Harminckilenc

Mi volt ebben a vádlottak padján álló suhancban? Miért érintette meg olyan mélyen? Miért féltette őt? „Apám meghalt” – szólt Titus válasza. – „Baglyok falták fel.”

Egy csoport idősebb férfi, aki kezét-lábát a templomi padokhoz hasonló ülések támlájára és könyöktámaszára vetette, zajos szigetet képezett. A törvényszéki írnok többször is csendre intette őket, de koruk érzéketlenné tette őket a kritikára, vén állkapcsuk szünet nélkül csattogott.

Ebben a pillanatban a papírrepülő kecses ívben ereszkedni kezdett, mire az idős csoport központi alakja – a költő maga – talpra ugrott, és elkiáltotta magát: „Armageddon!” – olyan hangosan, hogy a Bíró kinyitotta a szemét.

– Mi az? – motyogta, amikor a repülő a látóterébe ért. Választ nem kapott, mert ebben a pillanatban lezúdult az eső. Először csak kopogás hallatszott, ami később dörömböléssé erősödött, majd kis idő elteltével elnyújtott sziszegéssé vált.

A sziszegés betöltötte az egész bírósági épületet. Maguk a kövek sziszegtek, és az esővel idő előtti sötétség szállt alá, amely még sűrűbb árnyékban burkolta az amúgy is félhomályos Bíróságot.

– Hozzanak még gyertyákat! – kiáltotta valaki. – Lámpásokat! Parazsat és fáklyákat, villanyt, gázt és szentjánosbogarakat!

Ekkor már csakis a sziluettjük alapján lehetett felismerni az embereket, mivel az itt-ott felbukkanó fényeket beszippantotta a mindent kioltó sötétség.

Ekkor történt, hogy valaki a terem hátsó részében meghúzott egy kis vészkart, mire a helyiség egy rándulással mezítelen ragyogásba borult.

Egy időre a Bírót, az írnokot, a szemtanúkat és a közönséget is elvakította a fény. Százával csukódtak le a szemhéjak, százával húzódtak össze a pupillák. És minden megváltozott, kivéve az eső bömbölését a tetőn. Míg a zaj miatt lehetetlen volt meghallani bármit, a szem számára mégis fontossá vált minden részlet.

Minden rejtélyesség eltűnt, minden lecsupaszítva állt. A Bíró soha életében nem szenvedett ilyen kínzó reflektorfénytől. Hivatása leglényegét a „távoliság” jelentette – de hogyan mutatkozhatna „távolinak” ebben az éles, gátlástalan fényben, amely egyes emberként mutatja meg? A Bíró szimbólum volt. Ő volt a Törvény. Ő volt az Igazságosság. A paróka volt, amelyet viselt. Ha eltűnik a paróka, ő is eltűnik vele. Kisemberré válik a kisemberek között. Egy kisemberré, akinek gyenge a látása; az, hogy a szeme kék volt, tekintete pedig nyílt, egyfajta nagyvonalúságot sugallt a kúrián, ám amint levette a parókát, és hazatért, bosszantóan gyengévé és üressé vált. Most azonban rávetült a természetellenes, hideg és könyörtelen fény: olyan fény, amely mellett aljasságokat követnek el.

Az arcára zuhogó vad ragyogásban nem volt nehéz azt képzelnie, hogy a fogoly ő maga.

Beszédre nyitotta a száját, de egy szót sem lehetett hallani a tetőt ostromló esőtől.

A fecsegő öregemberek most, hogy a hangjukat túlharsogta az eső, visszahúzódtak a csigaházukba, és vén teknősbéka-arcukat elfordították az erőszakos fénytől.

Muzzlehatch követte Titus pillantását, és észrevette, hogy a fiú a Sisakos Párost bámulja, a Sisakos Páros pedig Titusra mered. Az ifjú keze reszketett a korláton.

A hatos csoport egyik tagja felvette a papírrepülőt, és nagy, érzéketlen tenyerével kisimította. Olvasás közben összehúzta a szemöldökét, azután a vádlottak padja előtt álló fiatalemberre sandított. Spill, a magas, süket úriember átlesett a férfi válla fölött. Mivel süket volt, nem értette, miért nem beszél senki a Bíróságon. Nem tudhatta, hogy sötét felleg zuhant a tetőre, sem hogy a diófa burkolatú tárgyalótermet elárasztó fény mennyire oda nem illő módon esett egybe a külvilágból érkező fekete felhőszakadással.

Olvasni viszont tudott, és az olvasottak hatására éles pillantást vetett Titusra, aki, végre elfordítva fejét a Sisakos Párosról, megpillantotta Muzzlehatchet. A vakító fény kiemelte az árnyak közül. Mit művel? Valamiféle jelt ad. Azután Titus meglátta Júnót, és egy pillanatra melegség árasztotta el iránta, és felőle is. Aztán meglátta Spillt és Kestrelt. Majd Mrs. Grasst és a költőt.

Minden szörnyen közeli és eleven volt. Muzzlehatch, aki majd három méter magasnak látszott, a tárgyalóterem közepére ért, és a megfelelő pillanatot kiválasztva megszabadította a férfit a gyűrött feljegyzéstől.

Miközben olvasott, alábbhagyott a zápor, mire befejezte, a fekete égbolt egyetlen tömbként eltávozott, és hallani lehetett, ahogy más táj felé görög.

Csend telepedett a Bíróságra, majd egy névtelen hang felkiáltott:

– Kapcsolják már le ezt a pokoli világítást!

Ennek az ellentmondást nem tűrő parancsnak engedelmeskedett egy hasonlóan névtelen alak, a mécsesek és a lámpák ismét régi önmagukká váltak; az árnyékok szétterjedtek. A Bíró előrehajolt.

– Mit olvas, barátom? – kérdezte Muzzlehatchtől. – Ha a két szemöldöke közötti barázda árulkodik valamiről, azt mondanám, hírekről árulkodik.

– Nos, igen, Őméltósága, nos igen, valóban. Szörnyű hírekről – felelte Muzzlehatch.

– Az a darab papír a kezében – folytatta a Bíró – rendkívüli módon hasonlít egy üzenetre, amelyet az írnokomra bíztam, bár összegyűrődött és összepiszkolódott. Lehetséges lenne?

– Lehetséges – válaszolta Muzzlehatch –, sőt valóban az. De ön téved: a fiú nem az. Nem jobban, mint én.

– Nem?

– Nem.

– Nem micsoda?

– Hát nem emlékszik, mit írt, Őméltósága?

– Emlékeztessen.

Muzzlehatch ahelyett, hogy felolvasta volna az üzenetet, odacsoszogott a bírói emelvényhez, és átadta a megviselt papirost.

– Ezt írta – mondta. – Nem a nyilvánosságnak szánta. És nem is az ifjú fogolynak.

– Nem? – kérdezte a Bíró.

– Nem – felelte Muzzlehatch.

– Lássuk csak… Lássuk csak… – csücsörített a Bíró, kivette Muzzlehatch kezéből a levelet, és magában olvasni kezdte.

Ref.: No. 1721536217

Kedves jó Filbym!

Itt áll előttem egy fiatalember – csavargó, illetéktelen behatoló, egy igen különös ifjú, aki Gorgonblastból, vagy valami efféle valószínűtlen helyről származik, és nem tart semerre. Titusként és néha Groanként mutatkozik be, bár hogy a Groan a valódi neve-e, vagy kitaláció, nehéz megállapítani.

Teljesen világos előttem, hogy ez az ifjú nagyzási hóbortban szenved, és alapos megfigyelés alatt kell tartani – másszóval, Filby, drága öregem, a fiú, hogy nyersen fogalmazzak, hibbant. Van helyed a számára? Fizetni természetesen nem tud, de érdekelhet téged, és talán még a most készülő tanulmányodba is bekerülhetne. Milyen címet is adtál neki? Császárok között?

Egek, micsoda nehéz mesterség a bíróé! Néha eltűnődöm, mi az értelme. Az emberi szív túlzásokba esik. A dolgok túl messzire mennek. Egészségtelenné válnak. De még mindig inkább vagyok a saját, mint a te helyedben. Te odabent vagy a zsigerek között. Megkérdeztem a fiatalembert, él-e az apja, mire azt felelte: „Nem, baglyok falták fel”. Mi erről a véleményed? Át fogom küldeni hozzád. Hogy van az isiászod? Szívesen hallanék felőled, öreg cimbora.

Szeretettel üdvözöl

Willy

A Bíró felnézett a leveléből, és a fiúra bámult.

– Úgy tűnik, ez leírja – szólt. – Mégis… normálisnak látszik. Bárcsak segíthetnék. Még egyszer megpróbálom – mert talán tévedek.

– Miben? – kérdezte Titus, tekintetét Acreblade-re szegezve, aki átült egy másik helyre a Bíróságon, és most igazán nagyon közel volt hozzá.

– Mi a baj velem, Bíró úr? Miért néz így rám? – firtatta Titus. – Eltévedtem – ennyi az egész.

A Bíró előrehajolt.

– Beszéljen nekem, Titus – beszéljen az otthonáról. Apja haláláról már beszámolt. Mi a helyzet az anyjával?

– Asszony volt.

A válaszra kitört a hahota a teremben.

– Csendet! – kiáltotta a törvényszéki írnok.

– Nem szeretném úgy érezni, hogy megsérti a Bíróságot – mondta a Bíró –, de ha így folytatja, át kell adnom Mr. Acreblade-nek. Él az anyja?

– Igen, Bíró úr – hacsak időközben meg nem halt.

– Mikor látta utoljára?

– Régen.

– Nem volt boldog vele? Azt mondta nekünk, hogy elszökött otthonról.

– Szeretném újra látni – felelte Titus. – Nem sokszor találkoztam vele, nekem túl hatalmas volt. De nem előle szöktem meg.

– Akkor hát mi elől?

– A kötelességem elől.

– A kötelessége?

– Igen, Őméltósága.

– Miféle kötelesség?

– Örökölt kötelességem elől. Már mondtam önnek. Én vagyok az ág utolsó sarja. Elárultam az elsőszülötti jogom. Elárultam az otthonom. Úgy szöktem el Gormenghastból, mint egy patkány. Az Úr legyen irgalmas hozzám. De mit akar tőlem? Már rosszul vagyok ettől az egésztől! Elegem van abból, hogy követnek. Mit vétettem – azon kívül, amit magam ellen cselekedtem? Nincsenek rendben a papírjaim, igaz? Az elmém és a szívem sincsen. Egy napon még én eredek valakinek a nyomába titokban. Titus két kezével a pódium szélébe kapaszkodva most szembefordult a Bíróval.

– Miért zártak börtönbe, Bíró úr – suttogta –, mint egy bűnözőt? Engem! A Hetvenhetedik Earlt, a név örökösét!

– Gormenghast – mormolta a Bíró. – Meséljen még róla, kedves fiam.

– Mit mondhatnék? Minden irányba elnyúlik. Végtelen. Most mégis úgy tűnik, hogy vannak határai. Napfény és holdfény csillog a falain, éppen úgy, mint ebben az országban. Vannak benne patkányok, éjszakai lepkék – és gémek. Vannak csengő harangjai. Vannak erdői, tavai, és teli van emberekkel.

– Miféle emberekkel, kedves fiam?

– Mindegyiknek két lába van, Uram, amikor énekelnek, kinyitják a szájukat, amikor pedig sírnak, víz folyik a szemükből. Bocsásson meg, Bíró úr, nem akarok szellemeskedni. De mit mondhatnék? Idegen városban vagyok, idegen földön; engedjen szabadon. Nem bírom tovább elviselni a börtönt. Gormenghast is egyfajta börtön volt. A Rituálék színhelye. De hirtelen, halkan búcsút kellett mondanom neki.

– Igen, fiam, kérem, folytassa.

– Volt egy árvíz, Bíró úr. Hatalmas árvíz. Olyan nagy, hogy úgy látszott, a Vár a felszínén lebeg. Amikor végre kisütött a nap, az egész épület csepegett a víztől, és csillogott… Volt egy lovam, Bíró úr… Megsarkantyúztam, és elvágtattam a hátán a kárhozat felé. Tudni akartam, ugye érti?

– Mit akart tudni, fiatal barátom?

– Tudni akartam – felelte Titus –, hogy létezik-e még más hely.

– Más hely…?

– Igen.

– Írt az anyjának?

– Írtam neki. De a leveleim minden alkalommal visszajöttek. Címzett ismeretlen.

– Mi volt ez a cím?

– Csak egyetlen címem van – mondta Titus.

– Különös, hogy visszakapta a leveleit.

– Miért? – kérdezte Titus.

– Mert a neve aligha hihető. Igaz?

– Ez a nevem – válaszolta Titus.

– Micsoda? Titus Groan, a Hetvenhetedik Earl?

– Miért ne?

– Valószínűtlen. Az ilyen címek egy másik korhoz tartoznak. Szokott álmodni éjszakánként? Vannak emlékezetkiesései? Maga költő? Vagy pedig az egész csak egy bonyolult tréfa?

– Hogy tréfa? Ó, istenem! – kiáltotta Titus.

A kiáltás olyan szenvedélyes volt, hogy a tárgyalóterem elcsendesedett. Ez nem egy csaló hangja volt. Hanem olyasvalakié, aki teljesen meg van győződve a maga igazáról – arról az igazságról, amely a fejében van.