Hatvanhét
Két elfúló kiáltás között az öregember elfordította a fejét, és kiköpött, szemét körbeforgatta, hátravetette kis, csontos fejét, és kutya módjára vonított az ég felé.
– Vegyék! Vegyék! Vegyenek helyet a naplementére! Válasszanak! Azt beszélik, korallpiros, zöld és szürke lesz. Húsz garas! Csak húsz garas!
Az asztalokat kerülgetve hamarosan Muzzlehatchhez ért. Az öregember megállt, száját kitátotta, de egy ideig nem jött ki hang rajta, annyira lekötötte a figyelmét az új arc látványa az asztaloknál.
Az ágak és a levelek árnyéka csipkeként terült el az asztallapon, és alig észrevehetően ide-oda mozgott. Egy akácialevél finom árnyéka élőlényként mocorgott Muzzlehatch csontos homlokán.
Az öreg jegyárus végre becsukta a száját, és újrakezdte.
– Helyeket a naplementére, a korallpirosra, a zöldre, a szürkére! Két garas az állóhely! Három garas az ülőhely! Egy garas a fákról. A naplemente egyenesen a küszöbről, barátaim! Tessék! Vegyék! Vegyék! Vegyék!
Amikor Muzzlehatch félig lehunyt szemhéja alól az öregre nézett, ismét csend lett, meleg és sűrű a halál édességétől.
Végre Muzzlehatch halkan ezt mormolta: – Hogy érti ezt, a halandóság és minden ivadéka nevében… hogy érti ezt?
Senki sem válaszolt. Ismét leszállt a csend, döbbenten, hogy létezik olyan, aki nem tudja, mire gondolt az öregember.
– Korall, zöld és szürke – folytatta Muzzlehatch, mintha csak magában motyogna. – Ezek lesznek az ég színei ma este? Maguk fizetnek azért, kedveseim, hogy lássák a naplementét? Hát a naplemente nem ingyen van? Te jó ég, hát már a naplemente sincs ingyen?
– Ez mindenünk – felelte egy hang –, ez és a hajnal.
– A hajnalban nem lehet megbízni – szólt egy másik, olyan hévvel, mintha személyesen neheztelne a színes légköri jelenségre.
A jegyárus odahajolt, és közelről Muzzlehatchre sandított.
– Azt mondta, ingyen? – kérdezte. – Hogy lehetne ingyen? Ilyen színekkel, mint a királynők felékszerezett keble? Még hogy ingyen! Hát már semmi se szent? Vegyen egy helyet, Óriás úr, és nézze meg kényelmesen – azt mondják, talán vörösesbarna sávok is lesznek, és sűrű lazacszín a felsőbb régiókban. Mindez egy rézgarasért! Vegyék! Vegyék! Vegyék! Köszönöm, uram, köszönöm. Önnek a cédruspadokra, uram. A Pokol áldja meg.
– Mi lesz, ha a szél úgy dönt, hogy megfordul? – kérdezte Muzzlehatch. – Mi lesz akkor a maguk zöldjével meg koralljával? Visszakapom a garasaimat? Mi lesz, ha esik? He? Mi lesz, ha szakad?
Valaki kiköpött Muzzlehatch felé, de ő ügyet sem vetett rá, csak rámosolygott a férfira, száját olyan furcsa szögben elhúzva, hogy az úgy érezte, halálos hideg kúszik fel a gerincén.
– Ma este nem fúj a szél – mondta egy harmadik hang. – Egy-két fuvallat lesz csak. A zöld olyan lesz, akár az üveg. Talán elúszik egy leölt tigris dél felé. Sebeiből a vér meglehet, végigfolyik az égbolton… de mégsem…
– Nem! Ma este nem! Ma este nem! Zöld, korallpiros, szürke.
– Láttam már naplementéket, feketéket, mint a korom, nyugat felől vízben áztak, macskavér vegyült beléjük. Láttam naplementéket, amelyek olyanok voltak, mint a rózsanyájak: sodródtak odafent… csinos popsijuk lebegett az égbolton. Egyszer pedig láttam egy királynő mellbimbóját… a nap pedig olyan… olyan rózsaszínű volt, mint …