Huszonkettő

– Hála az égnek, hogy vége.

– Minek?

– Az ifjúságomnak. Túl sokáig tartott, és az utamban állt.

– Az útjában, Mr. Thirst? Hogy érti?

– Olyan sokáig elhúzódott! – felelte Mr. Thirst. – Vagy harminc évig. Érti, ugye. Csak a kísérletezés meg a kísérletezés. Most pedig…

– Ah! – suttogta valaki.

– Régebben verseket írtam – folytatta a sápadt Thirst. Úgy tett, mintha a kezét bizalmasa vállára tenné, de a szorítása túl erős volt. – Segítettek elütni az időt.

– A verseknek – szólalt meg ekkor egy méltóságteljes hang a hátuk mögül – meg kéne állítaniuk az időt.

A sápadt férfi, aki egy kissé összerezzent, csak annyit mormolt: „az enyémek nem állították meg”, azután megfordult, hogy szemügyre vegye az úriembert, aki félbeszakította. Az idegen arca elég kifejezéstelen volt, és azt is nehéz volt elképzelni, hogy kinyitotta a száját. Ám ekkor újabb hang csatlakozott a beszélgetéshez.

– Ez a beszélgetés a versekről – kezdte a hang, amely egy sötét, halálsápadt, igen előkelő, remegő orrcimpájú férfihoz tartozott, aki hosszú, kékes állkapoccsal és krónikus szemfáradtsággal rendelkezett – eszembe juttat egy verset.

– Ugyan miért? – kérdezte ingerülten Thirst, mivel az imént éppen tovább szőtte volna a mondandóját.

A hunyorgó férfi nem vett tudomást a megjegyzésről.

– A verset, amely eszembe jutott, én magam írtam.

Egy kopasz férfi összehúzta a szemöldökét, a méltóságteljes úr változatlanul kifejezéstelen arccal szivarra gyújtott, egy hölgynek pedig, akinek fülcimpáit két gigantikus zafír súlya gyötörte, a várakozás üres vigyorától félig elnyílt a szája.

A hunyorgó férfi összefonta a karját a mellkasa előtt.

– Nem sikerült – mondta –, pedig kétségtelenül volt benne valami – (itt összepréselte az ajkát.) – Voltaképp hatvannégy stanzából áll. – (Felemelte a tekintetét.) – Igen, igen – nagyon-nagyon hosszú volt, és igen ambiciózus – mégsem sikerült. Vajon miért…?

Elhallgatott, no nem mintha válaszra várt volna, hanem hogy vegyen egy mély, elgondolkodó lélegzetet.

– Megmondom én barátaim, hogy miért. Azért nem sikerült, mert tudják, verslábakon állt.

– Sántított? – tudakolta a hölgy, akinek a fejét előrehúzta zafírjainak súlya. Mohón szeretett volna segítőkésznek mutatkozni. – Sántítottak a lábak?

– Így szólt – kezdte a sötét hajú férfi, közben szétbontotta maga előtt összekulcsolt kezeit, és a háta mögött ismét egymásba fonta őket, ezzel egy időben pedig bal cipője sarkát közvetlenül jobb cipője orra elé helyezte, hogy két lábfeje egyetlen, összefüggő, bőrből való egyenest képezzen. – Így szólt. – Felemelte a fejét. – De ne felejtsék, ez nem Költészet – kivéve talán legfeljebb három éneklő sort.

– Hát akkor, a Parnasszus szerelmére, halljuk már! – csapott fel Mr. Thirst ingerült hangja, aki, miután elorozták tőle a közönség figyelmét, már nem ügyelt a jó modorra.

– Á-m-b-á-r – tűnődött a hosszú, kékes állkapcsú férfi, aki láthatólag mások idejét és türelmét a levegőhöz vagy a vízhez hasonló kimeríthetetlen erőforrásnak tekintette –, á-m-b-á-r – (nehezen hagyta ott a szót, akár egy ápolónő a beteg gyermeket) –, igenis voltak, akik szerint az egész vers énekelt, akik generációnk legtisztább költészeteként üdvözölték – „ragyogó anyag”, mondta róla egy úr – no de hát – de hát – hogyan is tudnánk megítélni?

– Áh – suttogta egy aludttej-ízű hang. Egy aranyfogú férfi a zafíros hölgy felé fordította tekintetét, és azoknak az ősi arckifejezésével pillantottak egymásra, akik, noha meg nem érdemelten, egy történelmi pillanat szemtanúi lehetnek.

– Csendet kérek – szólt a költő. – És jól figyeljenek.

Egy istenfélő öszvér! Hagyd őt: figyelj engem,

Míg hét kekszesdobozzal csörömpöl

Szerelmünk arany gépe, és a tenger

Visszavonul a rebarbaraföldről.

E tájon nem élnek érzelgős koboldok,

Nem vigyorognak gombák rejtekén:

Tátogó démonok lakják ezt a partot,

Hová, szerelmem, oly rég vágyom én.

Itt bús rebarbara néz a víztükörbe,

Míg szerelmünknek papírsárkánya száll

A föveny-sír felett: lakóit örökre

Magába zárta a tétova homály.

A szerelem e vidék legfőbb kincse,

Hol a hajnal fényét csillogás töri át,

Kérészéletű színekkel behintve

A növényekből font, élő esszenciát.

Álmunk szétfoszlik korrupt űrbe veszve,

Míg a zöld légkör-stációkon áthalad:

A képzelet ballonja lassul egyre,

Akár a lélegezni vágyó cethalak.

Nem tudni, hogy hullámzik rángatózván,

Miként gyűrődik a gondolat ében

Vadszilvájából bölcsesség-aszalvány –

S nem is kell tudni a vágy gyümölcsösében.

A Bakot miért is siratnád? Útra kél,

A szív vörös atlaszán vág keresztül,

S föl nem leled, csupán a bordák rejtekén,

Hol viharszelek pörgetik veszettül.

Ne hullasd könnyed: legyen elég e napnak,

Hogy elbóklászunk e fövenyes parton át,

S figyeld, amint a hullámok összecsapnak

– girlandokkal játszó éjféli bestiák.

Nyilvánvaló volt, hogy a vers még csak az elején jár. Az az újszerű tapasztalat, hogy egy előkelő külsejű férfi egyszerre ilyen otrombán, ilyen önzőn és mégis ilyen zárkózottan viselkedjen, olyannyira felkeltette Titus érdeklődését, hogy már legalább harmincan távoztak a vers kezdete óta, Titus mégis maradt. A zafíros hölgy és Mr. Thirst már régen elsomfordált, de a költőt körülfogta az erre-arra sodródó tömeg, és ő szinte világtalanná vált szavalás közben, ezért az sem számított volna neki, ha teljesen egyedül marad a teremben.

Titus elfordította a fejét, koponyájában szavak és képek lüktettek.