„Időközben”
Barátságtalanul indult a következő reggel; a nap csak hosszú, félhomályos időszakok után bukkant elő, a holdnál is sápadtabb papírkorongként, időnként néhány percre előtűnve a felhők folyosójából. Szinte észrevétlenül lassú, fakó fátylak ereszkedtek Gormenghastra, szivárgó füstként homályosították el számtalan ablakát. A hegy vagy tucatszor tűnt el és bukkant elő ezen a reggelen, ahogy a gomolyag elkendőzte vagy felszállt az oldaláról. Ahogy telt az idő, a fátyol elvékonyodott, és késő délutánra végre szertefoszlottak a felhők, hogy az áttetsző légnek adják át helyüket, fagyos, titkos foltnak egy liliom nyakán, olyan makulátlan égboltnak, hogy miközben Fukszia a tündöklő mélyére meredt, öntudatlanul tördelni kezdte a kezében tartott virág szárát.
Mikor elfordította tekintetét a látványtól, észrevette, hogy Slagg anyó mennyire szánnivaló kifejezéssel néz rá, s azonnal a karjába zárta vén dajkáját, majd sokkal kevésbé gyengéden ölelte meg, mint ahogy szándékozta; szorításával fájdalmat okozott a ráncos kis teremtésnek.
Dadus levegőért kapkodott, teste összetört Fukszia szeretetének rohamában, és miközben izgatottan felmászott egy székre, kitört belőle a düh.
– Hogy merészeled! Hogy merészeled! – lihegte, miközben parányi öklét Fukszia meglepett arca előtt rázta és lengette. – Hogy mersz piszkálni és bántani és összetörni és fájdalmat okozni, te kis gonosz, te alávaló, csúnya gyermek! Te, akiért mindig mindent megtettem! Te, akit én mosdattam, fésültem, öltöztettem, akit kényeztettem, és akire főztem, azóta, amióta akkora sem voltál, mint a papucsom! Te… te… – Az öregasszony sírva fakadt, teste úgy rázkódott fekete ruhája alatt, mint egy rángatózó játékszer. Elengedte a szék karfáját, öklét könnyes, véreres szeméhez kapta, el is felejtette, hol van, és az ajtóhoz akart szaladni, de Fukszia előreugrott, és elkapta a megtántorodó asszonyt. Az ágyához vitte, és lefektette.
– Nagyon fájt? – kérdezte.
Vén dajkája úgy hevert az ágytakarón, akár egy fekete szaténba bújtatott, kiaszott bábu, lebiggyesztette az ajkait, s megvárta, hogy Fukszia az ágy szélére üljön, és egyik kezét maga mellé ejtse. Ekkor ujjai lassacskán előrekúsztak a takarón, és váratlan, feszült, indulatos grimasszal akkorát csapott Fukszia kezére, amekkorát csak tudott. A soványka bosszút követően a párnára hanyatlott, és vizenyős szemében diadalmas fénnyel Fuksziára nézett.
Fukszia szinte észre sem vette a rosszindulatú ütést, fölé hajolt, és a dajkája pár pillanatra kénytelen volt eltűrni az ölelését.
– Most már kezdj öltözködni! – szólt rá Slagg dadus. – El kell készülnöd az apád összejövetelére, nem? Mindig van valami! Tegye ezt, tegye azt! Mikor ilyen állapotban van a szívem! És mit fogsz felhúzni mára? Milyen ruhában látszik a legnemesebbnek ez a gonosz, indulatos kis teremtés?
– Ugye, te is jössz? – kérdezte Fukszia.
– Jaj, hogy milyen vagy! – visította Slagg dadus, és lemászott az ágy széléről. – Még egy ilyen oktalan kérdést! Én viszem a kis ÚRFIT, te féleszű!
– Micsoda? Titus is jön?
– Jaj, ezt a tudatlanságot! – háborgott Dadus. – Azt kérdi, „Titus is jön?”
Slagg anyó szánakozva mosolyodott el.
– Szegény, szerencsétlen kis gonosz! Micsoda kérdés! – Az öregasszony szánalmasan hiteltelen hahotára fakadt, majd izgatottan Fukszia térdére tette a kezét. – Persze hogy jön! Miatta van az egész Összejövetel! A Születésnapi Reggelije miatt!
– Ki jön még, Dadus?
Vén dajkája számolni kezdett az ujjain.
– Hát, ott van az apád – kezdte; mutatóujjainak hegyét egymáshoz érintette, és a mennyezetre meredt. – Először is ott van ő, az apád…
Eközben Lord Sepulchrave épp a szobája felé tartott, miután elvégezte a fegyvertár vasszekrényének kétévenkénti rituális felnyitását; a tradicionális tőrrel, melyet Sourdust bocsátott rendelkezésére a nagy alkalomra, újabb félholdat kapart a szekrény hátuljába, mellyel együtt hétszázharminchétre növekedett a vasba vésett, hasonló félholdak száma. Gormenghast néhai urai vérmérsékletük szerint precízen avagy hányaveti módon rótták oda a holdakat. A ceremónia jelentése meglehetősen bizonytalan volt, mivel a feljegyzések sajnálatos módon elkallódtak, ám a szertartás szentségén mit sem csorbított érthetetlensége.
Az öreg Sourdust nagy gonddal zárta be a csúf, üres szekrény vasajtaját, elfordította kulcsát a zárban, s ha nem esik úgy, hogy miközben behelyezi a kulcsot, szakállának néhány fürtje is vele fordul, és beakad, ugyanazt a hivatásbéli örömet érezte volna, ami minden szertartás alkalmával elfogta. Hiába próbálta kihúzni, nemcsak túl szorosan ragadt be, de sajgó álla is könnyeket csalt a szemébe. Ha kihúzza a kulcsot és vele együtt a szakállát is, azzal tönkreteszi a ceremóniát, mert le volt fektetve, hogy a kulcsnak huszonhárom órán át a zárban kell maradnia, mialatt egy sárgába öltözött csatlósnak kell őrködnie a szekrény felett. Egyetlen dolgot lehetett tenni; késsel leválasztani a beakadt fürtöket, s végül ezt is tette az öreg, majd meggyújtotta a kulcslyukból bojtként előtüremkedő, szürke csomót. Az fellobbant, és mikor megszűnt a sistergése, Sourdust bocsánatkérően fordult meg, de Őméltósága időközben már távozott.
Lord Sepulchrave a hálószobájába érve Flayt találta ott, aki épp szokásos fekete öltözékét terítette ki. A Lord azt forgatta a fejében, hogy erre az estére gondosabban öltözködik fel. Mióta megfogant benne a fiának rendezendő Reggeli gondolata, hangulata csöppnyit, de észrevehetően emelkedett. Valami homályos örömöt lelt benne, hogy fia lett. Titus születése egyik legsötétebb korszakában találta, s bár még mindig melankólia köde lengte be, az utóbbi néhány nap során egyre inkább érdekelni kezdte örököse – nem mint ember, hanem mint a Jövő szimbóluma. Valami halvány előérzet azt súgta neki, hogy saját uralma leáldozóban van, s ha fia jutott az eszébe, az örömmel töltötte el, másrészt pedig biztonságérzetet nyújtott miazmás álmaiból ébredezve.
Most, hogy tudta, van egy fia, ráébredt az elméjében kísértő, kimondhatatlan rémálmok hatalmasságára. Arra a borzalomra, hogy vele szakadhat vége a Groan-vérvonalnak. Hogy nem teljesíti kötelességét elődei várával szemben, s ha majd sírjában rothad, a jövő nemzedékek így suttoghatnak a megfakult síremlékek hosszú sorának utolsó tagjára mutatva: „Ő volt az utolsó. Nem volt fia.”
Miközben Flay öltöztette, egyikük sem szólt egy szót sem, Lord Sepulchrave pedig végiggondolta mindezt, és amint ékköves gallérgombját becsatolta, felsóhajtott; s a sóhaj elátkozott, sötét tengermormolásába egy kevésbé gyászos hullám csobbanása is belevegyült. És aztán, mikor szórakozottan Flayre pillantott a tükörben, újabb távoli örömhullám követte az elsőt, mert könyvei jelentek meg a szeme előtt, a kötetek hosszú sora; felbecsülhetetlen, bőrbe kötött gondolatok sora egymásra tornyozva, filozófia és próza, útleírás és regények; szerények és díszesek, arany vagy zöld, szépiaszín, rózsás és fekete hangulatok, pikareszk és arabeszk, tudomány, esszék, versek és drámák.
És érezte, hogy újra közéjük vonul. Beköltözik a szavak világába, ám ezúttal melankóliája mögött egy olyan vigasszal, amelyet korábban nem ismerhetett.
– Aztán – folytatta Slagg anyó az ujjain számlálva – ott van az anyád, természetesen. Apád és anyád – az kettő.
Lady Gertrude-nak eszébe sem jutott, hogy átöltözzön. Arra sem gondolt, hogy készülődnie kellene az Összejövetelre.
Hálószobájában üldögélt. Lába széles terpeszben, mint mindig. Könyöke a térdén támaszkodott, melyek közt szoknyájának kelméje súlyos, U alakú ráncokban lógott le. Kezében papírba kötött, kávéfoltos fedelű könyvet tartott, annyi szamárfüllel, ahány lapja volt. Mély hangon olvasta fel, s hangja a száz macska állhatatos búgása fölé emelkedett. Tele volt velük a szoba. Fehérebbek voltak, mint a csillárról csüngő vagy a madáreledeles asztalra lefolyt faggyú. Fehérebbek, mint az ágy párnái. Az asztal, a vitrinek, a dívány mind bőséggel ontotta a holtfehér termést, de a legnagyobb bőségben a lába körül dúskált, onnan egy halom fehér arc bámult fel az övébe. Minden fényes, csíkpupillájú szem rámeredt. Csak torkuk vibrálásában rejlett mozgás. A Grófnő hangja megrakott bárkaként szállt a doromboló áramlatokon.
Mikor a jobb oldali lapok végéhez ért, és lapoznia kellett, tekintete a legmélységesebb gyengédséggel járt körül a szobán, pupillái megteltek macskái miniatűr, fehér tükörképeivel.
Aztán visszatért a nyomtatott lapokhoz. Olvasás közben hatalmas arca gyermeki ámulatot öltött. Egészen beleélte magát a történetbe, a régi történetbe, melyet annyiszor felolvasott már nekik.
„És bezárult az ajtó, kattant a zár, de a csillagszemű, újholdajkú herceg nem ijedt meg, mert fiatal volt, és erős, s bár nem volt jóképű, már számtalan ajtó csukódását, számtalan zár kattanását hallotta, úgyhogy egyáltalán nem rémült meg. Pedig megrémült volna, ha tudja, ki zárja be az ajtót. A rézfogú Törpe volt az, a minden másnál rémületesebb, kinek fülei hátrahajlottak.
Mikor a herceg végzett a fésülködéssel…”
Míg a Grófnő lapozott, Slagg anyó bal kezének harmadik és negyedik ujját vette számba.
– Prunesquallor doktor és Irma kisasszony is ott lesz, kedveském; szinte mindenütt ott vannak – pedig hát nem látom be, miért: nem tartoznak a családhoz. De mindig ott vannak. Jaj, szegény kicsikém! Mindig nekem kell elviselni őket, és nekem kell csinálnom mindent, és mindjárt mennem kell, lelkem, hogy szóljak az anyádnak, ő meg kiabálni fog velem, és úgy felidegesít; mennem kell, különben elfelejti, de mindig így van ez! Szóval a Doktor és Irma, az még kettő, s az már eddig négy.
Slagg anyó nagy levegőt vett.
– Nem szeretem Prunesquallor doktort, kicsikém, nem tetszik a rátartisága. Olyan butának és kicsinek érzem magam mellette, pedig nem is vagyok az. De mindig meghívják, még ha azt a hiú és csúf húgát nem is; ám most még őt is kérették, úgyhogy mindketten ott lesznek, de te mellettem maradsz, ugye? Ugye? Mert nekem a kis Úrfival kell törődnöm. Jaj szegény szívemnek! Nem vagyok jól – nem, nem. És az senkit sem érdekel – még téged sem.
Ráncos keze Fuksziáéba kapaszkodott.
– Vigyázol majd rám?
– Igen – felelte Fukszia. – De én kedvelem a Doktort.
Fukszia felemelte a matraca végét, és addig kotorászott a tollas súly alatt, míg egy dobozkára nem akadt. Egy pillanatra hátat fordított dajkájának, és a nyakába akasztott valamit, majd amikor megfordult, Slagg anyó megpillantotta a nyakában függő, jókora rubint szilárd tüzét.
– Ezt viselned kell ma! – Slagg anyó szinte visított. – Ma, ma, rosszaságom, mikor mindenki ott lesz! Olyan szép leszel, akár egy virágzó bárányka, te nagy, lompos teremtés!
– Nem, Dadus, nem fogom felvenni. Egy ilyen napon, mint a mai, nem. Csak akkor veszem fel, ha egyedül vagyok, vagy ha olyan férfival találkozom, aki tisztel engem.
Eközben a Doktor a teljes elégedettség állapotában hevert kék kristályokkal megszórt, forró fürdőjében. A fürdő erezett márványból készült, s elég hosszú volt ahhoz, hogy a Doktor teljesen elnyúlhasson benne. Csak tollszárszerű arca emelkedett a parfümös vízfelszín fölé. Haja pislogó szappanbuborékokkal volt tele, szeme leírhatatlanul csintalan kifejezést öltött. Arca és nyaka olyan ragyogó rózsaszínben játszott, mintha most került volna ki a kaucsukgyárból.
A fürdő túlsó végén egyik lába kiemelkedett a mélyből. Fürkész tekintettel nézte, fejét olyannyira oldalra billentve, hogy egyik füle telement vízzel.
– Édes lábam – kiáltotta –, öt ujj a csizmában, öt kis ujj a harisnyában!
Felemelkedett, vígan kirázta füléből a vizet, és testéről is kezdte lepergetni.
A szemek lecsukódtak, a száj kinyílt, és az összes fog ott villogott a gőzben. Jó nagy, vagy inkább mély levegőt vett, mivel mellkasa túl keskeny volt az előbbihez, s rózsaszín arcán sugárzó, szörnyűségesen gyönyörteli mosollyal a Doktor olyan átható hangon nyerített fel, hogy a fésülködőasztalánál üldögélő Irma felugrott, és hajtűi a szőnyegre záporoztak. Az utóbbi három órát toalettasztalánál töltötte, az azt megelőző másfelet pedig a fürdőben – s most, ahogy ajtajához suhogott, és homlokáról ránc rázta le a púdert, fivéréhez hasonlóan inkább úgy nézett ki, mintha lekopasztották vagy meghámozták volna, és nem látszott tisztának – pedig tiszta volt, alaposan tiszta, akár egy darab szalonna.
– Mi az ördög van veled; kérdem, mi az ördög van veled, Bernard? – kiáltott be a fürdő kulcslyukán.
– Te vagy az, kedvesem? Te vagy az? – szűrődött ki vékonyan a fivére hangja az ajtón át.
– Ki más lenne; kérdem, ki más lenne az? – kiabált vissza a merev szaténderékszöggé görnyedő Irma, aki a kulcslyukra tapasztotta száját.
– Hahahahaha! – hangzott fel fivére éles, elviselhetetlen kacaja. – Ki más is lehetne? Nos hát, hadd gondolkodjam, hadd gondolkodjam. Lehetne, mondjuk, a holdistennő, bár az valószínűtlen, hahaha; vagy lehetne egy kardnyelő, aki hivatásom okán keres fel, haha, ez aztán fölöttébb valószínűtlen – drága karógyökerem, lehetséges volna, hogy évek óta kardokat nyelsz, s nem is számoltál be róla, haha? Vagy nem?
Hangja felerősödött.
– Oly sok esztendő, s húgom kardnyelő – hogy történhetett, befogtam fülemet – mit tegyek hát, mondd, jóbarát, szép harisnyádban, fényragyogásban?
A fülét hegyező Irma végül ingerülten kiáltotta közbe:
– Gondolom, tudod, hogy el fogsz késni – mondom, gondolom, tudod, hogy…
– Hogy a víg nyavalya törjön ki, ó, vér a véremből! – szakította félbe az éles hang. – Mi az Idő, ó, ismerős vonású húgom, amiről oly meghunyászkodva szólasz? Tán rabszolgái vagyunk a napnak, annak a levetett, túlbecsült, aranyozott gömbnek, vagy húgának, annak a bárgyú ezüstpapír korongnak? A fenébe nevetséges zsarnokságukkal! Mit szólsz erre, Irma, Irmám, te híres-neves, Irma, a tökéletes? – trillázta vígan. Nővére nagy suhogva kihúzta magát, s felhúzta orrlikait, mintha a pedigréjétől viszkettek volna. Bátyja felbosszantotta, s ahogy visszaült budoárja tükre elé, hölgyhöz méltó hangok kíséretében pamacsolta be púderrel vagy századszor is hosszú, makulátlan nyakát.
– Sourdust is ott lesz – folytatta Slagg anyó –, mert ő mindenről tud mindent. Ő tudja, mit milyen sorrendben kell csinálni, drágaságom, és hogy mit mikor kell elkezdeni, és mikor kell abbahagyni.
– Mindenki megvolt? – kérdezte Fukszia.
– Ne sürgess! – torkollta le a vén dajka, és ráncos aszalt szilvává csücsörítette ajkát. – Nem tudsz várni egy percet? Igen, az öt, te vagy a hatodik, a kis Úrfival hét…
– És veled együtt nyolc – szólt közbe Fukszia. – Úgyhogy te számítasz a legtöbbet.
– Miben számítok a legtöbbet, lelkem?
– Mindegy – mondta Fukszia.
Míg a Vár különböző pontjain ez a nyolc személy az Összejövetelre készülődött, az ikrek egyenes derékkal a díványukon ülve Steerpike-ra figyeltek, aki épp egy karcsú, poros palackból húzta ki a dugót. Biztonsággal a lába közé szorította, fölé hajolt, jól belenyomta a dugóhúzót, így mozdította ki a hosszú, fekete kormoránnyakból.
Miután kicsavarta a dugóhúzót, és a sértetlen dugót a kandallópárkányra tette, kevés bort töltött poharába, és sápadt arcán kritikus kifejezéssel ízlelgette.
A nővérek előredőltek, térdükre tett kézzel figyelték minden mozdulatát.
Steerpike a Doktor egyik selyemkeszkenőjét húzta elő a zsebéből, és megtörölte a száját. Aztán a fény felé emelte borospoharát, és hosszan tanulmányozta az áttetsző folyadékot.
– Mi baja? – kérdezte lassan Clarice.
– Mérgezett? – kérdezte Cora.
– Ki mérgezte meg? – visszhangozta Clarice.
– Gertrude! – vágta rá Cora. – Ha tehetné, megölne bennünket!
– De nem teheti – felelte Clarice.
– Épp ezért leszünk hatalmasak!
– És büszkék – tette hozzá Clarice.
– Igen, a mai nap folytán.
– A mai nap folytán.
Megfogták egymás kezét.
– Jó évjárat, hölgyeim. Igen kielégítő évjárat. Magam választottam. Tudom, hogy kegyedék is értékelni fogják. Nem mérgezett, drága hölgyeim. Bár Gertrude megmérgezte az életüket, ezt a palack bort történetesen nem mérgezte meg. Tölthetek önöknek egy-egy pohárkával, hogy igyunk a mai nap eseményeire?
– Igen, igen! – helyeselt Cora. – Tegye csak!
Steerpike megtöltötte a poharakat.
– Álljanak fel! – szólt.
A lila ikrek egyszerre emelkedtek fel, és mikor Steerpike bal kezét zsebre vágva, jobbjával a poharat az álla elé emelve épp tósztot készült mondani, Cora színtelen hangja szakította félbe:
– Igyuk meg a Fánkon. Olyan szép odakint. A Fán.
Clarice tátott szájjal fordult nővére felé. Szeme kifejezéstelen volt, akár a gomba.
– Azt fogjuk tenni – mondta.
Steerpike nem dühödött fel, sőt mulattatta az ötlet. Végső soron számára is fontos nap a mai. Rengeteget fáradozott, hogy minden készen álljon, tudta, hogy jövője a terve akadálytalan kivitelezésén múlik, s bár nem gratulálhatott magának, míg a könyvtár porig nem ég, úgy érezte, neki és a nővéreknek sem árt egy kis kikapcsolódás, mielőtt nekifognak az előttük álló munkának.
Mind a drámaiság, mind az illendőség és a komikum iránti érzékét megragadta, hogy a halott Fa ágain igyanak a nagy napra.
Néhány perc múlva a hármas már át is vágott a Gyökerek Szobáján, felsorakozott a vízszintes fatörzsön, majd leült az asztalhoz.
Steerpike foglalt helyet középen, oldalán az ikrekkel, az esti lég mozdulatlan volt alattuk és köröttük. A két nővér szemmel láthatóan nem tartott a szédítő mélységtől. Nem is gondoltak vele. Steerpike viszont, bár teljes mértékig élvezte a helyzetet, gondosan kerülte pillantásával az émelyítően tágas űrt. Úgy döntött, finoman bánik a palackkal. A három pohár a faasztalkán ragyogott a meleg fényben. Harminclábnyira tőlük a napsütötte déli fal tornyosult fölébük és húzódott alattuk, a legaljától a csúcsáig egyhuzamban, eltekintve félúton a kiszáradt fától, melyen ültek, és ágainak gondosan megrajzolt árnyaitól.
– Először is, drága hölgyeim – emelkedett fel Steerpike, aki tekintetét egy tekervényes ág árnyékára szegezte –, először is igyunk a kegyetek egészségére. Állhatatos céltudatosságukra, s a hitre, melyet sorsukba vetettek. Bátorságukra! Intelligenciájukra! Szépségükre!
Megemelte a poharát.
– Erre iszom! – mondta, és kortyolt egyet.
Clarice is inni kezdett ebben a pillanatban, de Cora oldalba bökte.
– Még ne! – szólt rá.
– Másodszor pedig igyunk a jövőre! Elsősorban a közeljövőre! A feladatra, melyet ma szándékozunk végrehajtani. A sikerére. És mindazokra a nagy napokra, melyek ezután következnek el. Arra, hogy visszahelyezzék önöket jogaikba! Hatalmuk és dicsőségük napjaira! Hölgyeim, a jövőre!
Cora, Clarice és Steerpike magasba emelték poharukat, hogy igyanak. Meleg légáramlat telepedett rájuk, és ahogy Cora felemelte a könyökét, megbökte vele a nővérét, kiütötte kezéből a poharat, az pedig az asztalról a fára gurult, majd a fáról a mély űrbe – a nyugati napfény megcsillant rajta, ahogy ragyogva zuhant alá.