Negyvenhét
Mielőtt még meglátta volna Muzzlehatchet, már hallotta. Erős, rozsdamarta hangja egy süketnéma dobhártyáját is megrepesztette volna. Végigdübörgött a házon, végigdöngött a lépcsőkön, félig lakatlan szobákban dobogott ki-be, keresztül a nyitott ablakokon, hogy a négylábúak és a madarak is felkapták, vagy félrebillentették a fejüket, mintha a visszhangot ízlelgetnék.
Muzzlehatch egy alacsony kereveten feküdt elnyújtózva, és egy harmadik emeleti széles franciaablak alsó üvegtábláin bámult lefelé. Innen akadálytalan kilátás nyílt a ketrecek odalent húzódó hosszú sorára, melyekben állatai szunyókáltak a sápadt napfényben.
Ez volt a kedvenc szobája és a kedvenc panorámája. Mellette a padlón könyvek és palackok hevertek. Kis majma a dívány túlsó végén ült. Egy darab rongyba burkolózott, és szomorúan nézte a gazdáját, aki néhány perccel ezelőtt zengte el saját kútba esett terve fekete gyászénekét.
A kismajom hirtelen talpra ugrott, és furcsán, mereven elkezdett előre-hátra csapkodni hosszú karjaival, mivel két emelettel lejjebb lépteket hallott a lépcsőn.
Muzzlehatch fél könyökére támaszkodott, és fülelt. Először semmit sem hallott, de aztán hozzá is elért a zaj.
Végül kinyílt az ajtó, és egy öreg, szakállas szolga dugta be a fejét.
– Lám, lám – szólt Muzzlehatch. – A xadnos fa minden szürke rostjára, ragyogóan fest, barátom. A szakálla soha nem látszott eredetibbnek. Mit akar?
– Egy fiatalember van itt, uram, aki találkozni szeretne önnel.
– Valóban? Milyen szörnyen alantas ízlésre vall. Ez csakis az ifjú Titus lehet.
– Igen, én vagyok – lépett Titus a szobába. – Bejöhetek?
– Hát persze, kedves rébuszom. Kívánod, hogy sorvadt lábamra álljak? Hiszen az öltönyöd akár egy fejgörcs, pöttyös nyakkendő és hozzá illő cipő, megszégyenítesz. Olyan fess vagy, mint akit skatulyából húztak ki! Semmi kétség, itt szabóolló csattogott!
– Leülhetek?
– Ülj le, persze hogy leülhetsz. Az egész szoba a tiéd. Hé, hé – morogta Muzzlehatch, amikor a majom a vállára ugrott –, vigyázz a szememre, fiam, később még szükségem lesz rá – majd Titushoz fordult: – Nos hát, mit akarsz?
– Beszélgetni – felelte Titus.
– Miről, fiam?
Titus felnézett. A hatalmas, viharvert fej féloldalra billent. Az ablakon beáramló fény valamilyen fagyos fénykoszorút vont köréje. Amilyen távoli volt, és baljóslatú, Titusnak a gödrökkel és kráterekkel teleszórt, egyenetlen felszínű Holdat juttatta eszébe. A bőr, a sziklák és a csontok birodalma volt.
– Miről, fiam? – kérdezte újra.
– Először is a félelmemről – felelte Titus. – Higgye el, uram, nagyon nem tetszett.
– Miről beszélsz?
– Félek a gömbtől. Addig követett, amíg össze nem törtem. Amikor pedig összetörtem, felsóhajtott. És ott felejtettem a kovakövemet. A kovakövem nélkül pedig elveszett vagyok… még elveszettebb, mint azelőtt. Mert nincs semmi más, amivel bizonyíthatnám, honnan jöttem, vagy hogy egyáltalán van szülőföldem. És a bizonyítéka csak számomra bizonyíték. Semmit sem bizonyít senkinek, csakis nekem. Nincs semmi, amit a kezemben tarthatnék. Semmi, amivel meggyőzhetném magam, hogy nem álmodom. Amivel bizonyíthatnám a valódiságomat. Semmi, ami bizonyíthatná, hogy beszélgetünk egymással itt, az ön szobájában. Ami bizonyíthatná a kezem, ami bizonyíthatná a hangom. És az a gömb! Az az értelmes gömb! Miért követett? Mit akart? Kémkedett utánam? Varázslat vagy tudomány? Tudni fogják, hogy ki törte össze? Keresni fognak?
– Igyál egy brandyt – javasolta Muzzlehatch.
Titus bólintott.
– Látta őket, Mr. Muzzlehatch? Mik azok?
– Csak játékszerek, fiam, játékszerek. Lehetnek olyan egyszerűek, mint egy csecsemő csörgője, és olyan bonyolultak, mint az emberi agy. Játékok, játékok, játékok, amikkel játszani lehet. Amit te összetörtél, az a LKZ00572 ARG 39576 Aij9843K2532-es számú, ha jól emlékszem, már olvastam róla, és az a híre, hogy szinte emberi. Nem teljesen, de szinte az. Szóval EZ történt? Valami egészen förtelmesen hatékony dolgot törtél össze. Istenkáromlást követtél el a korszellem ellen. Magát a haladás zászlóshajóját zúztad porrá. És miután elkövetted ezt a reakciós bűncselekményt, hozzám futsz. Hozzám! Mivel így áll a helyzet, hadd pillantsak ki az ablakon. Mindig jól teszi az ember, ha elővigyázatos. Ezek a gömbök jönnek valahonnan. És valahol, egy hátsó szobában ül egy ifjonc, akinek a lelke egy sorvadt, mégis hatvan lóerős elme ősi sötétségében dolgozik.
– Van itt még valami más is, Mr. Muzzlehatch.
– Ebben bizonyos vagyok. Tulajdonképpen mindig van valami más.
– Ön lefitymál engem – fordult hirtelen Titus Muzzlehatch ellen – azzal, ahogy beszél. Számomra komoly dologról van szó.
– Minden komoly vagy komolytalan aszerint, milyen színű az ember elméje.
– Az én elmém sötét – mondta Titus –, ha az színnek számít.
– Szóval? Ki vele. Térj a lényegre.
– Elhagytam Júnót.
– Elhagytad?
– Igen.
– Ennek meg kellett történnie. Júnó túl jó a férfiaknak.
– Azt hittem, meg fog gyűlölni ezért.
– Hogy meggyűlöljelek? Miért?
– Hát, uram, Júnó nem az ön… az ön…
– A mindenem volt. De amilyen menthetetlenül elátkozott vagyok, elcseréltem őt a tagjaim szabadságára. A magányra, amit úgy habzsolok, mintha étel volna. És ha úgy tetszik, az állataimra. Hibáztam. Miért? Mert vágyódom utána, és túl büszke vagyok, hogy beismerjem. Így hát elsiklott előlem, mint egy hajó apálykor.
– Én is szerettem – mondta Titus –, ha el tudja ezt hinni.
– Hát persze hogy szeretted, csinos kis kotlettem. És még most is szereted. De fiatal vagy, és tüskés, szenvedélyes és éretlen: ezért elhagytad.
– Istenem! – kiáltott fel Titus. – Beszéljen kevesebb szóval, uram. Rosszul vagyok a nyelvtől.
– Megpróbálok – ígérte Muzzlehatch. – Nehéz felhagyni a régi szokásokkal.
– Ó, uram, megsértettem?
Muzzlehatch elfordult, és kibámult az ablakon. Majdnem pontosan alatta egy kupola alakú tető rácsain át egy párduccsaládra látott.
– Hogy megsértettél? Haha! Haha! Én egy krokodil vagyok. Nincsenek érzéseim. Ami pedig téged illet. Éld tovább az életed. Zabáld fel. Utazz. Indulj utazásra gondolatban. Indulj utazásra a lábadon. Börtönbe veled mocskos ruhában! Dicsfény övezzen aranyos kocsin! Ugorj fejest a magányba. Ez csak egy város. Nem kell itt megállnod.
Muzzlehatch még mindig háttal állt.
– Mi a helyzet azzal a Várral, amiről beszélsz – azzal a félhomályos mítosszal? Máris visszatérnél egy ilyen rövid utazás után? Nem, tovább kell menned. Júnó az utad egy állomása. Ahogy én is. Gázolj tovább, gyermekem. Előtted fekszenek a hegyek és a tükörképük. Figyelj csak! Hallottad ezt?
– Mit? – kérdezte Titus.
Muzzlehatch nem bajlódott a válasszal, felkönyökölt, és kinézett az ablakon.
A távolban, kelet felől tudósok menetoszlopát pillantotta meg, és szinte ugyanebben a pillanatban az állatkert lakói is felemelték fejüket, és ugyanabba az irányba bámultak.
– Mi az? – kérdezte Titus.
Muzzlehatch ismét ügyet sem vetett rá, de ezúttal Titus nem várt választ, az ablakhoz lépett, és fej fej mellett Muzzlehatchcsel lenézett az alatta elterülő tájra.
Ekkor meghallották a zenét: a trombiták hangja mintha nem e világból érkezne, dobok lüktettek a messzeségben, azután pedig nyers, zabolátlan oroszlánüvöltés reszkettette meg a távolt.
– Minket keresnek – mondta Muzzlehatch. – A fejünket akarják.
– De miért? – kérdezte Titus. – Mit vétettem?
– Csak elpusztítottál egy csodát – felelte Muzzlehatch. – Ki tudja, milyen lehetőségekkel volt terhes az a gömb? Hiszen egy ilyen izé a fél világot megsemmisíthetné, tökfej. Most újra kell kezdeniük. Megfigyeltek. Ugrásra készen álltak. Talán a kovakövedet is megtalálták. Talán láttak minket együtt. Talán ez… talán az. Egy dolog biztos. El kell tűnnöd. Gyere ide.
Titus összeráncolta a homlokát, aztán felegyenesedett. Majd lépett egyet a magas férfi felé.
– Hallottál már a Folyó Alatti Városról? – kérdezte Muzzlehatch.
Titus megrázta a fejét.
– Ez a jelvény elvisz oda. – Muzzlehatch
visszahajtotta a kézelőjét, és leszakított egy darabot a kabátja
béléséből. A kis szövetjelvényre ezt a jelet hímezték: 
– Ez meg mit jelent? – kérdezte Titus.
– Hallgass! Kifutunk az időből. A dobok kétszer olyan hangosan szólnak. Hallgasd!
– Hallom őket. Mit akarnak? És az ön…?
– Az állataim? Csak próbáljanak meg hozzájuk érni. Ráuszítom a fehér gorillát a gazfickókra. Tedd el azt a jelvényt, fiacskám. Soha ne veszítsd el. Levisz a föld alá.
– A föld alá? – kérdezett vissza Titus.
– A föld alá. Le, a sötétség tartományába. Ne késlekedj.
– Nem értem – mondta Titus.
– Most nincs idő a töprengésre. Eljött a fürge lábak pillanata!
Ekkor hirtelen majmok visítása töltötte be a szobát, és még a sztentori hangú Muzzlehatch is kénytelen volt kiabálni.
– Nyomás, le a lépcsőn, aztán be a borospincébe! A lépcső alján rögtön fordulj balra, de vigyázz a szögekre a korláton. Aztán megint balra, ott magad előtt halványan meglátsz egy boltíves alagutat, takaró vastagságú mocskos pókhálók lógnak benne. Legalább egy órán át menj előre. Légy óvatos. Ügyelj a padlóra a lábad alatt. Teli van egy másik kor emlékeinek hulladékával. Olyasfajta csendesség uralkodik odalent, amit jobb nem kérdőre vonni. Tessék, tömd ezeket a zsebeidbe.
Muzzlehatch átvágott a szobán, kinyitotta egy öreg faliszekrény egyik fiókját, és kivett belőle egy maréknyi gyertyát.
– Hol is tartottunk? Á, igen. Figyelj! Egy óra múltán a város északi vége alatt jársz, és a sötétség nagyon sűrűvé válik. Az alagút falai összeszűkülnek. Nem lesz sok hely a fejed fölött. Kétrét görnyedve kell tovább haladnod. Ez neked könnyebben fog menni, mint ahogy nekem menne. Figyelsz? Ha nem, agyoncsaplak, gyermekem. Ez nem játék.
– Ó, uram – mondta Titus –, emiatt nem tudok nyugton maradni. Hallgassa a trombitákat! Hallgassa az állatokat!
– Inkább engem hallgass! A gyertyádat magasra emeled, és egyszer csak sötétség helyett egy kaput látsz magad előtt. A kapu lábánál egy fekete edény fekszik szájával lefelé. Alatta egy kulcsot találsz. Ugyan nem a nyomorult életed kulcsa, de a kaput kinyitja. Ha átjutottál, egy hosszú, keskeny lejtőt látsz magad előtt, amelyen átlagos sebességgel negyven perc alatt jutsz le. Ha suttogsz, a mindenség felsóhajt, és felsóhajt ismét. Ha elkiáltod magad, a föld visszhangzik belé.
– Ó, uram – könyörgött Titus –, ne beszéljen költőien, nem bírom elviselni. Az állatkert kezd megőrülni. A tudósok pedig… a tudósok…
– Pokolba a tudósokkal! – így Muzzlehatch. – Most pedig hegyezd a füled. A lejtőt említettem. Említettem a visszhangot is. De van még valami. A víz hangja…
– Víz – ismételte Titus –, még az hiányzik, hogy megfulladjak.
– Szedd már össze magad, Lord Titus Groan. Elérkezel egy helyre, ahol a sarkon befordulva hirtelen zajt hallasz a fejed fölül, olyat, mint a távoli égdörgés, mivel egyenesen a folyó alá érkeztél… ez ugyanaz a folyó, amelyik hónapokkal ezelőtt a városba hozott. Előtted félig megvilágított kőlap-mező nyúlik el, amelynek a túlsó végén egy zöld lámpás fényét látod. Ez a lámpás egy asztalon áll. Ennél az asztalnál egy férfit látsz, akinek az arcát megvilágítja a lámpás fénye. Mutasd meg neki a jelvényt, amit tőlem kaptál. Egy nagyítóüvegen át megvizsgálja, azután az egyik szemével, ami olyan sárga, mint a citromhéj, felnéz rád, halkan füttyent egyet a foga közötti résen át, mire egy gyermek érkezik az árnyékból, és int neked, hogy kövesd észak felé.