Hatvannégy
Titus és két társa a teliholdat átkozva kénytelenek voltak hosszú kitérőt tenni, és amennyire csak tudtak, az árnyékban maradtak, erdők szélén vagy a városfalak alatt. Ha a rövidebb utat választják a holdvilágos erdőkben, azzal csak bajt hoznak a fejükre.
Miközben gyalogoltak, a kimerült Fekete Rózsa lépteihez igazítva lépteiket, Titus, talán rendkívüli adóssága okán, szinte leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy lerázza Muzzlehatchet magáról, mint valami nehéz terhet. Egyedüllétre vágyott, és ebben a vágyban az önzésnek ugyanazt a mételyét ismerte fel, amely a szenvedő Fekete Rózsával szembeni viselkedésében mutatkozott meg.
Hát miféle vadember ő? Arra rendelte a sors, hogy elpusztítsa a szerelmet és a barátságot is? Júnóval is mit tett? Hát nincs meg benne a bátorság vagy a hűség, hogy ragaszkodjon a barátaihoz? Nincs meg a bátorsága, hogy megszólaljon? Talán nincs. Végül is elhagyta az otthonát.
Kényszerűen Muzzlehatchhez fordult:
– El akarom hagyni magát – mondta. – Magát és mindenki mást is. Újra akarom kezdeni, pedig ha maga nincs, halott lennék! Gonoszság ez tőlem? Nem tehetek róla. Maga túl hatalmas és túl erőteljes. Az arcvonásai akár a hegyek a holdon. A fejében vérző oroszlánok és tigrisek fekszenek. Belülről bosszú feszíti. Maga túl határtalan és túl távoli. A helyzete égető. Sóvárgást ébreszt bennem, hogy szabaduljak. Túl közel vagyok magához. Szeretnék egyedül lenni. Mit tegyek?
– Tégy, ahogy akarsz, fiam – felelte Muzzlehatch –, uccu az Északi-sarkra, mit bánom én, vagy pörköld meg a hátsód a vörös Egyenlítőn. Ami ezt a hölgyet illeti? Ő beteg. Beteg, te tökfej! Beteg, alig maradt benne élet.
A Fekete Rózsa Muzzlehatchhez fordult, két pupillája mint két mély kút.
– Tőlem is szabadulni akar – mondta. – Viszolyog a nyomoromtól. Bárcsak láttak volna pár évvel ezelőtt, amikor még fiatal voltam, és szép.
– Most is szép vagy – szólt Titus.
– Már nem törődöm vele – mondta a Fekete Rózsa. – Már nem számít. Már nem akarok mást, mint csendben lefeküdni örökre, fehér vászon közé. Istenem, fehér ágynemű közé, mielőtt meghalok.
– Megkapod az ágyneműdet – ígérte Muzzlehatch. – Fehéret, mint a szeráfok alsó szárnya. Már nem vagyunk messze.
– Hová visz engem?
– Egy házba a folyó mellett, ahol megpihenhetsz.
– De Veil rám talál.
– Veil meghalt – mondta Titus. – Egy szikra élet sem maradt benne.
– Akkor a kísértete fog lecsapni rám. A kísértete kicsavarja a karomat.
– A kísértetek bolondok – jelentette ki Muzzlehatch –, és meglehetősen túlbecsülik őket. Júnó vigyáz rád. Ami pedig ezt az ifjú Titus Groant illeti: tehet, amit akar. Ha a helyében lennék, eloldanám a kötelet, és kisodródnék a tengerre. A világ hatalmas. Kövesd az ösztöneid, és szabadulj meg tőlünk. Ezért hagytad el az úgynevezett Gormenghastodat is, nem igaz? Mi? Hogy felfedezd, mi van a horizonton túl. Mi? És ahogy egyszer mondtad is…
– Ha jól hallottam, azt mondta: „az úgynevezett Gormenghastodat”. Átkozott legyen ezekért a szavakért. Hogy éppen maga mondta! Maga! Hogy éppen maga hitetlenkedjen. Maga! Az én szememben valamiféle istenség volt. Egy durván faragott isten. Időnként gyűlöltem, de többnyire szerettem. Meséltem magának az otthonomról, a családomról, a Rituáléinkról, a gyermekkoromról, az árvízről, Fuksziáról, Steerpike-ról és arról, hogyan öltem meg, a szökésemről. Azt hiszi, hogy az egészet én találtam ki? Azt hiszi, megtévesztettem? Cserben hagyott. Hagyjon elmennem!
– Mire vársz? – kérdezte Muzzlehatch, és hátat fordított a fiúnak. A szíve dörömbölt.
Titus mérgesen dobbantott, de nem mozdult. A következő pillanatban a Fekete Rózsa térde felmondta a szolgálatot, de Muzzlehatch még időben erős karjába kapta, mint egy ütött-kopott játék babát.
Nyílt térségre értek, és megálltak az árnyékos sáv határán.
– Látod azt a felhőt? – kérdezte Muzzlehatch furcsán hangosan. – Amelyik olyan, mint egy összegömbölyödött macska. Nem, ott, te nokedli, a mögött a zöld kupola mögött. Nem látod? Amelyiknek a hold ül a hátán.
– Mi van vele? – kérdezett vissza Titus ingerült suttogással.
– Arra vezet az utad – felelte Muzzlehatch. – Indulj. Aztán menj és menj egy hónapon át, és akkor viszonylagos szabadságba érkezel. Megszabadulsz a pilóták nélküli repülőrajoktól, megszabadulsz a bürokráciától, megszabadulsz a rendőrségtől. És szabadon mozoghatsz. Nagyrészt felfedezetlen terület. Rosszul vannak felszerelve. Nem figyelik rajok a vizeket, a tengert és az égboltot. Olyan, amilyennek lennie kell. Olyan vidék, ahol senki sem emlékszik, ki van hatalmon. Vannak viszont olyan erdőségek, mint az Édenkert, ahol hasra fekhetsz, és írhatsz rossz verseket. Lesznek nimfák, akik elbűvölnek, és fuvolák, melyek gyönyörködtetnek. Olyan vidék, ahol az ifjak hanyatt fekszenek, és felpisilnek a holdra, hogy kioltsák.
– Belefáradtam a szavaiba – mondta Titus.
– Úgy használom őket, mint valami rácsozatot – mondta Muzzlehatch. – Elrejtenek önmagam elől… na és persze előled. A szavak fárasztóak lehetnek, mint egy méhraj. Szurkálnak és zümmögnek! A szavak lehetnek egy sor puszta fing, másrészről viszont gyémántkeménységűek, makacsok, sérthetetlenek, kő kő hátán. Meglehetősen hasonlóak az általad felemlegetett „úgynevezett Gormenghastodhoz”. (Észrevetted, hogy ugyanazt a kifejezést használom újra? Azt, amelyik úgy felbosszantott?) Mert, noha úgy tűnik, megtanultad, miként szerezz ellenségeket (ez valóban jót tesz a léleknek), mégis vak vagy, süket és néma, amikor egy másik nyelvről van szó. Szikár: száraz: egyértelmű: és rejtélyes: csupa kéreg és csupa víz. Ha hízelgésre vágysz… Emlékezz erre vándorlás közben. Most pedig menj… az isten szerelmére… MENJ MÁR!
Titus a társára emelte a tekintetét. Azután három lépést tett felé. Az arccsontján lévő seb selymesen csillogott a holdfényben.
– Muzzlehatch úr – kezdte.
– Mi az, fiam?
– Bánkódom maga miatt.
– Emiatt a meggyötört teremtés miatt bánkódj – felelte Muzzlehatch. – Ő a világ erőtlenje.
A csendből ekkor felhangzott a Fekete Rózsa gyenge hangja. – Vászon – sírta nyűgös, mégis szépséges hangon. – Vászon… fehér vászon.
– Forró a láztól – mormolta Muzzlehatch. – Mintha izzó parazsat tartanék a karomban. De Júnó ott lesz menedéknek, neked pedig egy macska mutatja az irányt; tovább, egészen a világ végéig.
– Az alvó macska – folytatta Muzzlehatch elszoruló torokkal. – Láttad… a kis cibetmacskámat? Őt is elhallgattatták a többivel együtt. Úgy mozgott, mint a tenger hullámai. A farkasaim mellett őt szerettem a legjobban, Titus, gyermekem. Soha nem láttál olyan szemeket.
– Üssön meg! – kiáltotta Titus. – Úgy viselkedtem magával, mint egy hálátlan kutya!
– Hagyd a galacsinba! – felelte erre Muzzlehatch. – Ideje, hogy a Fekete Rózsa Júnó kezei közé kerüljön.
– Á, szeretettel üdvözlöm Júnót.
– Minek? – kérdezte Muzzlehatch. – Épp most vontad meg tőle a szeretetedet. Nem bánunk így egy hölggyel. Nem bizony. Szeretettel üdvözlöd, aztán megvonod tőle, titokban tartod, megvallod… mintha bújócskát játszanál vele.
– De maga is szerelmes volt belé, aztán elveszítette. Most pedig visszatér hozzá.
– Igaz. Touché, valóban. Végül is valamiféle köd lengi körül. Júnó egy gyümölcsöskert… aranyló Júnó. Bőkezű, mint a Tejút vagy egy nagy folyó forrása. Mit gondolsz? Hát nem csodálatos?
Titus gyorsan az ég felé fordította a fejét.
– Csodálatos? Bizonyára az volt.
– Bizonyára? – kérdezte Muzzlehatch.
Különös csend telepedett rájuk, és ebben a csendben egy felhő úszott lassan a hold elé. Nem volt nagy felhő, ezért kevés vesztegetnivaló idejük maradt, így aztán a félhomályban a két barát távolodni kezdett egymástól, és úgy siettek a sötétség mélyére, mintha szükségük lenne rá; egyikük Júnó otthona felé, karjában a Fekete Rózsával, a másik pedig sebesen észak felé.
De még mielőtt szem elől vesztették volna egymást az éjszakában, Titus megállt és hátranézett. A felhő tovaszállt, és látta, hogy Muzzlehatch az alvó tér sarkán áll. Árnyéka és karjában a Fekete Rózsa árnya elterült a lábánál, olyan volt, mintha fekete víztócsában állna. Sziklához hasonlatos feje a szegény, törékeny teremtés fölé hajolt. Aztán Titus látta, hogy sarkon fordul, és hosszú léptekkel elindul, árnyéka fut alatta a földön, azután a hold eltűnt, és a csend áthatóvá vált.
Ebben a sűrű csendben a fiú várt: hogy mire, maga sem tudta: csak várt, amíg mély boldogtalanság nem töltötte el, ami azonnal szertefoszlott, amikor egy távoli hang felkiáltott a sötétben:
– Hahó, Titus Groan! Fel a fejjel, fiam! Találkozunk mi még, semmi kétség – találkozunk egy napon!
– Miért is ne? – kiáltotta vissza Titus. – Örökké hálás leszek …
De a mondatot félbeszakította Muzzlehatch újabb hangos kiáltása:
– Ég veled, Titus! Ég veled, pimasz fiam! Ég veled… ég veled!