„A gyújtogatás előkészületei”

A következő két nap túlnyomó részében Steerpike valamilyen ürüggyel távol maradt Prunesqualloréktól. Bár számos egyebet is elvégzett a rövid idő alatt, fő tevékenysége három lopva megtett, a könyvtárhoz vezető expedícióból állt. Abban rejlett a nehézség, hogy miképp juthat el észrevétlenül a nyílt terepen át a fenyvesig. Az erdőben, a fenyőfák közt már kisebb volt a veszély. Tudta, milyen végzetesnek bizonyulhat, ha nem sokkal a tűz előtt a könyvtár tőszomszédságában találják. Első felderítőútja során a Déli Szárny árnyékai között várakozott, majd az elburjánzott kerteken át a fenyvest szegélyező mezőig rohant, és sikerült megszereznie a szükséges információt. Egyórányi türelmes összpontosítással sikerült egy drótdarabbal kinyitnia a könyvtárajtó lakatját, és beléphetett a néma terembe, hogy átvizsgálhassa az épületet. Az elhagyatott szoba nagyon távolinak tűnt. Bár éjjel homályosnak és baljóslatúnak látszott, hiányzott belőle az az üresség, ami a nappali órákban töltötte be. Steerpike is érezte a hely nyomasztó csendjét, ahogy fel-alá járkált, és közben ide-oda tekingetett, hogy felmérje a tűz lehetőségeit.

Alaposan számba vett mindent, és mikor végül elhagyta az épületet, a legapróbb részletekig átgondolta a feladatot. Olajba áztatott, hosszú anyagdarabokat kell szerezni, melyek a könyvek mögé helyezve észrevétlenül nyúlnának a terem egyik végétől a másikig. Ha végigfekteti őket a könyvtáron, a lépcsőn is felvihet párat, majd a karzatot is telerakhatja velük. Az összecsavart szövetek elhelyezése (megszerezni sem lesz könnyű őket a gyanú árnyéka nélkül) a kora reggeli órákban lenne a legalkalmasabb, amikor Lord Sepulchrave már visszament a Várba. Második látogatása alkalmával egy hatalmas rongycsomó és egy olajoskanna alatt roskadozva ért a fenyvesbe éjfélkor, és míg Lord Sepulchrave távozására várt, azzal foglalta el magát, hogy az elcsent ringyrongyot nem kevesebb mint negyvenlábnyi kötelékké csomózta össze.

Mikor végre megpillantotta Őméltóságát az ajtón kilépni, s végül lassú, melankolikus léptei is elhaltak a Kovatorony felé vezető ösvényen, felállt és kinyújtózkodott.

Nagy bosszúságára tovább tartott kipiszkálni a lakatot, mint legutóbb, és már hajnali négy órára járt, mire kinyithatta az ajtót.

Szerencséjére a sötét őszi reggel az ő oldalán állt, volt legalább három órája. Már megfigyelte, hogy kívülről nem látszik a fény, úgyhogy meggyújtotta a szoba közepén álló lámpást.

Steerpike aztán igazán precíz volt, úgyhogy két óra elteltével, mire körbejárta a könyvtárat, elégedett lehetett magával. Munkájának nyoma sem látszott, eltekintve azoktól a helyektől, ahol a rongycsomók négy vége lógott ki az épület használaton kívüli főbejárata mellett. Ezekben a csíkokban végződött a négy hosszú kötél, melyek körbeértek a termen és a karzaton; ezekkel még lesz munkája.

Az egyetlen, ami egy pillanatra elgondolkodtatta, a szorosan összecsavart anyagból felszálló, gyenge olajszag volt.

Most a négy rongydarabra összpontosította figyelmét: egyetlen szállá sodorta össze őket, és csomót kötött a végükre. Ennek a kötélnek valahogy ki kellett jutnia a szabadba. Utolsó látogatása alkalmával végül arra jutott, hogy a szilárd falnak és a könyvespolcok tömör tölgyfájának az átvésésén kívül egyetlen megoldás kínálkozik. Az túlságosan nagy munka lenne. Inkább a másik alternatíva mellett döntött, mely szerint szép kis lyukat fúr az ajtó nagy kilincse alatt, melynek árnyékában a nyílás, hacsak alaposabban meg nem vizsgálják, láthatatlan marad. Szerencséjére egy faragott testű, három kurta, vaskos lábbal ellátott olvasóállvány állt előtte. A faragott felsőrész apró asztalkaméretű, megdöntött lapot tartott. Kihasználatlanul állt a főbejárat előtt. Egy icipicit jobbra húzta, így az összecsavart rongydarab eltűnt a sötétben, s bár nem volt lehetetlen felfedezni, ennek és a gyenge olajszagnak a kockázata felvállalható volt.

Magával hozta a szükséges eszközöket, és bár a tölgyfa szívósnak bizonyult, fél óra alatt sikerült átfúrnia. A kötelet átfűzte a lyukon, a lehullott fűrészport pedig összeseperte.

Ekkorra már igazán elfáradt, de még egyszer végigjárta a könyvtárat, mielőtt eloltotta a lámpát, és kiment az oldalajtón. Mikor kilépett, jobbra fordult, és a fal mentén az épület főbejáratához ment. Mivel évek óta nem használták, a lépcsői eltűntek a csalán és az óriási gyomok hideg tengerében. Átgázolt rajtuk, és megpillantotta a durván vésett lyukból kilógó zsineget. Fehéren világított, úgy lógott, mint egy halott ujj. Kinyitotta kis, éles zsebkését, és levágta a lelógó darabot, hogy csak kétujjnyi maradjon odakinn, majd a kés nyelével szöget ütött át rajta, nehogy visszacsúszhasson a lyukon.

Úgy tűnt, munkája véget ért erre az éjszakára, úgyhogy csak azért állt még meg, hogy az olajoskannát elrejtse az erdőben, és amerről jött, ugyanarra vissza is tért Prunesquallorékhoz, majd felkapaszkodott a szobájába, csak úgy ruhástól ágyba bújt, és azonnal álomba merült.

Harmadik expedíciója a könyvtárhoz – a második, amelyet nappal tett meg – más célt szolgált. Mint azt sejteni lehet, a Lord Sepulchrave szentélyének felgyújtásában rejlő gyerekesség nem tetszett neki. Bizonyos szempontból visszatetszőnek találta. Nem a lelkiismerete furdalta: a pusztítás minden formája bosszantotta. Pontosabban a gondosan megalkotott, élettelen dolgok elpusztítása. Az élőlények iránt nem viseltetett ilyen érzésekkel, de a szépen elkészített tárgyak felé – legyen az kard, zsebóra vagy könyv – izgatott érdeklődéssel fordult. Élvezte az eszesen kigondolt, mesterien megalkotott dolgokat, s a gondolatra is feldühödött önmaga ellen, hogy annyi gyönyörű kötésű és nyomású kötetet megsemmisítsen, s csak akkor tudott nyugodt elmével foglalkozni a tervével, mikorra már odáig jutott, hogy sem meghátrálni nem tudott, sem ellenállni neki. Az, hogy az ikrek gyújtják majd fel saját kezűleg az épületet, természetesen tervének sarkalatos pontja volt. Túlságosan nagy előnyök származtak a számára abból, hogy ő lesz tettük egyetlen tanúja, így ezen a ponton már nem habozhatott.

A nővérek persze nem sejthették, hogy az emberekkel teli könyvtárat lobbantják lángra; azt sem tudhatták, hogy az lesz a Nagy Összejövetel éjszakája, melyre Steerpike tájékoztatása szerint maguk nem voltak hivatalosak. Az ifjú feltartóztatta Slagg dadust az ikrekhez menet, s megtudakolta, nem kímélhetné-e meg a lábát, ha ő adja át helyette az üzenetet. A Dadus először nem hajlott arra, hogy kikotyogja küldetése célját, de mikor végül azzal a hírrel örvendeztette meg a fiút, amit az már amúgy is sejtett, Steerpike megígérte, hogy azonnal tájékoztatja az ikreket az összejövetelről, és miután el is indult abba az irányba, épp időben tért vissza Prunesquallorékhoz a délebédre. Másnap reggel mondta azt az ikreknek, hogy őket nem hívták meg.

Ha Cora és Clarice meggyújtotta a zsineget a főbejáratnál, és ropogni kezd a tűz, már csak rajta múlik, hogy olyan fürge legyen, akár a csík.

Steerpike úgy érezte, hogy a Groan-ház két nemzedékének megmentése igen kedvező pozícióba juttatná, ráadásul a Déli Szárnyban jó alapokkal rendezhetné be főhadiszállását őnagysága Cora és Clarice társaságában, akik egy ilyen epizód után – már csak félelemből is, hogy vétkük lelepleződik – a tenyeréből esznek majd.

A megmenekülést követően gyorsan felmerülhet a kérdés, hogyan keletkezett a tűz. Erről persze ugyanolyan keveset tudhat, mint bárki más, csak az ég izzására figyel fel, miközben a Déli Szárny mentén végzi egészségügyi sétáját. Prunesquallorék megerősíthetik, hogy napnyugtakor szokásában áll sétálni egyet. Az ikrek pedig visszatérnek szobájukba, mielőtt a tűz híre egyáltalán a Várba érne.

Steerpike azért kereste fel harmadjára is a könyvtárat, hogy eltervezze a menekítést. Az egyik legelső tennivaló persze az lesz, hogy miután a társaság az épületbe lépett, el kell fordítania és ki kell vennie a zárból a kulcsot, és mivel szerencsére az volt Lord Sepulchrave szokása, hogy míg hajnalban vissza nem vonul, a kulcsot a zárban hagyja, ebből nem adódhat nehézség. Később persze elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy ki fordította el a kulcsot, és hogyan tűnt el, de úgy érezte, ha jól kitervelt alibit biztosít magának és az ikreknek, valamint ha Prunesquallorék tudomása szerint is csak sétálgatni megy azon a bizonyos estén, nem vetülhet rá több gyanú, mint akárki másra. A jövőben felmerülő, csip-csup problémákkal majd ráér akkor foglalkozni.

Inkább a következő kérdés bizonyult sürgetőnek: hogyan mentheti meg a Groan családot úgy, hogy maga ne kerüljön igazán veszélybe, ám mégis elég drámai módon viselkedjék, hogy a lehető legnagyobb csodálatot és hálát vívja ki?

Az épület feltérképezése azt mutatta, hogy nincs túl sok választása – tulajdonképpen ott az egyik ajtó emberfeletti erővel történő feltárása az utolsó pillanatban; vagy a hatalmas tetőablakot törheti be, melyen át nehéz és veszélyes lenne a foglyok kimenekítése; ezeken kívül pedig csak az egyetlen ablakban rejlett lehetőség, mely a földtől tizenöt lábnyira magasodott.

Mikor végül az ablak mellett döntött, végiggondolta magában az összes menekítési lehetőséget. Mindenekelőtt úgy kell tűnnie, hogy a szabadítás spontán elhatározás eredménye, melyet azonnal tettekre vált. Nem is az okozott fejtörést, hogy esetleg gyanakodni fognak rá, nem is hitte, hogy így lehetne; az volt fontos, hogy később semmi se bizonyulhasson előre eltervezettnek.

A négylábnyi, négyzet alakú ablak a főbejárat felett volt, vastagon üvegezve. Természetesen abból adódott a legfőbb nehézség, hogy a bennrekedtek hogyan érhetik fel belülről az ablakot, Steerpike pedig hogyan kapaszkodhat fel odakinn a falon, hogy betörje az üvegtáblát, és megmutatkozzék.

Nyilván semmi olyasmivel nem fegyverkezhet fel, ami normális esetben nem lehetne nála. Akármit is használ a bejutásra, olyasvalaminek kell lennie, amit a pillanat hevében kaphatott fel a könyvtár előtt vagy a fenyvesben. Egy létra például azonnal gyanút ébresztene, pedig valami ilyesfélére lenne szüksége. Eszébe jutott, hogy egy kisebb fácska lenne az egyértelmű megoldás, s azonnal keresni kezdte a megfelelő méretű, már kivágott törzset, mivel a könyvtár és a szomszédos épületek építése során kivágott fenyőfák közül számtalan hevert még ott félig a tűlevéllel vastagon borított talajba temetve. Nem is tartott soká, hogy rátaláljon egy szinte tökéletesen megfelelő példányra. Úgy tizenkét-tizenöt láb hosszú volt, legtöbb ága szinte tőből tört le, és háromujjnyitól a lábnyi hosszúságig terjedő csonkok álltak ki belőle. „Itt van – gondolta Steerpike –, ez lesz az.”

Újabbat találni már nem volt ilyen könnyű, de a könyvtártól kicsit távolabb végül ráakadt arra, amit keresett. Egy nedves, páfrányokkal borított mélyedésben hevert. A könyvtárfalhoz vonszolta, majd mindkét fenyőtörzset a kapunak támasztotta, épp az egyetlen ablak alá. Letörölte a verejtéket kiugró homlokáról, és mászni kezdett, miközben letaposta azokat a gallyakat, melyek nem bírnák el Lady Groan súlyát, hiszen ő lesz a legnehezebb a foglyok közül. Miután végzett ezekkel az apró igazításokkal, s megelégedetten nyugtázta, hogy „létrái” nem csupán használhatók, de természetesnek is hatnak, elcipelte őket a faltól az erdő széléig, ahol számtalan kivágott fenyő hevert, és olyasvalami után nézett, amivel betörhetné az ablakot. A szomszédos épület tövében mohalepte kődarabok feküdtek, melyek valaha a falról hullottak le. Jó néhányat odavitt a „létráktól” pár méternyire. Ha esetleg később gyanúba keveredne, és megkérdeznék, hogyan jutott ilyen gyorsan a létráihoz és a kövekhez, majd megmutathatja a félig elrejtett kődarabokat és a hulladékfát. Steerpike behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni a jelenetet. Látta magát, ahogy eszeveszetten próbálja kinyitni a kaput, a kilincset rázza, és az ajtótáblákon dörömböl. Hallotta, ahogy felkiált: „Van odabenn valaki?” – mire tompa sikolyok hallatszanak bentről. Talán azt is kiálthatná: „Hol van a kulcs? Hol van a kulcs?” Vagy gáláns buzdításokkal is élhetne, például: „Majd valahogy kijuttatom önöket!” Aztán a főbejárathoz szökken, párszor dörömböl rajta, és kiabál még egy kicsit, mielőtt odahúzná a létrákat, mert addigra már jócskán fellobbannak a lángok. Vagy talán egyet sem tesz ezek közül, csak megjelenik az utolsó pillanatban az imáikra küldött válaszként. Elvigyorodott.

Csupán azért nem támaszthatja a falhoz a létrákat az utolsó vendég belépése után, időt és energiát megtakarítva, mert az ikrek megláthatják feladatuk végrehajtása közben. Nem is szabad gyanítaniuk, hogy van valaki a könyvtárban, arról pedig végképp nem lehet sejtésük, hogy Steerpike mire készül.

Harmadik, egyben utolsó látogatása során újra kipiszkálta az oldalajtó zárját, és átvizsgálta munkáját. Lord Sepulchrave szokásához híven ott töltötte az elmúlt éjszakát, de szemlátomást mit sem sejtett. A magas olvasóállvány úgy állt, ahogy otthagyta, mély árnyékot vetve zárta el a rálátást a főbejárat kilincsére, mely alól az összecsavart rongyok feszes kötélként kúsztak vagy kétlábnyit a hosszú könyvespolcok széléig. Már olajszagot sem érzett, s bár ez azt jelentette, hogy párolog, tudta, hogy még mindig jobban begyullad, mint a száraz rongyok.

Távozás előtt összeszedett még fél tucat könyvet a kevésbé szembetűnő polcokról, melyeket aztán a hazaúton a fenyvesben rejtett el, s másnap éjszaka szedte fel őket egy kiszáradt vörösfenyő szétkorhadt odvából, mely vízálló tűlevelekkel volt kibélelve. Három kötet bőrkötését nagyvonalúan aranyozták, s a többi is művészi kivitelben készült, úgyhogy mikor visszatért Prunesquallorékhoz, bosszankodva látta be, hogy takaros, barna papírborítást kell rájuk szabnia, s előlapjukról el kell tüntetnie a Groanok címerét.

Csak mindezen alávaló tettek kielégítő véghezvitele után kereste fel másodjára is a nővéreket, hogy megerősítse őket egyszerű gyújtogatószerepükben. Úgy határozott, nem is azt mondja majd Prunesqualloréknak, hogy sétálni indul, inkább azt, hogy meglátogatja a nővéreket, aztán velük is igazolhatja alibijét (mert így vagy úgy nekik is el kell jutniuk a könyvtárba, majd vissza, anélkül hogy kurtalábú szolgálójuk tudomást szerezne róla); s így az ő és a Doktorék története majd egyezik.

Vagy tucatszor elismételtette velük: „Egész végig odabenn voltunk” – míg végre olyan meggyőződéssel állították, mintha máris a Jövőt élnék át!