Hatvanöt
Először nem látszott a fej, ám ha a kitartó szemlélő egy idő után figyelmét egy bizonyos pontra összpontosította, ahol összesűrűsödtek az ágak, végül a levelek és kacsok játékának mélyén egy vonalat fedezhetett fel, ami csak egyvalami lehetett… Júnó profilja.
Régóta üldögélt szőlőlugasában szinte mozdulatlanul. Hívták a szolgái: nem hallotta őket, vagy ha igen, nem felelt.
Három nappal ezelőtt egykori szeretője, Muzzlehatch még a padlásán rejtőzött. Ma már nincs itt. A kísértetet, akit magával hozott, megmosdatták, és ágyba fektették, de abban a pillanatban, ahogy feje a hófehér párnához ért, meghalt.
Megvolt a temetés, és kérdések is elhangzottak, melyekre felelnie kellett. Szépséges házát hivatalnokok raja árasztotta el, köztük Acreblade-del, a detektívvel. Hol van Titus? – kérdezte. Hol van Muzzlehatch? Júnó órákon át csak a fejét rázta.
Most mozdulatlanul ült a lugasában, és fájt a szíve. Fiatal lányként látta magát. Visszaemlékezett a gáláns napokra. A napokra, amikor a fiatalemberek sóvárogtak utána: kockáztatták érte friss, fiatal életüket: arra buzdították egymást, hogy a háza közelében álló sötét liget magas cédrusainak ágain hintázzanak, mások pedig, hogy a vad öbölben ússzanak, amikor fölötte csapkodott a villám. És azok, akik nem voltak olyan fiatalok, de bölcsességük és nyájasságuk elszórakoztatta… a negyvenes urak, akik a nyilvánosság előtt titkolták szerelmüket, és úgy dédelgették, mint egy sebet vagy zúzódást, csak hogy a sötétben még hevesebben törjön elő.
És ott voltak az idősek, akik számára ő volt az elérhetetlen, a lidércfény, a bolygótűz, aki felébresztette életvágyukat, vagy valami ennél is ritkábbat, a poézis káoszát, egy rózsa illatát.
A szőlőleveleken át egy százszorszépekkel borított lejtőre látott, amely magas, páva alakúra nyírt puszpángsövényhez vezetett, a pávák címerállatként magasodtak az égbolt kékje előtt. Tekintetét az égre emelte, ami pedig teli volt kis felhőkkel.
Ez a gubancos lugas volt Júnó egyik kedvenc helye, sokszor talált vigaszt a magányában. A mai nap azonban különbözött minden más naptól, mert zavarni kezdte egy homályos érzés, hogy be van börtönözve az egymásba szövődő ágak között, bár pontosan nem tudta volna megmondani, mit érez.
Azt sem tudta, hogy a teste, amely elméjétől függetlenül cselekedett, felemelkedett, és elhagyta a lugast, ahogy egy hajó a kikötőt.
Most a százszorszépekkel borított mezőn sétált: most elhagyta a nyírott puszpángot: most legelőkön kóborolt, ahol szitakötők lebegtek és röpködtek nyílvesszőkként.
Csak bolyongott, alig-alig tudomást véve a környezetéről, amíg el nem érte a sötét cédrusligetet. Nem vette észre, hogy közeledik felé, mert szeme világtalan volt séta közben. Amikor azonban közel ért a sötét ligethez, a szélén harmatos fátyol borította sávra bukkant.
Most teljesen felébredve tekintetét mélyen befúrta a fák közé, és meglátta lánykori tanyáját – a már-már legendás cédrusligetet – megfordítva.
Először olyan érzés fogta el, mintha fejjel lefelé lenne: de ez az érzés szertefoszlott, amikor felnézett. Még az előbb megpillantott valakit, aki a gravitáció törvényével dacolva egy nagy cédrusfaág alsó oldalán lustálkodott fejjel lefelé. De amikor Júnó felemelte a fejét, és megpróbálta megállapítani a férfi helyét az ágon, ez nem könnyen sikerült. Eleinte semmit sem látott a lombozat zöld teraszain, aztán hirtelen ismét megpillantotta a férfit. Közelebb volt hozzá, mint gondolta.
Amint a férfi rájött, hogy észrevették, leugrott a földre, és meghajolt, sötétvörös haja úgy hullott a szemébe, mint a kötélkóc.
– Mit csinál a cédrusligetemben?
– Birtokot háborítok – felelte az.
Júnó leárnyékolta a szemét, és rezzenéstelen tekintettel nézte a férfit – sötétvörös haját és bokszolóorrát.
– Nos hát, „birtokháborító”, mit akar? – kérdezte végül. – Ez a kedvenc tanyája, vagy rám leselkedett?
– Önre leselkedtem. Ha megijesztettem, mélységesen sajnálom. Semmiképpen sem volt célom. Nem, még annyira sem, mint egy csuklóján mászó hangya vagy egy zümmögő méh.
– Értem – felelte Júnó.
– De pokolian sokáig vártam – mondta a férfi szemöldökét felhúzva. – Egek, de még milyen sokáig!
– Kire várt?
– Erre a pillanatra.
Júnó felhúzta az egyik szemöldökét.
– Arra vártam, hogy elhagyatott legyen. És magányos. Mint amilyen most.
– Mi köze van az életemhez? – kérdezte Júnó.
– Minden és semmi – felelte a zilált férfi. – Az élete természetesen az öné. Ahogy a boldogtalansága is. Titus elment. Muzzlehatch elment. Talán nem örökre, mindenesetre hosszú időre. Folyóparti háza, bármilyen csinos, most a visszhangok és az árnyak hona.
Júnó összekulcsolta két kezét a mellén. Volt valami a férfi hangjában, ami meghazudtolta bozontos, sötétvörös haját és útonálló külsejét. Mély volt, rekedt – és hihetetlenül gyengéd.
– Ki maga – kérdezte végül –, és mit tud Titusról?
– A nevem nem fontos. Ami Titust illeti, nagyon keveset tudok róla. Nagyon keveset. De éppen eleget. Eleget ahhoz, hogy tudjam, az éhség űzte el a városból.
– Az éhség?
– Az éhség, hogy mindig valahol máshol legyen. Emellett pedig az otthona vonzása, legalábbis, amit ősi otthonának hisz (ha volt olyan egyáltalán). Láttam őt ebben a cédrusligetben, egyedül. Ököllel ütötte a vastag ágakat. Úgy ütötte a gallyakat, mintha szabadon akarná ereszteni a lelkét.
A Birtokháborító most először előrelépett, lábával széttörve a zöld harmattükröt.
– Nem érdemes ülni, és rájuk várni. Sem Titusra, sem Muzzlehatchre. Önnek megvan a saját élete, hölgyem. Ami ebben a szent pillanatban kezdődik. Már jóval azelőtt figyelni kezdtem önt, hogy ez a Titus megjelent a színen. Figyeltem az árnyékból. Ha az a Muzzlehatch nem rabolta volna el a szívét, elvittem volna a világ végéig. De szerette őt. Ahogy Titust is szerette. Na most, ami engem illet, láthatja, hogy nem vagyok egy szívtipró – egyszerű lélek vagyok –, de ha csak egy apró jelet ad, a társául szegődöm. Társául szegődöm, amíg az ajtók kitárulnak – egyik ajtó a másik után hajnaltól alkonyatig, és minden újabb nap új felfedezés nem lesz! Ha szüksége van rám, itt leszek, valahol a cédrusok között.
Azzal sarkon fordult, nekiiramodott, és pár pillanat múltán beleveszett az erdőbe; nem bizonyította más a létezését, csak a lábnyomai, melyek fekete foltokként pöttyözték a csillogó harmatot.