Száztizennégy
– Vegyétek le őket! – sikította lábujjhegyen állva, mert a szeme sarkából megpillantott egy nagy, billegő, félig emberi tömböt, amely azalatt, amíg nézte, kettétörött, és miközben összeroskadt, elfordult, és feltárultak a hosszú, mocskos hajcsomók, a félelmetesen sápadt maszk, melyet megvilágított a hajnali fényáradat, míg végül az egész a padlóra rogyott. Lerogytak a többiek is, akik még az imént is a gúny és a megvetés szimbólumai voltak. Volt, akiről csepegett az arcfesték, a foltos fűrészpor poros maradéka.
Egyszer csak felsikoltott egy nő, és mint egy jelre, kitört az általános hangzavar, számos hölgy hisztériás rohamot kapott, és ütlegelni kezdte férjét vagy szeretőjét.
Muzzlehatch, akinek a szónoklatát félbeszakították, csak a tömegre villantotta a szemét, majd rezzenetlenül és sokáig meredt arra, ami azóta is a kezében lógott. Egy idő után eszébe jutott, mi az.
– Meg akartalak ölni – mondta Muzzlehatch –, úgy, ahogy egy nyulat öl le az ember. Egy hirtelen ütés a tarkóra a tenyér élével. Meg is akartalak fojtani, de még ez is túl kevés lett volna neked. Aztán arra gondoltam, hogy belefojtalak egy vödör vízbe, de mindez még mindig kevés lett volna. Nem értékelnéd. De kezdenem kell veled valamit, nem igaz? Mit gondolsz, a lányod igényt tart rád? Nem közeledik a születésnapja? Nem? Akkor reszkírozok, kis csótányom. Nézz csak rá. Zilált és gonosz. Nézd, hogy sóvárog utána. Te meg azt hitted, a fiúnak semmi sütnivalója. Végül udvariatlan leszek, édes fityegőm, mert megölted az állataimat. Ó, hogy siklottak fénykorukban! Hogy kacskaringóztak, hogy faroltak, hogy szökelltek gondtalanul! Istenem, hogy tartották a fejüket. Édes istenem! Hogy tartották a fejüket!
– Hajdan voltak szigetek, melyeken mindenütt pálmafák sarjadtak, voltak korallzátonyok és tejfehérségű homokpartok. Mára nem maradt más, csak a szív hatalmas mészárszéke. Mocsok, aljasság, kisemberek világa.
Abban a pillanatban, hogy Muzzlehatch levegőt vett, az emberek azt látták, hogy Cheeta, mint egy gonosz légáramlat hátán lovagló pokolfajzat, felrohan a néhány lépcsőfokon, amely elválasztotta Titustól.
Ha Júnó váratlan fürgeséggel nem ugrik elé, Titus arcát újra meg újra felszántották volna Cheeta hosszú, zöld körmei.
Amikor meghiúsult a vágya, hogy jeleket hagyjon Titus arcán, gonosz üvöltés szakadt fel belőle, miközben az arcfesték csatornáiban könnyek folytak végig az arcán.
Horgony rövidebb idő alatt, mint amíg be lehet számolni róla, Titust és Júnót is elrántotta a gonosz roham elől. Cheeta reszketve, apró lábain előre-hátra dülöngélve várta a következő lépést.
A hajnal kezdte elválasztani a leveleket a környező erdő fáitól, és puhán megcsillant az ügynökök sisakján.
Titus azonban nem akart a derék Horgony háta mögött rejtőzni. Hálás volt, de méregbe is gurult, hogy hátrarántották. Júnó pedig, aki az imént fittyet hányt Horgony utasítására – most újra megtette. Hiszen ő sem kívánt barátja árnyékában maradni. Túl zaklatottak, túl idegesek voltak, hogy nyugton maradjanak. Amikor látta, hogy mi történik, Horgony csak megvonta a vállát.
– Itt az idő – mondta Muzzlehatch –, hogy megtegyük, amire vállalkoztunk. Itt az idő, hogy repüljünk. Itt az idő, hogy a hozzám hasonló gazfickók véget vessenek az egésznek. És ha a szemem vörös és fáj? És ha kiégeti a szemgödröm? Fürödtem az Actapon szorosainak foszforos vizében, végtagjaim akár a halak. Ki törődik már ezzel? Te? – dobta át a batyut, amely Cheeta apja volt, egyik kezéből a másikba. – Te? Mondd meg őszintén.
Muzzlehatch lehajolt, és a fülét a batyuhoz tartotta. – Utálatos – folytatta –, és életben van. – Ekkor Muzzlehatch odalökte a kis tudóst a lányához, akinek nem volt más választása, mint hogy elkapja.
Halkan felnyüszített, Cheeta pedig hagyta, hogy a földre roskadjon. Amikor felállt, az arca olyan volt, akár a rettegés térképe.
– Vissza kell térnem a munkámhoz – szólt azon a vékony hangon, amitől minden munkása hátán végigfutott a hideg.
– Nincs értelme elmenni oda – közölte Muzzlehatch. – Felrobbant. Nem hallod a visszhangját? Nem látod, milyen rémisztő a hajnal? Sok hamu van a levegőben.
– Felrobbant? Nem!… Nem!… Ez volt mindenem, a tudományom, a mindenem.
– A lányod pedig szép volt, azt mondják – mondta Muzzlehatch.
Cheeta apja, aki túlságosan félt, semhogy válaszolni tudjon, lassan a piszkos fény felé fordult, amely még mindig dühösen világított az égbolton. – Engedjenek el – kiáltotta, pedig senki sem ért hozzá. – Egek! A formula! – kiáltotta. – A formulám! – Futásnak eredt.
Csak futott és futott, át a falakon, a hajnali árnyékok közé. Amint elhaltak a szavai, mélyről jövő, különös nevetés harsant. Muzzlehatch nevetett. Két szeme olyan volt, mint két vörösen izzó pénzérme. Mialatt Muzzlehatch visszhangja zengett, Cheeta úgy helyezkedett, hogy ismét ütéstávolba került Titustól, aki most, hogy bizonyos távolságba került Horgonytól, egy pillanatra megfordult, hogy szemügyre vegye a szájtátó tömeget maga körül.
Ekkor, amíg Titus elfordította a fejét, Cheeta lecsapott; körmeit úgy roppantva össze, mint a kagylóhéjakat. A meleg vér bő patakban folyt le Titus nyakán. Júnó azonnal rávetette magát.
Lehetetlen volt megállapítani, hogyan tudott ilyen sebesen mozogni. De miután előreugrott, és ütésre emelte a karját, Júnó visszahőkölt a lázas teremtés érintésétől, mert volt valami szörnyűséges a termetük eltérő méretében, és bármilyen gonosz volt, mégis volt valami szánalomra méltó Cheeta bepiszkolódott, vérpettyes kis arcában.
Itt azonban meg is szűnt a bűntudata, és Júnót, aki legalább annyira reszketett, mint ellenfele, Horgony éppen meg akarta ragadni, amikor a napkelte testébe, mint kés az élő szövetbe, fülrepesztő sikoly hasított; amint Cheeta tüdejéből kiáramlott az összes levegő, a kis teremtés rájuk támadt, és kiköpött. A valaha tökéletes Cheeta, a jégkirálynő, az orchidea, a zseniális elméjű és kifogástalan végtagokkal rendelkező Cheeta. Méltósága örökre elhagyta, és most kimutatta a foga fehérjét.
Mihez kezdjen? Pillantása végigfutott a félkörben állókon. Látta, hogy Júnó, amennyire tőle telik, ellátja Titus sebeit. Kettejük és őközötte ott állt Horgony. Cheeta vadul körülnézett, és észrevette, hogy Muzzlehatch szemében a fény őfelé irányul, és hogy azokban a szemekben nincs szeretet; rájött, hogy végérvényesen egyedül maradt.
Ismét Titusra nézett.
– Gyűlöllek! – kiáltotta. – Gyűlölöm, akinek hiszed magad. Gyűlölöm a te Gormenghastodat. Mindig is gyűlölni fogom. Ha valóban létezne, még inkább gyűlölném. Örülök, hogy vérzik a nyakad. Te szörnyeteg! Te istenverte szörnyeteg!
Sarkon fordult, és futásnak eredt, közben olyan szavakat kiáltozott, amelyeket senki sem értett, rohant, mint a sötétségből kiszakadt szilánk, rohant és rohant, amíg már csak a legélesebb szeműek látták, ahogy beszökött a legkeletebbre fekvő erdőségek mély árnyai közé. Noha hamarosan a legélesebb szeműek is szem elől vesztették, a hangját mégis végig hallották, amíg végül csak egy távoli, vékony sikoly hallatszott, aztán már annyi sem.