Hatvanhat
Az első mennydörgésre ébredt fel. A sötétségben homályos fény támadt, ami csak a távoli, felhőktől fojtogatott napkeltétől származhatott. S ahogy kitört az égzengés, az ég is egyszeriben leszakadt.
Azonnal látnivaló volt, milyen veszedelmes. Nem csupán hétköznapi felhőszakadás. Még az első aláhulló csíkok is elszánt gonoszsággal korbácsolták, kavarták fel a port a földön.
A levegő olyan volt, mint egy kemencében. Titus talpra ugrott, mintha bottal bökték volna meg. Az ég fortyogott és morajlott. A felhők vízilovakként ásítottak: hol itt, hol ott nyíltak meg hatalmas szájakként a mély lyukak vagy alagutak.
Újra futni kezdett, mindvégig félhomályban botladozva. A hirtelen fölébe tornyosuló fák és sziklák arra kényszerítették, hogy ő is hirtelen, szaggatott mozdulatokkal forduljon jobbra-balra, mert nem láthatott semmit, amíg az útjába nem került.
Útja egyből a Gormenghast-erdő szélének sűrűn álló fáihoz vezetett, mert csak ágaik alatt remélhette, hogy védelmet nyer az eső elől. Most ott sziszegett fölötte a laza lombozatban, amely nem nyújtott menedéket még a vihar ezen első rohama elől sem.
Kezdeti hevessége ellenére mintha az esőnek nem lett volna sietős. Égboltnyi, végtelen erőtartalékokat sejtetett.
Ahogy a feje fölötti levélfüggönyön átzubogó esőben botladozott, hirtelen, akár egy útonálló, villámfény világította be a földet, úgyhogy egy pillanatra a világ semmi másból nem állt, mint nedves acélból.
S ebben a pillanatban Titus szeme végigsiklott a csillogó tájon, és mielőtt újra rátelepedett volna a hatalmas homály, egy sziklás dombon megpillantott néhány magányos fenyőt, s azonnal rá is ismert a helyre, mert egyiküket derékba törte a szél, és fivére tartotta felső karjaiban.
Sosem mászta meg e fákat, árnyékukban sem állt, tűleveleik zizegését sem hallotta; mégis igen jól ismerte őket, mert évekkel ezelőtt minden alkalommal rájuk meredt, ha előbújt a hosszú alagútból – az alagútból, amely a Kongó Csarnokokból Flay barlangjától nem egészen egy mérföldnyire vezetett.
Mikor meglátta őket, nagyot dobbant a szíve. Ám újra leszállt a sötétség, és azonnal nyilvánvalóvá vált, milyen nehéz lenne nem csupán odaérni a fenyőkhöz, de onnan magabiztosan az alagút bejárata felé törni. Ha el is jut hozzájuk, akkor sem járt még soha azon a helyen. Abban a pillanatban, amikor felismerte ezeket a fákat, arra is ráébredt, hogy a káprázatos panoráma többi része teljesen ismeretlen a számára. A sötétben valami különös ösvényre lépett.
Ám ha még a növekvő fényben is igen nehezen állapíthatja meg, pontosan melyik irányban haladjon, hogy a fenyveshez érjen (mert az alagút barlang felöli bejárata természetesen láthatatlan volt), akkor fölösleges a nehézségeken töprengeni, úgyhogy Titus irányt változtatott, és a máris víz alatt fekvő füves pusztán vágott át. A felkavart „tó” a bokájáig ért. Mindenütt bugyborékolt körülötte. Az eddigi esőcsíkok már nem szíjak voltak. Nem is kötelek. Mind úgy zúdult le, mintha szivattyúból vagy ütközésig nyitott csapból ömlene. S a levegő ennek ellenére még mindig iszonyúan sűrű volt, bár a testét korbácsoló, langymeleg víz valamelyest enyhített a hőségen.
Túl a vízben úszó mezőkön, az égersarjerdőkön, túl a dombok köves, kopár lábán, ahol nagy tavak képződtek; túl a régi ezüstbányákon és kőfejtőkön; mindezen túl, egy kietlenebb tájon, mint amilyennel eddig találkozott, végül egy óriási sziklacsoporthoz ért.
Eddigre a fény valamelyest már átszüremlett a fekete esőfelhőkön, s mikor Titus felmászott a legnagyobb szikla hátára, megpillantotta a két fenyőt is, de nem jobb kéz felől, ahogy várta, hanem közvetlenül maga előtt.
Azonban nem is volt rá szükség, hogy közelebb menjen hozzájuk. Nem is találhatott volna jobb kilátót ennél a sziklánál. A szemét sem kellett erőltetnie, hogy ismerős formákra leljen a tájban, melyek alapján meghatározhatná az alagút bejáratának a helyét. Nem egészen egy mérföldre keletre ugyanis ott húzódott a fák magas vonala, melyek lombja a füves föveny fölé borult, amely mindenféle növénnyel benőve lépcsőzetesen ereszkedett a völgy sziklái között egészen odáig, ahol a patak csobogott; az a patak, amelyen Flay emelt gátat, s csupán kőhajításnyira volt a száműzött barlangjától.
Miközben egyre erősödött a borongós reggeli fény, az eső, amely olyan állhatatosan zuhogott, hogy nehéz volt rajta keresztül kivenni bármit is, csillapodni kezdett. Nem mintha pihenni kívánt volna, s nem is arról volt szó, hogy az ég kezdett volna kifogyni a vízből. Nem, egyszerűen csak annyi történt, hogy a felhők visszahúzták karmaikat a vihar fekete bodraiba, ahogy a vadállat a mancsába, pusztán azért, hogy ízlelgesse ezt az összehúzódást.
De még mindig esett. A víz egy része tartalékban maradt, de az áradatot nem lehetett megállítani. Titus már nem is érezte az esőt. Mintha mindig is vízben élt volna.
Leült a sziklára, és mint a borostyánba zárt légy, a reggel foglya lett. Körös-körül a szikla lapos tetején pattogó eső rövid, bőséges szökőkutakat kreált, és bugyborékoltak tőlük a kemény lejtők is. Mit keres itt bőrig ázva, otthonától távol? Miért nem fél? Miért nincs bűntudata, miért nem szégyelli magát?
Ott ült egyes-egyedül, térdét az álláig felhúzva, karját a lába köré fogva, apró alak a zubogó felhők kontinensei alatt.
Tudta, hogy nem álmodik, de nem volt ereje felülkerekedni az egész jelenet álomszerűségén. A valóságot önmagában hordozta – vágyában, hogy megtapasztalja azt a rettenetet, melyre máris szerelemként gondolt.
Hallott már a szerelemről; el is képzelte: nem ismerte, de mindent tudott róla. Mi okozhatta mindezt, ha nem a szerelem?
Az a félrefordított fej. A lebegő tagok. De nem a szépsége volt az. Hanem az atyái világa ellen elkövetett bűn. Az arroganciája! Az a pimasz kérkedés! Az arcátlanság! Az, hogy Gormenghast semmit sem jelentett e gumihajlékonyságú lány számára!
De nem csupán arról volt szó, hogy a lányban olyannyira kifejeződött mindaz, amit Titus a „szabadság” alatt értett, vagy hogy testi lénye és minden, amit jelképezett, annyira összeolvadt – nem csak ez szédítette el Titust – nem csupán valami elvont izgalom miatt remegett meg minden porcikája, ha rágondolt. Meg akarta érinteni azokat a légies tagokat. Kaland volt. Szabadság. Ám több is ennél. Ugyanazt a levegőt szívta be, ugyanazt a földet tapodta, pedig lehetett volna akár faun vagy tigris vagy lepke vagy hal vagy sólyom vagy fecske is. Ha ezek bármelyike lett volna, akkor sem különbözhetett volna jobban Titustól, mint így. Beleremegett másságuk gondolatába. Nem a hasonlóság, a közeliség, a rokonság vagy annak bármiféle reménye borzongatta meg. A különbség, épp a különbség számított: a különbség ordított benne.
S még mindig esett az eső, sebesen, a forró levegőtől melegen hullott alá. Titus szeme a hosszú dombot koronázó fákra szegeződött, melyek árnyékában ott volt a barlang. Néhány mérföldnyire nyugatra hatalmas, elmosódott folt jelezte a Gormenghast-hegy tömbjét. Az eső függőleges csíkjaitól úgy festett, akár egy rabságba vetett vadállat.
Titus felállt, leereszkedett a sziklán, és egyszerre úgy találta, hogy fél. Túl sok minden történt vele túl rövid idő alatt. A barlang gondolatával kezdődött, amiről Flay jutott az eszébe, s a képről, ahogy először a barlangjában látta, megjelent előtte a hű szolga képe késsel a szívében, és az a szörnyűséges szoba, ahol nénjei feküdtek egymás mellett. És ennek révén Steerpike képe is elélebegett az eső csíkjai között, a borzadályos, vörös-fehér minta, mint valami haláltánc maszkja, egyre nőtt és vonaglott a keskeny, csapott vállak fölött, s Titust, miközben futott, vagy száz lépésen át csaknem rosszullét környékezte, s nemegyszer hátrafordult, és mindkét irányban az esőbe meredt.
Hosszú volt az út a barlangig. Ha nincs az özönvíz, akkor is arrafelé tart. Úgy gondolt rá, mint a középpontra, ahonnan kimehet a vadonba, és ahová visszatérhet.
De mikor odaért, mégis habozott belépni. A vén kőszáj üresen tátongott. Már nem olyan volt, ahogy emlékezett rá. Elhagyott hely lett.
A barlang fölötti domb sziklás, kanyargó teraszokban emelkedett, éles kőperemeit sűrű páfrány és bozót borította, sőt fák is, melyek groteszk módon hajoltak ki a semmibe.
Titus felnézett oda, ahol a legmagasabban fekvő részek a felhők közé vesztek, de tekintetét szinte azonnal a barlang nyílása vonta ismét magára.
Fejét lehajtotta kissé, és jellegzetes pózban szegte előre, mintha azt sugallná, hogy kész felöklelni bármilyen ellenséget, aki az útjába kerül. Seszínű haja most fekete volt a víztől, és vékony, patkányfarokszerű csíkokban tapadt az arcára.
A bejárat bánatos képe egy pillanatra el is feledtette vele izgatottságát, miszerint újra láthatja a helyet. Úgy egy tucat lábnyira állhatott a barlang szájától, és az eső sávjain keresztül megpillantotta a sötét, száraz nyílást, amely a tágas üregbe vezetett.
Ahogy ott állt habozva, előreszegett fejjel, és víztől elnehezült ruhái hínárként tapadtak a testére, látszott rajta, mennyire megváltoztatta az elmúlt pár hónap. Szeme tiszta volt, akár a forrásvíz, s ott csillogott benne makacssága is, de múlhatatlan árkot szántott fölé a töprengés. Szemei közt halovány, sekély ráncok fészke formálódott. Arca fiús arányai nyilvánvaló tanújelét adták, hogy nem több tizenhét esztendősnél, de az a komor kifejezés, mely egyre jellemzőbb lett rá, inkább egy kétszer annyi idős emberről árulkodott.
Arcának e sötétsége semmi esetre sem szomorú vagy tragikus élmények következménye volt. Volt része magányban, félelemben, csalódásban s nemrég borzalmakban is, de mint minden gyermeknek, neki is adódtak gondtalan, csodás napjai, kijutott a nevetésből és az izgalmakból egyaránt. Nem volt megfélemlített, panaszos, nyomorult gyermek. Inkább, ha létezik ilyen, túlságosan is élő volt. Túlságosan öntudatos. Ez késztette végül álarc viselésére. Arra, hogy mogorva legyen pajtásaival, miközben a szíve hevesen ver, a képzelete pedig szárnyal. Azért volt mogorva, mert így békén hagyták. S ha békén hagyták, óraszám tűnődhetett sorsán, egészségtelen, önsajnáló, lázongó rohamokba hergelve magát öröksége s az őt olyannyira megbéklyózó Rituálé ellen, vagy épp ellenkezőleg, nyugodtan ülhetett padjában, míg gondolatai ide-oda csapongtak Gormenghast birodalmában, s elámulhatott benne mindenen, még azon is, hogy ez az egész az ő gigászi öröksége.
Testi energiái a Vár és a környék magányos felfedezésében kezdtek utat találni maguknak, de képzeletének expedíciói, ábrándozásai vitték egyre távolabb a többi embertől.
Gyakorlatilag árva volt. Az, hogy anyjának a szíve mélyén, oly mélyen, hogy maga sem ismerte fel, szüksége volt rá mint a Vérvonal sarjára, Titus szemében mit sem ért, hiszen nem is tudott róla.
Nem volt abban semmi új, hogy egyedül volt. Abban viszont igen, hogy szembeszegült anyjával és alattvalóival, s árulásának tudata most először azóta, hogy elszökött a Faragók Párkányáról, a végletekig magányossá tette. Nem az, hogy otthon nélkül maradt, hanem belső elszigeteltségének tudata.
Lépett egyet a barlang felé. A lezúduló eső úgy a fejéhez tapasztotta a haját, hogy koponyája csupasz kőként mutatta alakját. Kissé vaskos arccsontja, tömpe orra, széles szája önmagában semmi esetre sem volt csinos, de ahogy mindez arca ovális keretében elhelyezkedett, bizonyos keresetlen harmóniával bírt, amely kellemes és eredeti volt a szemnek.
Ám a szokásává vált homlokráncolás és az érzései elrejtését célzó mogorvaság miatt többnek nézett ki tizenhét événél, és úgy festett, mintha nem is egy fiatal fiú, hanem egy ifjú férfi közeledne a barlang felé. Amint úgy döntött, hogy nem vár tovább, és áthaladt a rusztikus, természet alkotta ív alatt, meg is hökkent, hogy feje és egész teste megszabadult az eső csapdosásától. Úgy hozzászokott már, hogy az alagút boltozatos teteje alatt, a száraz porban állva olyan könnyebbséget érzett, mintha súlyos terhet emeltek volna le a válláról.
Hirtelen elöntötte a fáradtság újabb hulláma, és semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy száraz helyen alhasson egyet. Meleg volt a barlangban, mert bármennyire zuhogott, az eső mit sem enyhített a hőségen. Teste újonnan megtalált könnyebbségében feküdni vágyott, s hogy semmi sem zúdult rá odafentről, aludni, örökre.
Most, hogy odabent volt a barlangban, az elhagyatottság búskomor hangulata is veszített erejéből. Talán túl fáradt volt, érzései pedig túlságosan eltompultak ahhoz, hogy felfogjon efféle árnyalatokat.
Mire elérte a belső, fő helyiséget tágas terével, természet alkotta polcaival, burjánzó páfrányaival, alig bírta nyitva tartani a szemét. Alig vette észre, hogy jó néhány apró erdei állat is itt keresett menedéket a kőpolcokon heverve vagy a páfrány közt kuporogva, és őt figyelik fényes szemükkel.
Átázott ruháit önkéntelen mozdulattal tépte le magáról, és miután a barlang egyik sötét sarkába botorkált, ledőlt egy nagy páfrány íves levelei alá, majd feltartóztathatatlan, mély álomba zuhant.