Nyolcvanhét
Nyugat felől cammogva érkezett Muzzlehatch. Volt idő, amikor nem volt cammogás sem a lépteiben, sem az esze járásában. Ma már más volt. Arroganciája most is látható, minden gesztusában észrevehető volt, de valami különösebb is járult hozzá. Nyúlánk teste ma már a kisfiúk gúnyolódásának céltáblájává vált. Nyúlánk elméje néha megtréfálta. Úgy mozgott, mintha ügyet sem vetne a világra. Ez így is volt, egyetlen dolgot kivéve. Ahogy Titus fájdalmasan vágyódott Gormenghast után, fájdalmasan vágyódott rá, hogy átölelje málló falait, úgy tűzte ki maga elé Muzzlehatch a feladatot, hogy ráleljen a pusztítás középpontjára.
Gondolatai minduntalan visszatértek ahhoz a puszta kísérlethez: állatkertje felszámolásához. Az őt körülvevő világban, legyen az ág vagy sziklaszirt, nem láthatott formát anélkül, hogy az fel ne idézte volna benne valamelyik szeretett állatának emlékét. Haláluk Muzzlehatchben felgyorsított valamit, amit régebben soha nem érzett; a lassan parázsló, olthatatlan bosszúvágyat.
Valahol rá fog találni a rettenet szörnyű méhkasára, a méhkasra, melynek méze szürke kátrány. Hajnaltól alkonyatig vonszolta magát, nap nap után. Erre és arra kanyargott az útja, nap nap után.
Olyan volt, mintha lépteit különös módon a rögeszméje irányította volna. Mintha egy olyan ösvényen haladt volna, amelyet csakis ő ismer.