Száznyolc
Ahogy teltek a percek, egyre kevesebben figyeltek a körben álló utánzókra, Cheeta pedig, aki rájött, hogy a terve kezd félresiklani, dühödt arccal fordult a magas és rejtélyes idegen felé.
Mostanra, ha minden a terv szerint történik, szívfájdalma és gyűlölete okának, Titusnak a leigázottság végső állapotában kellene szenvednie.
Mivel gyakorlatilag minden fej a szinte legendás Muzzlehatch felé fordult, különös csend ereszkedett a jelenetre. Még a környező erdő leveleinek susogása is elhalt.
Amikor Titus meglátta régi barátját, nem tudta visszafojtania a kiáltást:
– Segíts, az isten szerelmére!
Úgy tűnt, Muzzlehatch ügyet sem vet a kiáltásra. Most ő bámulta a kísérteteket, végül tekintete megállapodott az egyiken. Ez a jellegtelen figura úgy sompolygott a körből ki-be, mintha valami fontosat keresne. Bármi volt is, Muzzlehatch csillogó szeme mindenüvé követte. Végül az alak megállapodott, kopasz fején megcsillant a fény, és Muzzlehatchnek nem volt többé kétsége a kilétét illetően. Az alak egyszerre volt visszataszító és jelentéktelen, úgy, hogy az ember ereiben megfagyott tőle a vér.
Titus ismét kiáltott Muzzlehatchnek, és ismét nem kapott választ. Pedig ott állt a félhomályban a falnak támaszkodva, hallótávolságon belül. Mi lelte öreg barátját? Ilyen hosszú idő után most miért nem vesz tudomást róla? Titus két öklével egymásba bokszolt. Bizonyára kiváltott belőle valamilyen érzelmet, hogy ismét egymásra találtak? De nem. A látszat alapján úgy tűnt, Muzzlehatch nem reagál. A páfrányos oszlop árnyékában ácsorgott; az alakot kéregetőnek is lehetett volna nézni, ha létezett volna csavargó a világon, aki ennyire rongyos, ugyanakkor ennyire királyi jelenség.
Ha Titus vagy bárki más túl közel lépett volna hozzá, halálos veszedelmet pillantott volna meg a nyurga férfi szemében. Nem volt több egy csillanásnál, egy szikránál. Ez az életveszélyes szikra azonban nem irányult kifejezetten senkire sem, nem is múlt el. Állandó volt. Olyannyira a részévé vált, mint a karja vagy a lába. A testtartásán látszott, hogy akár ítéletnapig is ott állhat, ebben a közömbös pózban. Ez a benyomás azonban nem tartott sokáig, noha úgy tűnt, a gyülekezet már órák óta nézi. Azelőtt még soha nem láttak ilyesmit. Egy rongyokkal feldíszített óriás.
Azután, fokozatosan (mivel mindenkinek eltartott egy ideig, mire le tudták venni a szemüket a delejes betolakodóról, és vizsgálatának tárgyára fordították), fokozatosan végül a jelen lévők közül senki sem maradt, aki ne meredt volna Cheeta apjának fényes fejére.
Mindenki akaratlanul a halálra gondolt, olyan szembetűnő volt a koponya a kinyúlt bőr alatt. Egyetlen pár szem maradt csak, amely nem tapadt a fejre, és ez a szempár magához a fej tulajdonosához tartozott.
Ezután Muzzlehatch lassan ásított egyet, és a lehető legmagasabbra nyújtóztatta a karjait, mintha meg akarta volna érinteni az eget. Lépett egyet előre, és végre megszólalt, noha nem a hangjával; ékesszólóbban annál: nagy, sebhelyes, begörbített mutatóujjával.