Huszonöt
A tisztást hajnal óta sötétség borította. Virradatkor egy csaknem vízszintes fénypászma kúszott át a fák sokaságán, és egy pillanatra lángra lobbantotta a tisztás egyik homályos szegletét, ahol óriási páfrányok ágaskodtak (hosszú leveleik sörényként hullottak alá). Hideg, zöld, dühödt ragyogással fénylettek fel. Lemeztelenedtek. A hosszú fénysugár visszahúzódott, mintha nem találta volna, amit keresett.
Ahogy a nap magasabbra hágott, a tisztás ahelyett, hogy magába szívta volna egyre erősödő fényét, mintha még sötétebbre vált volna. A levegőt kupolájukba zárták a lombok; egyik sötéten csüngő, terjedelmes réteg borult a másikra.
Egész napra idetelepedett a sötét, bebugyolálta a fatörzseket ez a rettenetes, éjsűrű nappali homály.
Mindeközben pedig ugyanezen fák legfelső ágai és lombrétegei zavartalan napfényben fürödtek.
Mikor elérkezett az este, és a nap a nyugati láthatár fölött csüngött, a fuldokló tisztás világosodni kezdett. A lapos sugarak nyugat felől szivárogtak be: a tisztás megborzongott, majd némán és mozdulatlanul, önmaga képmásaként tárta fel minden titkát.
A besüppedt föld körében növő fák közt volt egy, amelyik azonnal figyelmet követelt magának. Akkor dereka volt, hogy a szomszédos magas, hatalmas fák is csak magoncnak tűntek hozzá képest. Ő volt köztük a király. Noha ugyancsak az egyetlen is, amelyik nem élt.
És éppen holt mivolta adott életet neki. Olyan életet, melynek nem kellenek az áprilisi nedvek. Tornyosuló tömege a lombsátor homályába magasodott, s ahogy nyugatról lecsapott rá a fény, egy üveggolyó ridegségével és simaságával ragyogott, vagy az elefántcsontéval, mert színe is az ivoré volt.
Szépiaszín pázsitról emelkedett a magasba, álnok medencéjéből. Beteg, rothadó földjét arany pettyezte, ahol közvetlenül érte a fénysugár; az alábukó nap dárdái egyre hosszabbodtak.
Hatvan lábbal a föld felett a halott óriás törzsét odvak tarkították. Mintha ajtók lettek volna, vagy egy hajó ablakai, selyemsima és csontkemény karimát növesztettek.
És a halott fa élete itt, ezekben a bejáratokban, hatvan lábbal a föld felett, ahol a törzs ugyanolyan vastag, terjedelmes volt, mint pázsit nyaldosta tövénél, itt összpontosult.
Nem voltak nagy üregek ezen a magas, selymes sziklán, mégis megvoltak a lakói. A madaraktól és a méhektől eltekintve, melyeknek odvából édesség csepegett, a holtfa-településnek nem sok lakosa akadt, aki fogást találhatott volna a törzs felszínén. De a szomszédos fáknak akadtak ágai, melyek ugrástávolságban lengedeztek a vadmacska, a repülőmókus, az oposszum és ama lény számára, akit bár nem lehetett mindig itt találni elefántcsont díványának moha bélelte sötétjében, de most csupán egy mézzel átáztatott faréteg választotta el a zümmögő méhkastól, itt aludt, miközben az alkonyi fény belopódzott a magasban fekvő, kicsiny, kerek nyíláson át. Ahogy a fény fellobbant, az alvó megmoccant. Kinyitotta a szemét. Tiszta és zöld volt, mint a tenger kövei, az arc pedig ugyanolyan színnel és szeplőkkel ékeskedett, akár a vörösbegy tojása.
A lény kisurrant rejtekéből, egy pillanatra összekuporodva fülelt álmatag ürege bejáratánál, majd kivetette magát, és ágról ágra lendült, mintha nem lenne súlya, nem is anyagból lenne, az esti lomb pedig összezárult mögötte, s a távoli Várból halványan felcsendült egy harang hangja.