Hetvennégy
Irma nem kímélte magát otthona berendezése során. Rengeteg munkát, rengeteg töprengést – és saját véleménye szerint rengeteg ízlést – fektetett bele. Gondosan tervezte el a színeket. Semmi nem bontotta meg az összhangot az egész helyen. Olyannyira ízléses lett, hogy Bellgrove sosem érezte otthon magát benne. Kisebbrendűségi érzést keltett benne, s úgy utálta a kobaltkék függönyöket és a galambszürke szőnyeget, mintha azok tehetnének róla, hogy Irma épp őket választotta. Az asszonynak azonban mindez nem sokat jelentett. Tudta, hogy egy férfi úgysem érthet semmit a „művészi” dolgokhoz. Nőhöz illő módon a pasztell árnyalatok pedáns tömkelegével fejezte ki magát. Semmi sem ütötte a másikat, mert semmiben nem is volt ütőerő, minden az árnyalatok biztonságában zsongott, minden csupa finomság volt.
De jött a vandál víz, és ó, hol volt már mind a munka, a műgond, az ízlés és a finomság! Ez már sok volt! Ez már sok! Hogy minden rápazarolt szeretete odaveszett a ronda, szörnyűséges, ostoba és felesleges esőben, hogy ez a dolog, ez a dolog, ez a hasznavehetetlen, esztelen elem, amit esőnek hívnak, minden művét szennyé és péppé változtatta!
– Utálom a természetet! – siránkozott. – Utálom az átkozott szörnyeteget…
– Nono! – csitította Bellgrove egy függőágyban hintázva, miközben az egyik tetőgerendára meredt. (Egy kis manzárdot utaltak ki nekik, melyben viszonylagos kényelemben nyomoroghattak.) – Nem beszélhetsz így a természetről, tudatlan gyermekem. Isten az atyám, nem! Az ördögbe is, nem ám!
– Természet! – kiáltotta megvetően Irma. – Csak nem hiszed, hogy én félek tőle! Tegyen csak, amit akar!
– Magad is a természet darabkája vagy – szólalt meg Bellgrove némi hallgatás után.
– Jaj, ne ostobáskodj már, te… te… – Irma képtelen volt befejezni.
– Na jó, tehát mi vagyok én? – morogta Bellgrove. – Miért nem mondod ki, mi jár abban az üres kis női fejedben? Miért nem nevezel vénembernek, mint szoktad, ha valami másra haragszol? Ha nem a természet vagy, illetve annak egy darabkája, akkor mi a fene?
– Nő vagyok! – visította a felesége könnyes szemmel. – És az otthonom ott van a… a förtelmes… esővíz… alatt…
Bellgrove nagy erőfeszítéssel áttornázta aszott lábát a függőágy szélén, s mikor földet ért, imbolyogva talpra állt, majd bizonytalan léptekkel a felesége felé csoszogott. Nagyon is tudatában volt, milyen nemesen cselekszik. Nagyon kényelmesen érezte magát a függőágyban, s tudta, hogy halvány esélye van rá, hogy lovagiassága méltánylásra talál, de hát ilyen az élet. Az embernek meg kell tennie bizonyos dolgokat a lelkiállapota érdekében, bár a nő rettenetes kitörése egyébként is kihozta a sodrából. Valamit tennie kell. Miért csap Irma ilyen kellemetlen lármát minden körül? Úgy hasított fejébe a hangja, akár a kés.
De ráadásul milyen szánalmas is: kikelni a Természet ellen. Milyen őrjítően tudatlan! Mintha a természetnek vissza kellene fordulnia az ő budoárja előtt. Mintha az árvíz így suttogna magában: sss… sss… sss… halkabban… halkabban… ez Irma szobája… levendula és elefántcsont… levendula és elefántcsont. Ejnye, ejnye, micsoda asszony szakadt a nyakába… És mégis… mégis… Csupán a szánalom vonzotta volna hozzá? Maga sem tudta. Leült mellé a kis tetőablak alá, és hosszú, lankatag karjával átkarolta. Irma megremegett, aztán újra megmerevedett. De nem mondta neki, hogy vegye le róla a karját.
Ott ültek egymás mellett az apró padlásszobában, alattuk a Vár gigászi testével, melynek erei vízzel teltek meg, s arra a pontra meredtek, ahol egy darab vakolat leesett a szemközti falról, és kicsiny, szürke szív alakot hagyott maga után.