Ismét Rottcodd
Mindeközben, a zivatar és a napsugarak alatt a Vár, mely oly üres volt, akár egy nyelv nélküli harang, melynek rozsdás burka az illékony időjárással együtt ázik vagy ragyog, ősi daccal magasodott szembe a változékony léggel és égbolttal. Mindez csak a forgandó fények és színek bevonata volt: a napfény holdfényre válik; a szélfútta levelek szélhordta hóvá, a pézsmaillat jégcsapok fogává. Csak a feszínét érintették a múlékony változások: minden óra újabb érverést vagy fakóbb árnyalatot hoz; gyík sütkérezik vagy vörösbegy fagy halálra.
A szürke kövek egymáson kapaszkodtak. Ablakok ásítottak: pajzsok, tekercsek, legendás jelmondatok búsongtak romjaikban; megviselt domborművekként türemkedtek elő a boltívek és a kapuk felett, a lépcsősorok párkányai mentén, tornyok falában, bástyákra vésve. Vihar rágta fejek, sekély arcukat zöld csíkozta, kúszónövény lepte be; vakon meredtek a négy szárnyra törött szemhéjuk alól.
Szürke kövek sora; hatalmas tömbök halmozódtak egymásra egyre növekvő súllyal, nehézkesen, mégis holt napok munkájától elevenen. Ugyanakkor mozdulatlanul, miközben a verebek rovarokként verdestek a repkényben. Mozdulatlanul, mintha saját súlyuk bénította volna meg őket, míg pillanatnyi mozgások rebbentek fel és haltak el köröttük: levél hullott le, kecskebéka brekegett az oromzaton, vagy gyapjas szárnyú bagoly ereszkedett lassan körözve a föld felé.
Volt valami ezekben a mérföldnyi, égbe nyúló falakban, mely teljesebb mozdulatlanságról árulkodott, belülről fakadó, dobogó csendről. Apró szellők zizegtek a Vár burkán; levelek hulltak alá vagy madár szárnya seperte le őket; elállt az eső, cseperegtek a kúszónövények – de a falakon belül még a fény sem változott, kivéve, ha a nap a Déli Szárny poros termeinek sorába hatolt. Távoliság.
Mert mindenki az avatáson volt. A Vár lélegzete a tópartra szállt. Csak a vén kőtüdő maradt a helyén. Sehol egy lépés. Sehol egy hang. Csak fa és kő, ajtó, korlát, folyosó és alagsor, szobák sora, termek sora, szárnyak sora.
Mégis úgy tűnt, mintha bármely pillanatban moccanhatna valami lélektelen dolog; ajtó tárulhatna magától, vagy egy óramutató forogna körbe? Túlságosan hatalmas és töltéssel teli volt ez a csend, hogysem megelégedjen saját titáni sorvadozásával – a feszültségnek utat kellett törnie, hirtelen hévvel kellett kirobbannia, ahogy a víznek az elsodort gát mögül – hogy leessenek a pajzsok kampóikról, a tükrök meghasadjanak, emelkedjenek fel a deszkák, és remegjen bele az egész vár, szárnyakként verdessen falaival, tátongva, meghasadva, üvöltve dőljön össze.
Ám semmi sem történt. Minden terem üresen tátongott, mint a száj, mely nem képes összezárulni. Az ajtók kipottyant szemfogak voltak. Egyetlen hang sem hallatszott, semmi emberi nem történt.
Mi járt ezekben az óriási üregekben? Egy alászálló árny? Csak napsugár kószál a Déli Szárnyban. Akkor mi hát? Semmi más nem moccant?
Csak a macskák halálos topogása. Csak a kába macskák hangtalansága – a gyolcsfehéren hullámzó macskák hosszú, elhagyatott sora, akár egy kéz elnyújtott mozdulata.
A magányos Vár mérföldjei során, az ásító ürességtől megbabonázva merre tarthattak? Csendből a csendbe. Minden gyökerét vesztette. Élet, csontok és lélegzet, visszhang és mozgás tovatűnt…
Áramlottak. Zajtalanul, lassan hömpölyögtek. Nyitott ajtókon hömpölyögtek be apró lábukon. A macskafolyam.
A málladozó kerubok árnyas égboltja alatt szaladtak. A dermesztő perspektívában összetartó oszlopok alkották mamutútjukat. Az ebédlő feltárta csendes tájékait. Ott szaladtak a köveken. Végig egy repedezett vakolatú folyosón. Egyik üres szoba a másik után – csarnok csarnok után, karzat karzat után, mélység mélység után, míg a szürke konyha tágassága föl nem tárult előttük. A vágódeszkák, sütők, rostélyok mozdulatlanul álltak, mint a halottaknak emelt oltárok. A megvetemedett gerendák alatti mélyben ott hömpölygött a fehér sereg. Pillanatnyi megtorpanás sem volt sodrásukban. Aztán a fehér vonal farka is eltűnt, s a konyha újra kopár lett, akár egy holdbéli domboldal ürege. Hideg lépcsőkön át más földekre rajzottak.
Hová mentek? Ezernyi tátongó, rettentő homályba futottak, szemük holdként ragyogott. Kanyargó lépcsőkön át újabb földekre tartottak a déli homályban. Ám sehol nem rezdült semmi, és gazdájuknak nyoma veszett.
A vonulásnak mégsem szakadt vége. Mérföldeket járt be ez a sebes, mégsem sietős topogás. Átsiklottak a cintermen, a bronztermen és a vastermen. Átsuhantak a fegyvertár mellett a folyosón – s egy lelket sem találtak Gormenghastban.
A Fényes Faragványok Csarnokának ajtaja nyitva állt. Ahogy besiklottak a nyíláson, mintha hosszú, hófehér kígyó bukkant volna elő, kanyargó testét sárga szemek szőtték át. Szünet nélkül áramlottak a faragványok közt, apró porfelhők százait kavarva fel. A terem redőnnyel lezárt végén a függőágyhoz értek, ahol a csend és mozdulatlanság testi kivetüléseként ott szendergett a Teremőr, a mellette hömpölygő s az ajtó felé visszaforduló macskakígyón kívül az egyetlen élőlény a Várban. A macskák fölött ott izzottak a szobrok. Az aranyszamár, a viharszürke gyermek, a mélylila fürtű, megsebzett fej.
Rottcodd csak aludt, nemcsak annak nem volt tudatában, hogy szentélyét megszállták Őladysége macskái, de azt sem tudta, hogy alatta az egész Vár üres, s hogy ez az Earl felkenésének napja. Senki sem számolt be neki az Earl eltűnéséről, mert Flay utolsó látogatása óta nem is kapaszkodott fel senki a poros csarnokba.
Mikor felébredt, megéhezett. Felhúzta a redőnyt, megállapította, hogy elállt az eső, s amennyire meg tudta ítélni a nap állásából, jócskán délutánra járt az idő. Ám a negyven csomóval alatta fekvő konyha ételliftjén mégsem küldtek fel neki semmit. Ez hallatlan. Olyannyira újdonságszámba ment, hogy nem várja ott az étel, hogy pillanatnyilag arról sem volt meggyőződve, ébren van-e. Talán épp azt álmodja, hogy felkelt a függőágyából.
Megrángatta a fekete üregben eltűnő zsinórt. Halványan hallhatta a messze odalent csilingelő csengőt. Bármilyen távoli volt is a vékony, fémes hangocska, úgy érezte, ma sokkal tisztábban hallatszik, mint azelőtt bármikor. Mintha ez lenne az egyetlen mozgó tárgy. Mintha semmi más hanggal nem kellene versenyre kelnie, még az ablaküvegen zümmögő léggyel sem – olyan magányosan, jól kivehetően csilingelt a végtelen messzeségből. Rottcodd várt, de nem történt semmi. Újra meghúzta a zsineget, majd elengedte. Megint megszólalt a csengő – mintha elhagyatott sírok városából szólt volna. Ismét csak várt. Megint csak nem történt semmi.
Mély, zaklatott gondolatokba merülve tért vissza a pislákoló csillárok alatt az oly ritkán kitárt ablakhoz. Bármennyire megszokta is a csendet, ma volt valami különleges az ürességben. Valami közeli és állhatatos. És ahogy töprengett, bizonytalan érzés kerítette hatalmába – majdhogynem félelem, mintha az értékrendet, melyet sosem kérdőjelezett meg, melyen minden hite alapult, s melyen keresztül minden fogalmat megszűrt, fenyegetés érte volna. Mintha valahol árulás történt volna. Valami szentségtelen, baljóslatú, a lojalitás alapvető feltételeit könyörtelenül semmibe vevő dolog. Ugyan mit vehetett volna számításba, miféle, akár a leghitványabb tettet vagy gondolatot, ha azok az alapok, melyeken hitének háza emelkedett, süllyedni kezdtek, veszélybe sodorva ezzel magát a szent és sérthetetlen építményt is, melyet támogatni hivatott.
Az nem lehetséges. Hiszen mi változhatna. Állát simogatva szúrós pillantást lövellt ki az ablakon. Mögötte sejtelmesen csillant meg a Fényes Faragványok hosszú Csarnoka a felaggatott csillárok pislákoló fényében. Helyenként egy-egy váll, arccsont, uszony vagy pata villant fel zölden, indigókéken, kárminvörösen vagy citromsárgán a sötétben. Függőágya kicsit még himbálózott.
Valami baj történt. Még ha szokás szerint fel is küldték volna az ebédjét, akkor is úgy érezné, hogy valami nincs rendjén. Ez a csend nem a szokásos. Baljós csend volt.
Tekervényesen forgatta fejében gondolatait, s elsötétülő tekintetével egy pillanatra végigpásztázta az alant elterülő látványt. Kissé balra, úgy ötven lábbal az ablaka alatt halványbarna tetők táblaföldje terült el, szélén egymástól háromlábnyira álló, mohalepte, szürke tornyokkal. Többtucatnyi volt belőlük, s ahogy tekintete végigsiklott az egyhangú körvonalakon, előrébb szegte fejét, és a távolba szegezte a tekintetét, mert rájött, hogy minden egyes tornyot egy-egy macska koronáz, és mindegyikük előrenyújtja a nyakát, és minden pihefehér macska valami mozgást figyel hosszúkás pupillájú szemével – mozgást messze lenn a keskeny, homokszínű ösvényen, mely a Vár külső épületeitől az északi erdő felé vezet.
Rottcodd a tornyokon trónoló macskák pillantásának össztüzéből felmérte, melyik távoli földdarabot kell végignéznie, mert minden egyes hófényű alak és sárga szem mozdulatlan, sóvár összpontosítása azt jelentette, hogy különösképp érdekes látványt kell odalenn keresnie, s egy pillanat múlva észre is vette a játék katonákként vonuló várnép kavalkádját.
Az élen játék lovacskák haladtak. Rottcodd, aki messzire ellátott, de azt már nem tudta volna megállapítani, hány ujját emeli az arca elé, hacsak meg nem számlálja, levette az okuláréját. Az ablak alatt mélyen vonuló, elmosódott, napfényben haladó alakok már nem lebegtek, lassan kivehette őket, s ettől megrémült. Mi történt itt? Amint föltette magában a kérdést, már tudta is a választ. Hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy őt is illenék tájékoztatni! Senkinek! Keserű pirula volt ez számára. Megfeledkeztek róla. Noha mindig is azt kívánta, hogy bárcsak felejtenék el. A kettő egyszerre nem megy.
Csak bámult: de nem tévedhetett. Minden alak aprócska, de kristálytisztán kivehető volt az eső mosta levegőben. A menetet vezető, bölcsős nyergű lovon ott a gyermek, akit még meg sem pillanthatott, ott alszik, fél karja lelóg a nyeregből. Saját felkenésének napján alszik. Rottcodd összerezzent. Titus az. Tehát Sepulchrave meghalt, ő pedig még csak nem is tudta. A tónál jártak; a tónál, s alatta egy lassú, szürke kanca vitte az ösvényen – a Hetvenhetediket.
A kancát egy ifjú vezette kantárszáron, akit soha nem látott még. Keskeny válla volt, a napfény beragyogta kerek homlokát. A kanca hátán, a bölcsős nyereg mögött aranyhímzésű, molyette szőnyeg lógott csaknem a földig.
A bölcsőbe fekvő Titusra papírkoronát kötöttek, s ott volt még egy égszínkék hüvelyű, rövid kard meg egy könyv, melynek pergamenjét apró, ficánkoló combjával gyűrte össze a gyermek. Mélyen aludt.
Mögötte a nyeregben féloldalt ülve jött a Grófnő, haja akár egy gombostűfejnyi lángnyelv. Meg sem mozdult, miközben lova lépdelt. Aztán Fuksziát vette észre Rottcodd. Igen egyenes háttal ült, lazán fogta a gyeplőt. Majd az ikrek következtek egy csótáron, akiket jellegzetes tartásuk ellenére csak nehezen ismert fel így, lila ruhájuk nélkül. Észrevette Barquentine-t is, akit összetévesztett a halott apjával, Sourdusttal, pedig a mankójával szurkálta lova horpaszát, aztán Slagg dadus következett csótárján; keze a szájában, pónija mellett egy lovászlegény. A gyalogosok élcsapataként Prunesquallorék közeledtek, Irma karját fivére karjába öltötte, aztán Pünkösd jött, és a keskenyképű poéta. De ki lehet az a zömök szamárképű, aki közöttük csoszog, és hol van Swelter, a főszakács, és hol van Flay? Pünkösd után illő távolságban következett a pórnép – a számtalan szolga, akiket csak úgy okádott magából az erdő.
Ilyen hosszú idő után a várnép alakjainak látványa – még ha a távoli mélységben haladva is – egyszerre töltötte el Rottcoddot elégedettséggel és fájdalommal a Fényes Faragványok Csarnokában. Elégedett volt, mert Gormenghast rituális élete szentségesen, gondos mederben folyt, mint mindig, s keserű volt, mert a változás új érzése bármilyen irracionálisnak és megmagyarázhatatlannak tűnt is a felszínen, megmételyezte lelkét és felgyorsította szívverését. Ösztönös veszélyérzet fogta el, mely már eddig is jelentkezett – változatos alakban és mértékben – az odalent élők között, de mindeddig nem keltett zavart abban a poros és elhagyatott atmoszférában, melyben az jutott Rottcodd úr feladatául, hogy végigbóbiskolja az életét.
Sepulchrave halott? És új Earl van – egy gyermek, aki még kétéves sincs? Biztos, hogy a Vár kövei feljuttatták volna az üzenetet, vagy a Fényes Faragványok súgták volna meg a titkot. Az alakok és lovak és ösvények és fák és sziklák játékvilágából, s a bélyegnyi tó zöldjén megvillanó zöld fényből hirtelen egy vénséges hang kiáltása szállt fel, mely még ilyen távolból is kegyetlenül hangzott, majd ismét beállt a csend, melyet csak időnként tört meg egy-egy aprócska hang, mintha egy szegecs esne a téglára, vagy pata ütközne kőnek; kantár nyikordult szúnyogdongásnyi hangon, és Rottcodd sasfészkéből figyelte, ahogy az alakok továbbhaladtak a Vár alja felé – mindegyikük sarkához rövid, fekete árnyékot kötöztek. Köröttük mintha frissen festették volna oda a földet, vagyis inkább mintha felújították volna az elhalt, fakó, vén tájat, s most újra frissen csillogott-villogott; a hatalmas vászon minden darabkája ősrégi volt, egészében mégis újnak tetszett.
A vezérkanca Titusszal a hátán – aki még mindig aludt fonott bölcsőnyergében – már a Vár hatalmas árnyékához közeledett, mely csodamód terült szét a kőfalak alól, akár egy komor vizű tó.
Az alakok sora egyre bővülő hullámban közeledett, mert bár a menet éle már a falak alá ért, a tóparti fák közül még mindig özönlöttek. Rottcodd visszapillantott a mohaszürke tornyokon ülő fehér macskákra. Most már láthatta, hogy nem pusztán a tömeget szemlélik, hanem a menet egy bizonyos pontja felé néznek, az elejére, ahol a néma Grófnő lovagol. Testük már nem volt mozdulatlan. A napon is reszkettek; s ahogy Rottcodd elfordította gombszemét, s az alanti bábukra meredt (melyek közül a három legnagyobb is belefért volna a legtávolabbi macska mancsába, mely pedig maga is jó ötvenlábnyira volt Rottcodd alatt), azonnal vissza is kellett kapnia tekintetét a címerpajzsként ülő négylábúakra, mert remegő testükből szirénhangú, földöntúli sírás tört elő uniszónóban.
Rottcodd háta mögött távolabbra nyúlt a hosszú, poros csarnok, mert ahogy végzetes csendjét kiemelte az odakinti sírás, mintha még nagyobb kiterjedést nyert volna; hátánál sivatag terült el; s a távoli ajtó mögött, a terem padlódeszkái alatt és még azokon is túl minden zugban, ahol néma lépcsők ereszkedtek-kanyarogtak, a Vár felásított.
A Grófnő szorított lova gyeplőjén, és felemelte a fejét. Tekintete végigsiklott a felette magasodó meredélyen. Összecsücsörítette a száját, és mintha nádsíp szólalt volna meg – éles, magányos hang szállt fel belőle.
A mohos, szürke tornyok egyszeriben kiürültek. Fehér patakként, zuhatagként száguldottak le a macskák a hegyoromnyi, émelyítően magas kövekről. Rottcodd képtelen volt felfogni, hogyan olvadhattak hirtelen semmivé, mint a hó a napon, s mikor a tetők üres táblaföldjéről az alant elnyúló tájra vetette szemét, ámultan látta, hogy apró felhőcske halad sebesen a gizgazos mezőn át. A felhő lelassult és gomolyogni kezdett, a Grófnő lassan léptető lova pedig mintha csüdig fehér ködben járt volna, a kavargás nem szakadt el patáitól.
Titus felébredt, mikor kancája a Vár árnyékába lépett. Feltérdepelt kosarában, haja a délelőtti esőtől feketén kígyózott nyakára, vállára. Kezével a bölcsőnyereg elejét markolta. Átázott, ragyogó ingecskéje szürkére váltott a mély, víz alatti sötétségben, melyen kancája gázolt keresztül. Az aprócska alakok sorra elvesztették játékszer-ragyogásukat, elnyelte őket az árnyék. A Grófnő hajának fényét is kioltotta a tompaszínű öböl. Lába előtt a macskafelhő füstös ködre váltott. A fényes alakok sorra az árnyékba léptek, mely kioltotta fényüket.
Rottcodd elfordult az ablaktól. A faragványok még ott voltak. Miként a por is. A csillárok gyenge fényt vetettek. A faragványok izzottak. Ám minden megváltozott. Ez lenne az a csarnok, melyet oly régóta ismer? Vészjóslóvá lett.
S akkor, ahogy ott állt mozdulatlanul, kezét tollseprűjére kulcsolva, felkavarodott körülötte a levegő, s újabb változás állt be, még valami megjelent a légben. Valahol valami összetört – valami súlyos, akár egy hatalmas glóbusz, s törékeny, mint az üveg –, összetört, mert immár szabadon áramlott a levegő, és a kitartóan doboló, feszült, sajgó üresség szertefoszlott. Nem hallott semmit, de tudta, hogy már nincs egyedül. A Vár lélegzetet vett.
Visszament a függőágyához – furamód boldogan és zavartan. Lefeküdt, fél kezét a feje alá tette, a másikat a függőágy szélére simította, s a szálakban érezni vélte az éber Vár dorombolását. Behunyta a szemét. Hogy halhatott meg Lord Sepulchrave? Flay úr egy szóval sem említette, hogy betegeskedne. Bár az már régen volt. Milyen régen is? Döbbenten nyitotta ki a szemét, mert ráébredt, hogy a sovány férfi több mint egy évvel azelőtt adta hírül neki Titus születését. Igencsak jól emlékezett rá. Hogy recsegett a térde! A szemét a kulcslyukra tapasztotta. Milyen ideges volt! Flay úr kereste fel ugyanis utoljára. Lehetséges, hogy több mint egy éve egyetlen lelket sem látott?
Rottcodd tekintete végigsiklott egy foltos vidra hátán. Ez alatt az év alatt bármi történhetett. És ettől újra heves nyugtalanság fogta el. Megfordult a függőágyban. De vajon mi történhetett? Mi történhetett? Csettintett egyet a nyelvével.
A Vár lélegzett, s a Fényes Faragványok Csarnoka alatt egész Gormenghast ott kavargott. Az ürességet követően mintha megrohanta volna, bár egyetlen hangot sem hallott. S mégis, most már bizonyára ajtók tárulnak ki, visszhangzanak a folyosók és sebes fények pislákolnak végig a falak mentén.
A kőkaptárban szenvedélyek vándorolnak végig agyagburkukban. Könnyek és különös nevetések. Vad születés és halál a mennyezetek árnyékában. És álmok, erőszak, kiábrándulás.
És hamarosan lángzöld pirkadat következik. És maga a szeretet kiált lázadást! Mert holnap is nap lesz – és Titus elfoglalta erődítményét.
