Negyvennégy
A napok hosszan, édesen, fény- és szellőjárta sorban következtek egymásra. Minden nap eredeti volt. Mégis, mindezek mögött volt valami más is. Valami baljóslatú. Júnó észrevette. Szerelme nyugtalan volt.
– Titus!
Neve felszökkent a lépcsőn egészen a fekhelyéig.
– Titus!
Visszhang volt, vagy újabb kiáltás? Bármelyik is, nem tudta felébreszteni. Nem mozdult – csak álmában, melyben egy fehértarka bestia egy toronyból lebucskázva zuhant lefelé.
A hang tizenkét lépcsőfokkal közelebb ért.
– Titus! Édesem!
A fiú szemhéja megmozdult, de az álom küzdött az életéért, a foltos szörny bukfencezett és forgott az égen.
A hang elérte a lépcsőfordulót.
– Én bolondom! Én rosszaságom! Hol vagy, kisbabám?
A hálószoba elfüggönyözött ablakain át napsugarak raja szelte át a meleg, sötét szobát, és fénytócsát erőszakolt a párnára. E fénytócsa mellett pedig, a hamuszürke vászon árnyékában a fiú feje feküdt, úgy, ahogy egy szikla vagy egy nehéz könyv fekhet; moccanatlanul, kifürkészhetetlenül – mint egy idegen nyelv.
A hang már az ajtóban járt, amikor felhő takarta el a napot, és a napsugarak elhalványultak a párnán.
De a telt hang még az álom része maradt, noha Titus szeme már kinyílt. Összekeveredett a képek és a zajok árjával, amely örvénylett és szétterjedt, ahogy a rémálom szörnye teljes hosszában belezuhant egy sápadt esővízgyűjtőbe, és gőzoszlopot lövellve elsüllyedt a mélyben.
Miközben egyre sötétedő mélységekbe süllyedt, idegen, mégis ismerős fejek serege emelkedett a víz felszínére – és száz idegen, mégis ismerős hang szólalt meg a hullámokon át, amíg fejét be nem töltötte a látvány és a hangok hatalmas örvénye.
Hirtelen tágra nyílt a szeme…
Hol van?
A szemben lévő üres fal sötétje nem adott választ. Megérintette.
Ki ő? Fogalma sem volt. Újra behunyta a szemét. Néhány percig semmilyen hang nem hallatszott, azután a magas ablak előtt kúszó borostyánban egy verdeső madár felidézte a rajta kívül elterülő világot – ami kívül esett ezen a rémisztő, övezetek nélküli ürességen.
Félkönyékre emelkedett, mialatt apró hullámokban elkezdett visszatérni az emlékezete, és nem tudhatta, hogy eközben egy alak tölti be az ajtónyílást – nem annyira testének tömegével, mint inkább jelenlétének intenzitásával – úgy, ahogy a nőstény tigris tölti be a barlang száját.
A csíkozása is nőstény tigrisre emlékeztetett: sárga-fekete – de a mögötte sötétlő árnyak miatt csak a sárga csíkok voltak láthatók, olyan volt, mintha egy kard vízszintes csapásai darabokra szabdalták volna. Úgy festett, mint egy rendkívüli és csodálatos bűvésztrükk – „a feldarabolt nő” – előadása. De nem látta senki sem, mivel Titus háttal volt neki.
Így Titus azt sem látta, hogy tollas kalózkalapja olyan természetesen hajt ki fejéből, mint a datolyapálma árbócfőjéből a zöld levelek.
Júnó kezét a melléhez emelte. A mozdulat nem idegességről – inkább egyfajta feszült és gyengéd céltudatosságról árulkodott.
A neki háttal félkönyékre támaszkodó Titus magányossága szíven ütötte. Nincs ez jól, hogy ennyire különáll, ennyire magának való, hogy ilyen kevéssé merül el Júnó életében.
Sziget volt, melyet mély víz vesz körül. Nem létezik olyan földszoros, amely Júnó jutalmához vezetne, nincs gyalogút a szerelem kontinensére.
Időnként a halandók között áramló levegő csendje és mozdulatlansága olyan élessé válik, mint a kasza pengéje.
– Ó, Titus, Titus, kedvesem! – kiáltotta. – Mire gondolsz?
Nem fordította rögtön hátra a fejét, bár az első hangra azonnal tisztában lett a környezetével. Tudta, hogy figyelik – hogy Júnó nagyon közel van.
Amikor végre megfordult, Júnó lépett egyet az ágy felé, és őszinte örömmel mosolyodott el a fiú arca láttán. Nem volt különösebben feltűnő arc. A legjobb akarattal sem lehetett állítani, hogy a homlok, az orca, az orr vagy az arccsontok finom metszésűek lettek volna. Inkább úgy tűnt, arcvonásait, mint egy sziklaszirt elmosódott egyenetlenségeit, számtalan dagály hullámverése koptatta. Az ifjúság és az idő elválaszthatatlanul összeolvadtak.
Júnó elmosolyodott, amikor meglátta a fiú kusza, barna haját, felhúzott szemöldökét és a félmosolyt az ajkán, melynek színe nem volt élénkebb, mint bőrének meleg homokszíne.
Arcától csak a szeme tagadta meg az egyszínűség abszolút egyszerűségét. Füstszínű volt.
– Ilyenkor aludni! – csodálkozott Júnó, és leült az ágy szélére.
Táskájából elővett egy tükröt, és egy pillanatra felhúzta fogsoráról a felső ajkát, amíg megvizsgálta a vonalát, mintha nem is a sajátja volna, hanem olyasvalami, aminek a megvásárlását fontolgatja. Tökéletesen volt kifestve – egyetlen kárminpiros vonással.
Eltette a tükröt, és kinyújtotta erős karjait. Ruhájának sárga csíkjai ragyogtak a déli félhomályban.
– Ilyenkor aludni! – ismételte. – Hát ennyire el akartál már szökni, csibém? Olyan elszántan igyekeztél elkerülni, hogy felosonsz, és elpocsékolsz egy nyári délutánt? De ugye tudod, hogy az én házamban szabadon azt csinálhatsz, amit csak akarsz? Úgy élsz, ahogy és ahol akarsz, tudod, ugye, én elkényeztetett kedvesem?
– Igen – felelte Titus –, emlékszem, hogy említetted.
– És így is teszel, igaz?
– Ó, igen, így teszek – mondta Titus –, így teszek.
– Kedvesem, milyen imádnivalóan nézel ki.
Titus vett egy nagy levegőt. Milyen pazar, milyen monumentális, milyen óriási volt Júnó, ahogy ott ült mellette, úgy tűnt, csodálatos kalapja szinte hozzáér a mennyezethez. Illata ott lebegett közöttük a levegőben. Puha, mégis erős, fehér keze Titus térdén pihent – de valami nem volt rendben – vagy elveszett; mert az járt Titus fejében, hogy Júnó vonzerejére egyre gyengébben tud válaszolni, és valami megváltozott, vagy éppen változik minden egyes nappal, és csak arra tudott gondolni, hogy mennyire sóvárog az egyedüllétre ebben a nagy, fákkal teli városban a folyóparton – egyedül lenni és céltalanul kóborolni a napsugarakban.