.