„Napraforgó-üledék”
Az első néhány pillanatban Fukszia meg sem moccant, halálra vált attól, amit látott. Úgy állt ott, mint aki szerelme halálhírére az első pillanatban még érzéketlen arra a lelki gyötrelemre, mely később majd legyűri; értetlenül, üres tekintettel bámult.
Azután tudatát két különböző szenvedély vette birtokába, az erősebbik a fölötti gyötrelme volt, hogy titkát felfedezték, kincsesládáját kifosztották, lelkét csupaszon vetették a világ elé, mely soha nem értheti meg őt.
Szenvedése mögött félelem is húzódott. Félelme mögött pedig kíváncsiság – mármint az alak kilétét illetően. Vajon éledezik vagy haldoklik-e; hogyan juthatott be, és valahol gondolatai mélyén az is ott motoszkált, hogy mit tegyen. Ahogy ott állt, mintha máglyát gyújtottak volna belsejében. Addig nőtt, míg el nem érte erejének zenitjét, majd kihunyt, de a hamuban elpusztíthatatlanul ott maradt sajgó sebe, melyre nem volt gyógyír.
Lassan, gyanakodva lépett közelebb, előrenyújtott kezében mereven tartotta a gyertyát. Egy forró viaszcsepp a csuklójára hullott, mire megtorpant, mintha arcul ütötték volna. Két további óvatos lépéssel az alak mellé ért, lehajolt, és szemügyre vette az oldalra fordított arcot. A fény bevilágította a magas homlokot, az arccsontokat és a nyakat. Ahogy szívdobogva nézte, a megfeszült garat mozdult egyet. Életben van. A színes gyertya oldalán lecsorgó forró, olvadt viasz égette a kezét. A dívány mögötti rozoga polcon volt egy gyertyatartó, úgyhogy felegyenesedett, hogy megkeresse, és elhátrált Steerpike mellől. Nem merte róla levenni a szemét; groteszk lassúsággal lépegetett hátrafelé. Mielőtt azonban a falhoz ért volna, lábikrája váratlanul a díványba ütközött, és olyan hirtelen huppant le rá, mintha térdhajlaton rúgták volna. A gyertya remegett a kezében, fénye a földön fekvő alak arcán táncolt. Úgy látta, hogy a zajra kicsit megmozdul a feje, s bár végül ezt a pislákoló láng játékának tulajdonította, azért tovább figyelte, hogy bizonyosságot szerezzen róla. Aztán maga alá húzta a lábát a díványon, feltérdelt, hátranyújtott kezével megragadta a polc szélét, és némi kotorászás után a gyertyatartó köré kulcsolta az ujjait.
A gyertyát rögtön belenyomta a három vaskar egyikébe, felkelt, és az asztalon heverő könyv mellé állította.
Eszébe ötlött, hogy megpróbálkozhatna valamivel életre kelteni az összegörnyedt fickót. Újra közelebb ment hozzá. Bár szörnyű volt a gondolat, hogy ha észhez téríti, itt, a saját szobájában kell szót váltania egy idegennel, az még rémisztőbbnek tűnt, hogy csak hever ott, és talán haldoklik is.
Egy pillanatra elfeledte félelmét, nagy zajjal letérdelt mellé a földre, és megrázta a vállát. Alsó ajka duzzadtan meredt előre, fekete haja az arcába hullott. Levakart némi viaszt az ujjairól, majd tovább rázogatta a fiút. Steerpike hagyta, hogy bökdösse, teljesen elengedte magát. Úgy döntött, halogatja még kicsit az eszméletre térést.
Fuksziának egyszer csak eszébe jutott, hogy mikor egyszer régen a Keleti Szárny központi csarnokában Cora nénje elájult, apja egy pohár vizet hozatott az egyik szolgával, s mikor képtelennek bizonyultak lejuttatni az italt a szerencsétlen, holtsápadt teremtés torkán, az arcába loccsantották, mire az azonnal magához tért.
Fukszia körülnézett, van-e valahol víz a szobában. Steerpike a dívány mellett hagyta a pitypangboros kancsót, de az kívül esett a lány látókörén, és meg is feledkezett róla. A szobát fürkésző szeme végül egy öreg, félig-meddig opálos, sötétkék vázán állapodott meg, melyet nagyjából egy hete töltött meg vízzel, mivel a várárok közelében a fű és csalán között hosszú, vastag nyakú napraforgószálra talált hatalmas, abesszin magszemmel, akkora szirmokkal, akár a keze, és olyan sárga volt, hogy kívánni sem lehetett volna különbet. De hosszú, érdes nyaka megtörött, feje tüzes holtsúlyként csüngött a konkoly közt. Fukszia szenvedélyesen átharapta a törésnél lévő rostokat, melyeket nem tudott eltépni, átrohant a Váron sebesült kincsével, felszaladt a lépcsőkön a szobájába, és futott tovább körbe-körbe a csigalépcsőn, aztán rábukkant a sötétkék üvegvázára, teletöltötte vízzel, majd kimerülten beleeresztette a szőrös, aszott szárat, leült a díványra, és a virágra nézve így szólt fennhangon:
– Törött napraforgó, rád találtam, úgyhogy igyál egy kis vizet, nehogy meghalj – legalábbis ne olyan gyorsan. Ha meghalsz, úgyis eltemetlek. Ások egy hosszú sírt, és eltemetlek. Pünkösd majd ad ásót. Ha nem halsz meg, itt maradhatsz. Most megyek! – fejezte be, és lement a szobájába, dajkáját is megkereste, ám említést sem tett a napraforgóról.
Elpusztult. Csak egyszer kapott friss vizet, foszladozó szirmaival még mindig egyenesen állt a kék üvegvázában.
Ahogy Fukszia meglátta, eszébe jutott a vázában lévő víz. Hiszen színültig töltötte friss, tiszta vízzel. Az föl sem merült benne, hogy elpárologhatott azóta. Ilyesmi nem szerepelt tudásának világában.
Steerpike látóterének – ugyanis, ha alkalom kínálkozott, nagy ravaszul ki-kilesett pillái alól – gátat szabott az asztal, nem láthatta, mit csinál Fukszia kisasszony. Hallotta, hogy közeledik, úgyhogy összezárta szemhéját, és épp arra gondolt, itt az alkalom egy kis nyöszörgésre, kezdhet már magához térni, mert már eléggé elzsibbadt, amikor megérezte, hogy a lány fölé hajol.
Fukszia kivette a virágot, és letette a földre, mire kellemetlen, beteges szag csapta meg az orrát. Volt benne valami átható, undorító. Nagy hirtelen fejre állította a vázát, és ámulva látta, hogy frissítő vízáram helyett bűzhödt nyálka csordogál zöld levesként az ifjú felfelé fordított arcára.
Folyadékot öntött egy beteg arcára: Fukszia számára ez volt az egésznek a lényege, úgyhogy nem lepődött meg az azonnali hatáson.
Steerpike-nak viszont csúnya megrázkódtatásban volt része. Az áporodott nyálka bűze betöltötte orrlikait. Krákogva köpködte ki a mocsárízű üledéket, és ingujjába törölte arcát, ám azzal, ha vékonyabban is, de még egyenletesebben kente szét a folyadékot. A mocskos, zöld maszk alól csak sötétvörös tekintetét szegezte előre, melyet nem lepett be a szenny.