Negyvenkilenc
Rákboka úr egy tábori ágyon feküdt, homlokát félgondolatokkal töltött hosszú órák redőzték: lapos, töprengő arca a sötét, mégis csillogó mennyezet felé fordult, ahol a nedvesség összegyűlt, és gyöngyökként csüngött alá, melyek úgy növekedtek egyre nagyobbra, akár a gyümölcsök, és amikor vízzel telve megértek, a földre hullottak.
Vajon mit látott a feje fölötti árnyakban? Bizonyára lennének, akik az ő helyében csatát, húsevők állkapcsait vagy végtelen titokzatosságról és leleményről tanúskodó, hidakkal, mély szakadékokkal, erdőkkel és kráterekkel teljes tájakat láttak volna. Nem így Rákboka. Semmit sem látott az árnyak között, csakis önmaga nagyszabású profilját, egyiket a másik után.
Csendesen feküdt, karja a testét borító vastag, piros takarón. Balján Csúzli ült egy láda szélén, térde az álláig felhúzva, hosszú álla a térdkalácsán nyugodott. Gyapjúsapkát viselt a fején, és Rákboka úrhoz hasonlóan egy ideje ő is némaságba burkolózott.
Az ágy lábánál a fiókái fölé kuporodó kondorkeselyű pózában Svindler főzött a tűzhelyen, időnként megkeverve a borzalmas zöld rostokból álló masszát a széles szájú lábasban. Kevergetés közben a foga között fütyörészett. E meditatív elfoglaltság hangja egy-két percig hallatszott, és tompán visszhangzott távoli helyeken is, amíg száz más hang úszott vissza, hogy elhallgattassa.
Rákboka úr háta fel volt támasztva, de nem párnákkal vagy szalmával tömött vánkossal, hanem könyvekkel – mindegyik ugyanaz a könyv volt, ugyanazzal a sötétszürke gerinccel. A háta mögött téglafalként magasodtak egy régen írott eposz úgynevezett „maradványpéldányai”, melyet már mindenki régen elfeledett, kivéve a szerzőt, akinek egész élete munkája nyomta a lapockáját.
Az ötszázból, amelyet harminc évvel azelőtt nyomtatott ki egy azóta régen csődbe ment kiadó, csupán tizenkét példány kelt el.
Az ágy körül háromszáz egyforma kötet halmai emelkedtek… mint a falak vagy a sáncok, melyek megvédték… de mitől is? Egy rejtett, port és ezüstmolyokat vonzó titkos raktárkészlet az ágy alatt is feküdt.
Rákboka mellett, alatt és a feje mögött a múltja hevert: az ötszázszor ismételt, porral és ezüstmolyokkal borított múltja. Feje, akár Jákobé a nevezetes kövön, a visszafojtott lélegzet kötetein nyugodott. A lajtorja nyomorúságos ágyától a mennyekig vezetett. De angyalok nem jártak rajta.