Ötvenhat
Egy napon Veil lemészárolt egy koldust, mintha a húsáért tette volna, és vérfoltos zsebéből kilopta a Folyó Alatti Város titkos jelét. A rendőrség a szomszéd utcában járőrözött. A Fekete Rózsával együtt lekuporodott egy szobor árnyékába, azután pedig amikor a hold egy felhő mögé bukott, levonszolta a folyópartra. A sötét árnyak között, annak az alattomosságnak és szerencsének a ravasz keverékével, amit a táborban tanult, végre megtalálta, amit keresett: a titkos alagút bejáratát.
De ez már egy éve történt. Egy év a félsötétben. Most a lány némán állt a kis szobában, egyenesen, semmibe révedő tekintettel.
A Fekete Rózsa most az előtte álló férfi felé fordítja a fejét.
– Szinte úgy érzem, inkább lennék megint rabszolga – suttogta –, mint hogy ilyenfajta szabadság részese legyek. Miért követsz? Elveszítem az életem. Mit találtál?
A férfi újra futó pillantást vetett a kis, néma társaságra, mielőtt a lányhoz fordult. A lány onnan csak a férfi körvonalát látta.
– Mondd meg – folytatta a Fekete Rózsa. A hangja mindvégig szinte teljesen kifejezéstelen maradt. – Megtaláltad? Az alagutat?
A csontos férfi dörzspapírhoz hasonló hanggal összedörzsölte a tenyerét. Azután bólintott kis fejével.
– Egy mérföldre van innen. Nem messzebb. A bejáratát sűrűn benőtték a páfrányok. Egy fiú lépett ki közülük. Gyere közelebb, nem akarom, hogy mások is meghallják. Emlékszel a korbácsra?
– A korbácsra? Miért kérdezed?
Mielőtt válaszolt volna, a sziluett megragadta a Fekete Rózsát, és néhány pillanattal később kint voltak a lámpavilágos szobából. Balra, majd ismét balra fordulva kövekből álló sarokhoz értek, ami egy utcasarokhoz hasonlított. A nedves földre fénypászma hullott. A lány karja merev volt a férfi erős szorításában.
– Most már beszélhetünk – mondta.
– Engedd el a karom, vagy az Úristent hívom segítségül!
– Ő sohasem segített neked. Hát elfelejtetted?
– Mit felejtettem el, te koponya? Te mocskos kocsányfejű! Semmit sem felejtettem. Emlékszem minden piszkos játszmádra. És a mancsod bűzére.
– Emlékszel a korbácsra Karban, emlékszel az éhségre? Hogy szereztem neked kenyeret? Úgy ám, és a rácson keresztül etettelek. És arra, hogy ugatva kértél még?
– Ó, te pöcegödör mocska!
– Láttam, ahogy párosodtál, ahogy fűvel-fával kurválkodtál, mert valamikor csinos voltál. Megértettem, miért kaptad ezt a nevet. Fekete Rózsa. Híres voltál. Kívánatos voltál. De amikor jött a forradalom, a szépséged semmit sem számított. Megkorbácsoltak, és megtörték a büszkeséged. Egyre soványabb lettél. A kezed-lábad karóvá változott. Leborotválták a fejed. Nem hasonlítottál többé nőre. Inkább…
– Nem akarok megint erre gondolni… hagyj békén.
– Emlékszel, mit ígértél?
– Nem.
– És arra, hogy megint megmentettelek, és segítettem megszökni?
– Nem! Nem! Nem!
– Emlékszel, hogy könyörögtél kegyelemért? Térden állva, a kopasz fejed lehajtva, mint egy kivégzésen. És én megkegyelmeztem neked, igaz?
– Igen, ó, persze.
– Cserébe a testedért, ahogy megígérted.
– Nem!
– Vagy megszöksz velem, vagy elrohadsz itt, a lámpafényben.
Ismét durván megragadta, hogy a lány felkiáltott fájdalmában. Ugyanakkor egy másik hang is hallatszott, amit nem hallott meg… könnyű léptek nesze.
– Emeld fel a fejed! Mit kényeskedsz? Csak egy szajha vagy!
– Nem vagyok szajha, te üszkös csontváz! Akkor fogok hozzád érni, amikor egy gennyes fekélyhez!
Ekkor a koponyafejű férfi felemelte az öklét, és szájon vágta a lányt. Ez a száj valamikor lágy volt, és piros: gyönyörűség volt ránézni, borzongató volt megcsókolni. De most olyan volt, mintha elvesztette volna a formáját, mert elöntötte a vér. Az ütéstől a lány feje a mögötte lévő falnak csapódott, és a szeme azonnal lecsukódott a rosszulléttől, az a szem, amelynek írisze olyan fekete volt, mint a pupillája, ezért úgy látszott, hogy a kettő egymásba folyik, és nagy, széles kúttá változik, amely elnyeli azt, amit lát. De mielőtt lecsukódott, kísértet derengett fel benne. Nem tükörkép volt, hanem valami szörnyű, gyászos dolog… az elviselhetetlen csalódás árnya.
A léptek a kiáltásra megtorpantak, de most, hogy a lány lassan térdre roskadt, egy alak futásnak eredt, és a léptei minden pillanatban egyre hangosabban koppantak.
A kis koponyájú, hosszú, vékony kezű-lábú férfi féloldalt billentette a fejét, és hústalan ajkai között szándékosan fenéshez hasonló mozdulatokkal előre-hátra kezdte mozgatni a nyelvét. A nyelve bakancs nyelvéhez hasonlóan hosszú, széles és vékony volt.
Ekkor, mintha döntésre jutott volna, a karjába emelte a Fekete Rózsát, és vagy tíz lépéssel odébb vitte, ahol a legsűrűbb volt a sötétség, ott aztán, mint egy zsákot, a földre dobta. De amikor megfordult, hogy elinduljon visszafelé, észrevette, hogy valaki vár rá.