Száztizenkettő
A borókaágakból épített máglyát újra megrakták, és az eget ismét sárga lángnyelvek nyaldosták, melyek sápadt fénybe vonták a legközelebbi fákat. A levegőt betöltötte a borókaillat. Ez volt az egyetlen kellemes dolog az éjszakában. De senki sem érezte.
A négylábúak és a madarak aludni térni képtelenül figyeltek azokról a kilátópontokról, amelyeken meg tudtak kapaszkodni. Egyetértés volt közöttük abban, hogy nem bántják egymást hajnalig, így a ragadozó madarak a galambok és a baglyok, a rókák az egerek mellett ültek.
Titus a helyéről jól látta a főszereplőket, akik mintha színpadon álltak volna. Az idő lassan a végéhez közeledett. A világ elvesztette érdeklődését önmaga és lakóinak helyzete iránt. A zűrzavar és a meghátrálás között álltak. Ez már túl sok volt Titusnak. Mégsem rendelkezett sem másik szívvel, sem másik fejjel. Nem hagyhatta el Muzzlehatchet. Szerette ezt az embert. Igen, még most is, hogy vörös foltok égtek fölényes tekintetében. Mivel érzékelte a körülötte terjedő tébolyt, Titus a saját ép elméje miatt is aggódni kezdett. Az álmokban azonban létezik hűség, az őrületben pedig szépség, és Titus nem fordíthatott hátat barátja zavarodott oldalának. A vendégek sokasága is tehetetlen volt. Mint akiket megbabonáztak.
Most újra felhangzott Muzzlehatch sziklagörgeteghez hasonló hangja, ezt pedig olyan hang követte, amely mintha nem is hozzá tartozott volna. Valami elnémult: valami fenyegetőbb vette át a helyét.
– Hosszú idővel ezelőtt – mondta Muzzlehatch – másfajta életet éltem. Átgázoltam a pirkadaton, majd visszatértem. Úgy faltam fel a világot, ahogy a kígyó falja fel önmagát, a farkánál kezdve. Most kifordultam magamból. Az oroszlánok bőgtek utánam. Ott bőgtek a vérkeringésemben. De mivel halottak, a bőgésük elhallgatott – mivel te, Hólyagfej, megállítottad a szívverésüket, és most eljött az idő, hogy én is megállítsam a tiédet.
Muzzlehatch nem pillantott a karja végén függő élő batyura. Átnézett rajta. Azután leejtette a karját, és vonszolni kezdte maga után a tudóst a porban.
– Ezért hát sétálni indultam, és micsoda séta volt az! Egy gyárhoz vezetett. Ott pedig találkoztam a barátaiddal és a gépeiddel, és mindennel, ami az állataim tömeges halálát okozta. Ó, istenem, a színes bestiáim, az égő faunám. Ott pedig, a központban meggyújtottam a kék gyújtózsinórt. Már biztosan nem kell sokat várni. Bumm!
Muzzlehatch körülnézett.
– Lám, lám, lám! – folytatta. – Milyen csinos népség gyűlt itt össze. Istenemre mondom, Titus fiam, a levegő megtelt kárhozattal. Nézz rájuk. Ismered őket? Ha-ha! Szent Habakuk, hiszen ezek a Sisakosok! Szinte letapossák a sarkadat.
– Uram – szólalt meg ekkor Horgony, és elindult felé. – Engedje meg, hogy megszabadítsam a tudóstól. Még egy ilyen kar is elfárad néha, mint az öné.
– Ki vagy? – kérdezte Muzzlehatch, és nem mozdította a karját, melyet mint egy útjelzőt, azóta újra felemelt.
– Számít az? – kérdezett vissza Horgony.
– Hogy számít-e? Hah, milyen illetlen – mondta Muzzlehatch. – Illetlen, mint a rézszínű üstököd. Hogyhogy kiléptél a sorból, és csatlakoztál hozzánk?
– Egy hölgyön osztozunk – felelte Horgony.
– És ki lehet ő? – firtatta Muzzlehatch. – A sellők királynője?
– Úgy nézek ki? – Júnó volt, aki Horgony utasítása ellenére előóvakodott a falmélyedésből, és most megállt mellette. – Ó, Titus, drágaságom! – kiáltotta most, és futva megindult a fiú felé.
Júnó színre lépésével a levegő megtelt elektromossággal, és ebben a légkörben egy alak lendült előre, sebesen, mint egy menyét. Cheeta.