Ötven
– Mi az ördögöt művel? – szólalt meg Rákboka mély hangon (mely sokkal hatásosabb volt, mint maguk a szavak, melyeket valaha is kimondott). – Láttam már néhány visszataszító dolgot életemben, de nem emlékszem annál undorítóbb dologra, mint az étel, amit készít, Svindler úr.
Svindler úr nemigen vette a fáradságot, hogy felnézzen. Ez hozzátartozott a mindennapokhoz. Hiányolták volna, ha Rákboka elmulasztja sértegetni földön kuporgó, szögletes barátját, aki tovább kavargatta a rézlábas tartalmát.
– Vajon hányunkat tett el láb alól fénykorában? – mormolta Rákboka, és hagyta, hogy feje hátrabillenjen a könyv-párnára, mire kis porfelhő szállt a lámpafény felé, és a porszemcsék tánca új mennyboltot, új csillagállásokat formált. – Hm? Hm? Hányunkat taszított a halálos ágyra valami balszerencsés mérgezés folytán?
Még maga Rákboka is hajlamos volt belefáradni saját kötekedésébe, és behunyta a szemét. Svindler szokás szerint nem válaszolt. Rákboka azonban elégedett volt. A legtöbb embernél nagyobb szüksége volt a társaságra, és csak azért beszélt, hogy bebizonyítsa magának, hogy a barátságai valódiak.
Svindler tudta mindezt, és időről időre a hajdani költő felé fordította héjára emlékeztető vonásait, majd száraz mosolyra húzta ajak nélküli szája száraz sarkát. Ez a vértelen üdvözlés sokat jelentett Rákbokának. Hozzátartozott a naphoz.
– Ó, Svindler – mormolta a heverő Rákboka –, a maga szárazsága éltető nedv számomra. Jobban szeretem magát, mint a kétszersültet. Magának nincsenek zölden burjánzó érzelmei. Maga száraz, drága Svindlerem: olyan száraz, hogy összehúzza a számat. Soha ne hagyjon magamban aszalódni, öreg barátom.
Svindler az ágy felé fordította a tekintetét, de nem hagyta abba a szürke főzet kevergetését.
– Milyen beszédes ma – mondta. – Ne vigye túlzásba.
Most felállt Csúzli, a trió harmadik tagja.
– Nem tudom, maga hogy van vele – közölte a Svindler és Rákboka között félúton húzódó üres térrel –, de ami engem illet, kéz a kézben járok a bánattal.
– Ahogy mindig – felelte Rákboka. – A napnak ebben a szakában. Jómagam szintén. Ez az örök kérdés. Maradjon éhes az ember, vagy egye meg az öreg Svindler kásáját?
– Nem, nem, én nem az ételről beszélek – mondta Csúzli. – Annál rosszabbról. Tudja, elvesztettem a feleségem. Hátrahagytam őt. Vajon rosszul tettem? – A csepegő mennyezetre emelte a tekintetét. Senki sem felelt. – Akkor, amikor megszöktem a könyörtelen bányából – folytatta, és összefonta a karját. – Amikor só volt az éjjelem, és só volt a nappalom, és az ajkam berepedezett és felhasadt tőle, és annak az aljas vegyszernek az íze késként hasított a számba, mert a fehér halál szörnyűbb, mint a lélek bármely sötétsége… amikor… megszöktem, megesküdtem…
– Hogy bármi történne ezután, soha többé nem panaszkodik, mert semmi sem lehet olyan szörnyű, mint a bányák – fejezte be Rákboka.
– Nahát, ezt meg honnan tudja? Ki volt…?
– Már mind sokszor hallottuk. Túl gyakran meséli el – felelte Svindler.
– Mindig itt van a fejemben, aztán elfelejtem.
– De megmenekült. Mit rágódik a megmenekülésen?
– Olyan boldog vagyok, hogy nem vihetnek el. Ó, soha ne engedjék, hogy elvigyenek a sóbányába! Volt idő, amikor madártojásokat gyűjtöttem, és pillangókat… meg éjszakai lepkéket…
– Kezdek éhes lenni – mondta Rákboka.
– Régebben rettegtem a magányos éjszakáktól, ám egy idő után, amikor különböző okokból arra kényszerítettek, hogy elhagyjam a házat, és az estéimet a többiekkel kellett töltenem, ezekre a magányos estékre izgalmas időkként tekintettem vissza. Mindig arra vágyom, hogy ismét egyedül legyek, és magamba igyam a csendet.
– Nem szívesen élnék egyedül ezen a helyen – jegyezte meg Rákboka.
– Nem szép hely, ez már szentigaz – felelte Csúzli –, de én már tizenkét éve élek itt, és ez az egyetlen otthonom.
– Otthon – mondta Svindler. – Az meg mit jelent? Valahol hallottam már ezt a szót. Várjanak… mintha rémlene valami… – Abbahagyta a kevergetést. – Igen, már rémlik… – (A hangja éles volt, és eleven.)
– Akkor halljuk! – szólította fel Rákboka.
– Elmondom – így Svindler. – Az otthon egy szoba, amelybe a tűz fénye vet foltokat; képek és könyvek is vannak benne. És amikor felsóhajt az eső, és a makkok lehullanak, levelek mintája üt át az összehúzott függönyökön. Az otthon az a hely, ahol biztonságban voltam. Az otthon az a hely, ahonnan elszöktem. Ki említette az otthont? Ki említette az otthont?
Az összepréselt ajkú Svindler, aki büszke volt önfegyelmére, és megvetette az érzelgősséget, az önutálat rohamában talpra ugrott, és botladozva megindult, közben pedig felborította a szürke levest, amely lomhán szétterült Rákboka ágya alatt.
Ez a kis zavar arra késztetett két arra járót, hogy megálljon, és bámulni kezdje őket. Tanúi voltak Svindler kitörésének.
Az egyik férfi félrebillentette skorbutos fejét, mint egy madár, aztán olyan lendülettel bökte oldalba a társát, mintha el akarná törni valamelyik vékonyabb bordáját.
– Nagyon megütöttél, hallod? – vicsorogta a társa.
– Hagyd már! – felelte bosszantó barátja. Tekintetét az ülő Rákboka és Csúzli felé fordította, akik úgy összehúzták a szemöldöküket, hogy úgy tűnt, madárfészkek pihennek a homlokukon.
Csúzli felállt, és tett néhány lépést a jövevények felé. Azután arcát a sötét mennyezetre emelte.
– Amikor megszöktem a könyörtelen bányából – kezdte újra –, amikor só volt az éjjelem, és só volt a nappalom, és az ajkam berepedezett és felhasadt tőle, és annak az aljas vegyszernek az íze…
– Igen, öregem, ismerjük az egész történetet – mondta Rákboka. – Üljön le, és maradjon csendben. Most pedig hadd kérdezzem meg ezt a két urat, érdekli-e őket az irodalom.
A kettő közül a magasabbik, egy hosszú kezű-lábú, rövidre nyírt hajú férfi, kezében fűzöld zsebkendővel lábujjhegyre emelkedett.
– Még hogy érdekel-e?! – kiáltotta. – Én gyakorlatilag magam vagyok az irodalom. De ön ezzel bizonyára tisztában van. Végtére is a családom nincs teljesen híján a csillogásnak. Mint tudja, pártolói vagyunk a művészetnek, ahogy azok voltunk már évszázadokkal ezelőtt is. Voltaképp kétséges, hogy a jelenkor irodalma létrejöhetett volna-e a Foux-Foux család ihletett útmutatása nélkül. Gondoljon csak azokra a nagy művekre, amelyek sosem születtek volna meg nagyapám pártfogása nélkül. Gondoljon általában Morzch munkáira, de különösen Pssszt című mesterművére és arra, anyám miként terelgette vissza a káoszból a kristálytiszta látomás…
– Ugyan, fogja már be! – szólalt meg egy hang. – Hánynom kell magától meg a családjától.
Rákboka volt az, aki szerencsétlen sorsú regényének sok száz eladatlan példányától körülvéve és befalazva úgy érezte, hogy ha valaki, hát ő maga az avatott bírája nemcsak az irodalomnak, de a színfalak mögötti mindenféle aljasságnak is.
– Foux-Foux, de tényleg – folytatta. – Hiszen maga meg a családja nem mások, mint az irodalom hiénái.
– De kérem – mondta Foux-Foux. – Ez nem tisztességes. Nem lehetünk mind kreatívak, de a Foux-Foux család mindig is…
– A barátja kicsoda? – szakította félbe Rákboka. – Ő is egy hiéna? De nem számít. Svindler elrepült. A maga idejében segített nekem elölni az érzelmeket. De most eltűnt egy felfelé szálló légáramlaton. Cserben hagyott. Szükségem van egy cinikus barátra, öregem. Egy cinikusra, hogy kiegyensúlyozzon. De üljenek le. A barátja is a Foux-Foux-k közül való? Látja, már lágyulok. Nem tudok ellenségeket gyártani: legalábbis nem sokáig. Csak akkor gurulok méregbe, amikor meglátom a könyveimet. Hiszen bennük folyik a vérem. De ki olvassa őket? Ki törődik velük? Erre válaszoljon!
Csúzli talpra állt, mintha a kérdéssel őt vették volna célba.
– Hátrahagytam a feleségemet – mondta. – A jégsipka peremén. Jól tettem? – Azzal egy csattanással visszazökkent a sarkára, vízpermetet spriccelve a nedves téglapadlón.
Mivel senki sem nézett rá, a testtartása ellankadt. Megfordult, és megszólította a szerzőt.
– Befejezzem a levest? – kérdezte.
– Igen, ha nevezhetjük annak – felelte Rákboka. – Mindenképpen. Önök pedig, uraim, csatlakozzanak hozzánk… ebédeljenek velünk… szenvedjenek velünk együtt akut hasfájástól… és azután, ha szükséges, mint barátaikkal, haljanak bele velünk együtt.