„Test az ablak előtt”
Fukszia az öccse születése utáni délután csendesen álldogált szobája ablakánál. Sírt: könnyei egymás után csordultak le kipirult arcán, ahogy maró fátylukon át Gormenghast hegyét nézte. Slagg anyó képtelen volt megérteni, de elvetélt kísérleteket tett a megvigasztalására. Ezúttal nem került sor ölelkezésre és zokogásra, Slagg anyó szeme pedig panaszos, kudarccal teli kifejezéssel telt meg. Összekulcsolta apró, ráncos kezét.
– Mi hát a baj, kicsikém? Mi van, kis csúfságom? Mondd csak el! Mondd csak el nekem! Mondd el Dadusnak, mi bánt! Ó, szegény szívem! El kell mondanod mindent. Gyerünk már, mondd el!
De Fuksziát mintha sötét márványból faragták volna. Csak a könnyei mozdultak.
Végül az idős asszony kitipegett a szobából azzal, hogy hoz az ő kis édesének egy kis mazsolás kalácsot, és hogy neki soha senki nem felel, és hogy hasogat a háta.
Fukszia hallotta kopogó lépteit a folyosóról. Egy pillanat múlva már rohant is vén dajkája után, hevesen átölelte, majd visszafutott, vérvörös ruhája a lába körül csapdosott, ahogy leviharzott a hosszú lépcsőn, át egy sor komor termen, míg ki nem ért a szabadba, a várfalak árnyai alá. Továbbfutott az esti napfényben. Végül, miután megkerülte Pünkösd gyümölcsösét, és felkapaszkodott egy aprócska fenyőliget széléhez, lassított, és gyorsan botorkálva utat vágott magának egy páfrányos lejtőn, majd egy mozdulatlan tóhoz ért. Nem volt ott hattyú. Nem volt vad gázlómadár. A fákról sem hallatszott csicsergés.
Fukszia hasra vetette magát, és a füvet harapdálta. A tóra szegezett szeme még mindig lángolt.
– Mindent gyűlölök! Mindent gyűlölök! Minden egyes dolgot gyűlölök, a legapróbbat is, gyűlölöm az egész világot! – mondta hangosan, miközben arcát az ég felé fordítva felkönyökölt.
– Egyedül akarok élni. Örökké egyedül. Egy házban, vagy egy fán.
Fukszia egy zsenge fűszálat rágcsált.
– Aztán majd, mikor egyedül élek, egyszer csak jön valaki. Valaki egy másmilyen világból – egy újból –, nem ebből a világból, valaki, aki más lesz, és azonnal belém szeret, mert egyedül élek, és nem olyan vagyok, mint a többi szörnyeteg ebben a világban, és örül, hogy velem lehet, mert én büszke vagyok.
Újabb könnypatak csordult ki a szeméből.
– Magas lesz, Flay úrnál is magasabb, erős, mint az oroszlán, és a haja is olyan lesz, mint az oroszláné, csak göndörebb; és nagy, erős lába lesz, mert az enyém is nagy, de az övé mellett majd nem tűnik annyira nagynak; és okosabb lesz a Doktornál is, és hosszú, fekete köpönyeget visel majd, hogy mellette az én ruhám még szebbnek látsszon, és úgy szólít: „Lady Fukszia”, mire én azt mondom: „mi van?”
Felült, és kézfejébe törölte az orrát.
A tó elsötétült, és míg Fukszia ott ült a mozdulatlan vizet bámulva, Steerpike nekivágott, hogy megmássza a repkényt.
Slagg anyó beszámolt gondjairól Kedának. Igyekezett megőrizni méltóságát, mivel úgy gondolta, ez illik Gormenghast egyetlen egyenesági örökösének elsődleges dajkájához, mindeközben pedig arra vágyott, hogy természetesebben adhassa ki magából mindazt, ami a szívét nyomja. Flay egy díszes sisakot fényesített, melyet Lord Groannak kellett viselnie, mivel ez volt a gyermek eljövetele utáni első este, Swelter pedig egy hosszú húsvágó kést fent a köszörűkövön. Úgy hajolt fölé, akár egy félbehajtott párna, s szemmel láthatóan minden erejével azon volt, hogy a kés pengéje szokatlanul éles legyen. A lábpedállal hajtott köszörű nevetségesen eltörpült a hatalmas fehér tömeg mellett. Ahogy az acél rézsútosan súrlódott a perdülő kőhöz, csikorgó, száraz sípolása nyilvánvaló elégedettséggel töltötte el Sweltert, mivel egy húsköteg egyfolytában változtatta helyzetét az arcán.
Mikor Fukszia talpra ugrott, és felnyomakodott a páfrányos dombon, Steerpike negyven lábra járt az ablakától, s épp régi fecskefészkek száraz, piszkos ágacskáit seperte félre az útjából.
Ahogy Fukszia a Várba ért, egyenesen a szobája felé vette az irányt, becsukta maga mögött az ajtót, még be is reteszelte, majd az egyik sarokban álló papírdobozhoz lépett, és némi keresgélés után egy lágy széndarabot vett elő. A fal egyik üres foltjához ment, és a vakolatra meredt. Azután felrajzolt egy szívet, és köré írta: Fukszia vagyok. Mindig is az leszek. Én vagyok. Ne félj, csak várj.
Ezután vágyakozni kezdett verses képeskönyve után. Gyertyát gyújtott, félrehúzta az ágyát, bepréselte magát a padlás ajtaján, és felkapaszkodott a csigalépcsőn homályos szentélye felé.
Nem gyakran fordult elő, hogy ilyen késő délután ment fel a padlásra, egy pillanatra meg is torpant a lépcső tetején az első helyiség sötétje láttán. A keskeny folyosón áthaladva gyertyája pislákolva világította be a falait alkotó, különös kacatokat, s mikor színháztermének üres terébe ért, lassan lépdelt előre a gyertyaláng sápadt fénykörét tapodva.
Tudta, hogy néhány hete harmadik, legbecsesebb padlásszobájában otthagyott egy pár piros és zöld viaszgyertyát, melyeket előkotort valahonnan, félretette őket, majd megfeledkezett róluk. Aztán újra rájuk bukkant. Három ilyen gyertya szépen bevilágítja majd a szobát, ugyanis be akarta csukni az ablakot. Felmászott az erkélyre vezető létrán, belökte az egyetlen sarokvason lógó ajtót, és sötét szeretettől elöntve belépett rajta.
Hosszú, színes gyertyái az ajtó mellett hevertek; a kezében tartott fehér gyertya lángjával egyiküket rögtön meg is gyújtotta. Megfordult, hogy az asztalra tegye, és a lélegzete is elakadt, mert a pillantása az ablak alatt összegömbölyödve fekvő testre esett.
Steerpike jó ideig feküdt öntudatlan ájulatban, mielőtt visszaszivárgott belé a lélek. Alkonyodott Gormenghast felett. Agya sötétjéből közeledni kezdtek hozzá a környező formák a szobában, egyre élesebb alakot öltöttek, míg végül képes volt már kivenni őket.
Percekig feküdt még. A szoba viszonylagos hűse és testének nyugalma visszazökkentette elméjét vizsgálódó állapotába. Természetesen nem emlékezett a szobára, sőt arra sem, hogyan került oda. Csak azt tudta, hogy a torka kiszáradt, öve alatt pedig egy tigris kaparászik a gyomrában. Sokáig egy részeg, groteszk alakot bámult, mely a padló közepén magasodott. Ha álmából ébredve látja meg az előtte tornyosuló formát, bizonyára igencsak megijed, de ájulásából magához térve a félelemérzete is megcsappant: mindössze gyengeséget érzett. Fura lett volna, ha a félhomályos szobában ráismer Fukszia fantasztikus gyökerére a Görbeerdőből.
Tekintete elkalandozott, és felfedezte a falakon függő, homályba burkolózó képeket, de a fény túl gyenge volt ahhoz, hogy rájöhessen, mit ábrázolnak.
Szeme ide-oda járt, az ereje kezdett visszatérni, ám teste ernyedten hevert, míg végül feltámaszkodott félkönyékre.
Felette egy asztal állt, ennek a szegélyébe kapaszkodva feltérdelt, és nagy nehezen feljebb húzta magát. A szoba táncolni kezdett a szeme előtt, a falon lógó képek bélyeg méretűre zsugorodtak, és hevesen himbálóztak. Nem is az ő keze markolta az asztal lapját. Mintha máshoz tartoztak volna: haloványan, okkult módon érezte csak őket. De az ujjak agyától és testétől függetlenül kitartottak, s várt, míg látása kitisztult, majd megpillantotta maga előtt az állott elemózsiát, melyet Fukszia hozott fel előző reggel.
Ott hevert az asztalon szétszórva minden, a maga tagadhatatlan valóságában.
Ahogy az asztalon fekvő, ijesztően közeli csendéletet nézte, agyában megváltozott a dolgok ködös összefüggéstelensége.
Két aszott körte, fél darab kalács, kilenc szem datolya egy viharvert, fehér papírdobozban, és egy kancsó pitypangbor. Mellettük egy nagy, kézzel festett könyv hevert kinyitva, néhány strófával szemközt lilában és szürkében játszó kép. Szokatlan testi állapotában úgy tűnt neki, mintha ez a kép lenne a világ, s ő valami szomszédos árnyékbirodalomból leskelne be a valóságba.
Ő volt a szellem, a lila-szürke lap pedig az igazság, a tényszerűség.
Három ember állt ott előtte. Szürkébe öltöztek, sötét, kusza fürtjeik közt lila virágok. Mögöttük elhagyatott táj öreg fémhidakkal egy apró halmocska búskomor ívén. Kezük és mezítelen lábuk finom rajzú, s mintha különös muzsikát hallgattak volna, tekintetük átsiklott a lapon, át Steerpike-on is, és még tovább, túl Gormenghast hegyén és a Görbeerdőn.
A fiú számára abban a pillanatban ugyanolyan valóságosak voltak az egyszerű, szürkésfekete betűk is, melyekből szavak álltak össze a túloldalon, sőt a jelentésük is. Az asztalon fekvő, rendíthetetlen, szemmel látható valóság oly erős hatást gyakorolt rá, hogy még az éhségét is elfeledte, és bár máskülönben nem érdekelték a versek, sem a képek, lassan, megfontoltan, erősen koncentrálva olvasni kezdte a három öregember szürke-bíborlila világát.
Bús-báván, balgatagon
Élünk a Domolykó-dombokon.
Édes és suta, amit
Teszünk,
Furamód szép, mondják
Nekünk
Égi-légi lények,
Kik szállnak
S halnak
Az éjen, mikor Holt Fák
Riannak.
Békében, báván, balgatagon –
Békében, báván, balgatagon.
Bús-báván, balgatagon,
Lila tengerhez tapodunk homokon.
Suta és édes, amit
Teszünk,
Furamód szép, amit hiszünk;
Az éjek éjén egünk
Rongyokban
Lobban,
Míg az összes Holt fa
Felrian.
Békében, báván, balgatagon –
Békében, báván, balgatagon.
Steerpike apró ujjnyomokat vett észre a lap szélén. Ugyanolyan jelentőséggel bírtak számára, mint maga a vers vagy a kép. Minden egyaránt fontos volt, mert minden, ami korábban elmosódott, olyannyira valóságos lett. Most már a sajátja volt a kéz, mely az asztalon feküdt. Rögtön el is felejtette a szavak jelentését, de az írás ott állt kerek, fekete betűivel.
Kinyújtotta a kezét, és megragadta az egyik ráncos körtét. Ahogy a szájához emelte, észrevette, hogy valaki már beleharapott az oldalába.
Mohón belemélyesztette fogait, kihasználva a kemény, fehérre fakult húsba mart miniatűr, cakkos szélű hasadékot, ahol Fukszia fogsora otthagyta párhuzamos rovátkáit; felső fogaival leválasztotta a körte ráncos héját, alsó fogai pedig félig bekebelezték a sápadt tömböt, majd a gyümölcs titkos, sötét belsejében egyesültek újra a felsőkkel – abban a hátsó régióban, ahol mióta egy távoli, júniusi szellőben lehulltak a csészelevél szirmai, lopva nap mint nap titokzatos növekedés ment végbe.
Ahogy másodszor is beleharapott, újra elöntötte a gyengeség érzése, mintha a levegő ritkult volna meg, és óvatosan az asztalra borult, míg vissza nem nyerte erejét, hogy befejezze lopott vacsoráját. Mikor felemelte fejét, észrevette a hosszú, elegáns vonalú díványt. A papírdobozból a zsebébe tömte a datolyát, egyik kezébe fogta a kalácsot, a másikba a pitypangboros kancsót, megkerülte az asztalt, és pár lépéssel a díványhoz botorkált. Nagy hirtelen leült, és két poros lábát egymás után a borvörös bőrkárpitra emelte.
Azt hitte, hogy a kancsóban víz van, mert nem nézett bele, amikor felemelte, csupán csuklóján érzékelte a súlyát, úgyhogy mikor a nyelve bort ízlelt, hirtelen újjáéledve egyenesedett fel, mintha már magától a bor gondolatától is erőre kapott volna. Valóban csodát tett vele, a kalács, a datolya és a második körte maradéka pedig támogatta pezsdítő hatását, így Steerpike néhány perc múlva szinte újjászületett, talpra állt, és sajátos járásával körbecsoszogott a szobában. Ajkát felhúzta összezárt fogsoráról, és vékony, átható, dallamtalan hangon fütyörészni kezdett, időnként szünetet tartva, mikor pillantása kicsit hosszabban időzött el egy-egy képen.
A világosság gyorsan apadt, és épp le akarta nyomni az ajtókilincset, hogy mielőtt elterülne a hosszú díványon, megnézze, a sötétben nem találhat-e még kényelmesebb szobára, ahol eléjszakázhat, amikor lépések jól kivehető zaja hangzott fel.
Egyik kezét még mindig az ajtó felé nyújtva megmerevedett, majd fejét balra fordítva fülelni kezdett. Valaki nyilvánvalóan a szomszédos szobában járkált, esetleg amellett, de mindenképp valahol a közelben.
Közelebb lépett az ajtóhoz, némán, akár egy kísértet, lenyomta a kilincset, s épp csak résnyire nyitotta ki az ajtót, annyira, hogy egyik szemét a nyíláshoz illessze, majd a látványtól a lélegzete is elakadt.
Csak mert a szoba, melyben nagyjából egy órát töltött, kicsi volt, minden ok nélkül úgy feltételezte, hogy az ajtó körülbelül ugyanakkora helyiségre nyílik. De mikor az ajtó és a félfa közti résen kilesett, látta, hogy a túlsó helyiség méretét illető megérzései mennyire megcsalták, és másodszorra is megdöbbent, miután megpillantotta a közeledő alakot.
Nem csak a mérete miatt. Talán még inkább megdöbbentette, hogy a szomszédos szoba felett van. Látta, ahogy a homályban egy leányalak közeledik kezében gyertyával, mely megvilágította kárminpiros ruhaderekát. A padló, melyen lassan, de kitartóan közeledett, mintha a végtelenbe nyúlt volna el mögötte és a két oldalán. Olyan váratlan látványt nyújtott, hogy alatta van, és az erkély választja el őket néhány lépésnyire, hogy újra ugyanaz a valószerűtlen érzés járta át, mint amikor ájulásából ébredezett. Ám a lány lépteinek zaja nagyon is valóságos volt, és a gyertyaláng fénye, mely az alsó ajkán táncolt, ismét ráébresztette a valóságra. Még ebben a kínos helyzetben is eltöprengett, hol láthatta azelőtt. Az árnyak hirtelen mozdulata az arcon egy emléket idézett fel benne. A gondolatok sebesen követték egymást elméjében. Minden bizonnyal létra vezet az erkélyre. Be fog lépni a szobába, ahol ő áll. Olyan határozottan lépdelt. Nem habozott. Nem félt. Ezek biztosan az ő szobái, ahová behatolt. Mit keres itt a lány ebben az időben? Kicsoda ő? Puha mozdulattal behajtotta az ajtót.
Hol is látta ezt a vörös ruhát? Hol? Hol? Nemrég. A karmazsinvöröst. Hallotta, hogy a lány már a létrán kapaszkodik. Körbepillantott a szobán. Nem talált rejtekhelyet. Ahogy körülnézett, észrevette a Könyvet az asztalon. Az ő könyvét. Megpillantott pár morzsát is a terítőn, ahol a kalács állt. Lábujjhegyen az ablakhoz sietett, és lepillantott. A tornyok csúcsait borító, sötét lég üressége felkavarta a gyomrát, ahogy felidézte benne a mászás emlékét. Elfordult. Mikor már az erkélyen hallotta a léptek zaját, akkor is csak töprengett: „Hol, hol, hol láttam azt a vörös ruhát?” S ahogy a léptek megálltak az ajtó előtt, eszébe jutott, és abban a pillanatban halkan négykézlábra vetette magát az ablak alatt. Aztán kifacsart pózba hemperedett, fél kezét esetlenül kinyújtotta, és lehunyta a szemét, ugyanolyan ájultnak tettetve magát, mint amilyen nemrég valóban volt.
A Nyolcszegletű Szoba falának kémlelőnyílásán át látta. Ő Lady Fukszia Groan, Lord Gormenghast leánya. Fejében egymást kergették a gondolatok. A lány zaklatott volt. Az dühítette fel, hogy fivére született: elrohant a folyosón az apja elől. Ott nem számíthat együttérzésre. Csakúgy, mint az apja, zavarban van. Most kinyitotta az ajtót. A levegő remegett a gyertyafényben. Steerpike a pillái közül látta, hogy világosabbá válik a szoba, ahogy a lány meggyújtott két hosszú gyertyát. Hallotta, hogy megfordul, előrelép, majd néma csend lesz.
Mozdulatlanul feküdt, kissé kicsavart nyakkal, feje a szőnyegen nyugodott.
Úgy tűnt, a lány ugyanolyan mozdulatlan, mint ő maga, és a hosszúra nyúlt, síri csendben szívverést hallott. Nem a sajátját.