A Nagykonyha

Miközben Flay áthaladt a szolgák folyosóján, majd leereszkedett a konyhafertály főfolyosójához vezető tizenkét lépcsőfokon, gyökeres hangulatváltozást észlelt magán. Rottcodd szentélyének magányát, mely még mindig ott bujkált a gondolatai között, megsértette. Itt, a kőfolyosókon mindenütt a durva izgalom jelei mutatkoztak. Flay csontos vállai közé húzta a nyakát, és egymáshoz szorította maga előtt kabátzsebébe dugott ökleit, melyeket így csak a fekete posztó választott el egymástól. Az anyag úgy megfeszült a hátán, mintha szét akarna repedni. Komoran tekintgetett jobbra-balra, majd megindult recsegő, hosszú póklábain, utat törve a cselédek hullámzó sokaságában. Durván röhögtek, és egyikük, nyilván a mókamester, úgy gyűrte gumiarcát, mintha nem is a koponyájához tartozna, már ha volt egyáltalán koponyája a rugalmas hús alatt. Flay úr átnyomakodott közöttük.

A folyosó életre kelt. Kötényes alakok csapódtak egymáshoz, majd mentek útjukra. Volt, aki énekelt. Némelyek vitába bocsátkoztak, és volt, aki a kimerültségtől némán a falnak támaszkodott, miközben csuklóját tekergette, vagy ostobán dobolt valami konyhai nóta ritmusára. Kegyetlen lárma mindenütt. Egyébiránt Flay leginkább ilyen hangulatot kívánt látni, vagyis úgy vélte, ez felel meg inkább az alkalomnak. Megdöbbentette Rottcodd lelkesedésének hiánya, és itt legalább a Gormenghast örökösének megszületése fölötti boldogság hagyományos rítusával szembesül. Ám ő maga képtelen volt bármi jelét mutatni a lelkesedésnek, ha mindenki másból az áradt körülötte. Végigment a zsúfolt folyosón, és elhaladt a sötét átjárók mellett, melyek a friss vértől szagló mészárszékre és az édes cipóillattal teli sütőkonyhákba vezettek, majd elvonult a borospincébe, illetve a Vár föld alatti pincehálózatába vezető lépcsők előtt, s eközben valamiféle elégedettséggel töltötte el, hogy mennyi tivornyázó tántorog odébb, hogy utat adjon neki, mivel őkegyelmessége főkulcsáraként pozíciója tiszteletet parancsol, keserű szája és a kiugró homlokán fészkelő ránc pedig figyelmeztetésül szolgál.

Nem fordult elő sűrűn, hogy Flay helyeselte mások vigasságát. A vidámságban a függetlenség csíráit látta, a függetlenségben pedig a lázadásét. De egy ilyen alkalom más volt, mivel szigorúan ragaszkodott a szabályok szelleméhez, és Flay uram az öröm nyilallásait érezte bordái között.

Elérkezett oda, ahol balján, a személyzeti folyosó felénél a Nagykonyha súlyos faajtaja állt kitárva. Előtte némán nyújtózott az ablaktalan folyosó a sötétbe. Egyik oldalán sem voltak ajtók, és a túlsó végét egy kőfal zárta le. Ez a használaton kívüli folyosó, mint sejthető, máskülönben elhagyatottan állt, de Flay észrevette, hogy most számos alak nyúlik el az árnyak között. Ugyanakkor egy pillanatra csaknem megsiketítette a hatalmas morajlás, csattogás és dobogás.

Mikor belépett a nagykonyhába, mellbe vágta a gőzölgő, fullasztó hőség. Úgy érezte, mintha megütötték volna. Nemcsak a magas ablakokon át beáradó napsugarak fokozták a konyha amúgy is fojtogató légkörét, de az ünneplés forgatagában vészesen megrakták a tüzeket is. Ám Flay rájött, hogy jól van ez így, hogy épp ilyen tűrhetetlennek is kell lennie. Még azt is látta, hogy a négy sütőlegény, akik ormótlan csizmájukban egyik pecsenyét préselik a másik után a fémajtók közé, míg a sütő csaknem megszakad az elviselhetetlen tehertől, szintén az alkalom hangulatához illően cselekszik. Ezúttal nem számít, hogy fogalmuk sincs róla, mit és miért csinálnak. A Grófnő gyermeknek adott életet: hát épp ilyenkor kellene észszerűen viselkedni?

A hatalmas terem forró párát izzadó falai jókora szürke kőtömbökből épültek, és tizennyolc férfi gondjaira bízták őket, akiket mindenki a „Szürke Dörgölőkként” ismert. Felserdülvén fedezték fel azt a privilégiumot, hogy atyáik fiaiként már jó előre rendeződött pályafutásuk, és ugyanaz az unalmas, ám dicséretre méltó hivatásnak szentelt élet vár rájuk. Ez pedig nem más volt, mint hogy minden reggel makulátlanra dörgöljék a konyha nagy, szürke padlóját és hatalmas falait. Az év minden napján, pirkadat előtt három órától nagyjából délelőtt tizenegyig, mikorra az állványok és a létrák már útban lettek volna a szakácsoknak, a Szürke Dörgölők teljesítették örökölt feladatukat. Mesterségük jellege folytán karjuk szokatlan erőre tett szert, s mikor óriási kezüket lelógatták az oldaluk mellett, meglehetősen majomszerű látványt nyújtottak. Bármilyen faragatlannak tűntek is ezek a férfiak, mégis szerves részét képezték a Nagykonyhának. A Szürke Dörgölők nélkül hiányozna innen valami nagyon e világi, nagyon vaskos, nagyon valóságos a társadalom bármely kutatója számára, aki ebben a gőzzel teli helyiségben kívánná föltárni a kedélyek teljes körét, az alacsonyabb rendű emberi értékek skáláját.

A szürke kőlapok állandó közelsége miatt a Szürke Dörgölők arca is kőhöz vált hasonlatossá. A tizennyolc arcon nyoma sem volt semmiféle kifejezésnek, hacsak magát a kifejezés hiányát nem tekintjük annak. Puszta kőtömbök voltak, melyek mélyéről a Szürke Dörgölők időnként kiszóltak, folyamatosan bámultak, és néha-néha meghallottak valamit. Általában süketek voltak. Szemük apró, fakó pénzérme, színe akár maguké a szürke falaké, melyeknek a hivatásukkal járó folyamatos bámulása mintha kitörölhetetlenül visszatükröződne belőle. Igen, ott voltak hát a szemek, mind a harminchat, meg a tizennyolc orr, és ugyancsak ott voltak a kőlapok közötti durva repedésekre emlékeztető szájak. Bár fizikailag semmi sem hiányzott a tizennyolc arc egyikéről sem, az élet leghalványabb nyomát sem lehetett felfedezni rajtuk, és ha egy tálban összekeverték volna a vonásaikat, majd véletlenszerűen kiválasztva valami viaszfejre tapasztottak volna párat a lehető legszeszélyesebb pontokon, még az sem számított volna, mert a legelképzelhetetlenebb, legleleményesebb elrendezés sem kelthet életre olyasvalamit, aminek az alkotóelemei halottak. Egyszóval, a füleket is beleszámítva, melyek alkalmasint szörnyen kifejezőek lehettek, a száznyolc arcvonás sem összességében, sem egyenként nem volt képes még leghalványabb jelét sem tükrözni annak, ami mögöttük folyt.

Csak figyelték a Nagykonyhában feltámadó izgatottságot, de mivel siketek voltak, nem értették, mi az oka, úgyhogy az utóbbi néhány óráig nem is ragadhatta magával őket a konyha személyzetének szívét-lelkét eltöltő ünnepi hangulat.

Ám mostanra, a nagy napon, mikor végre tudomást szereztek az új Lord érkezéséről, a tizennyolc Szürke Dörgölő holtrészegen feküdt sorban egy nagy asztal alatt. Megadták a tiszteletet az alkalomnak, mit sem tudtak magukról, és úgy gurították őket oda, akár a söröshordókat, mint ahogy azok is voltak.

A Nagykonyhában a hangok kavalkádját, melyek felélénkültek, majd elhaltak, ritmust váltottak, és morajlottak, míg egy-egy csikorgó zaj vagy nyögő csusszanás félbe nem szakította őket, hogy aztán visszataszítóan harsány nevetés, izgatott suttogás vagy reszelős torokköszörülés törje meg a csendet – mindezt a sűrű, kavargó, eszeveszett zajt fájdalmas kitartással festette alá a Szürke Dörgölők falrengető hortyogása.

A Szürke Dörgölők védelmében el kell mondani, hogy mindaddig nem rohanták le a hordókat, hogy aztán csecsszopókként tapadjanak rájuk, míg fáradozásaiknak köszönhetően nem ragyogott a konyha padlója és fala. De nem csupán ők adták meg magukat. A megkérdőjelezhetetlen hűség ugyanezen bizonyítékait lehetett látni a konyhai személyzet nem kevesebb mint negyven tagján, akik a Szürke Dörgölőkhöz hasonlóan a palackokban ismerték fel a Groan családhoz való ragaszkodásuk kifejezésének méltó eszközét, s most látomásokat láttak és álmokat álmodtak.

Flay úr rákollószerű kezének fejével letörölte a szemöldökén máris felgyűlt verítéket, és hagyta, hogy tekintete elidőzzön a leittasult Szürke Dörgölők ernyedt testén. Vasszürke borostáig lenyírt fejük felé fordult. Az asztal alatt árnyék ütött tanyát, a párhuzamosan sorakozó testek a sötétbe vesztek. Első pillantásra egy sor összegömbölyödött sündisznóra emlékeztették, bele is telt némi időbe, mire rájött, hogy tüskés koponyákat nézeget. Ebben megnyugodván körüljártatta tekintetét a Nagykonyhán. Minden felbolydult, de a folyamatos jövés-menés és a felborogatott asztalok zűrzavara, a kondérokkal, lábosokkal, törött tálakkal, edényekkel és ételdarabkákkal teleszórt padló mögött Flay azért látta a helyiség főbb berendezési tárgyait, melyek támpontul szolgálhattak a számára, hiszen maga a konyha nyirkos ködben úszott a szeme előtt. Vaskos kőfallal leválasztva, egy erős faajtó mögött helyezkedett el a hideg hússal, felaggatott állatokkal teli éléskamra, a fal belső oldalán pedig a nyárs. A fal egész hosszán végigfutó, rögzített asztalsoron álltak a hatalmas, ötvenadagos tálak. A fazekak örökösen fortyogtak, kifutottak, köröttük a padló tele volt tintahallével és tojáshéjjal, ami a levest letisztítandó úszott a fazekakban. A minden reggel szépen a padlóra sepert fűrészport mostanra kupacokba rúgták, a kupacok pedig borban áztak. A padlóra szóródott zsírdarabkákat is belerugdosták vagy beletaposták a fűrészporba; ahol beleragadtak, úgy néztek ki, mint a húsgombóc. Az izzadó falakra aggatva húsvágó kések, tőrök, csontozókések, bőrözőkések, kétkezes bárdok sorakoztak, alattuk pedig egy tizenkétszer kilenc lábas vágódeszka, melyet az évtizedek során szerzett bemetszések, lyukak sebei tarkítottak.

A terem másik oldalán, Flay balján egy hatalmas, öblös rézüst, egy sor sütőkemence és egy keskeny ajtónyílás szolgált támpontul. A kemenceajtók tárva-nyitva csapkodtak, maró lángnyelvek lobbantak elő belőlük veszedelmesen, ahogy a bűzösen égő zsír fortyogott.

Flay urat ellentmondásos hangulat töltötte el. Gyűlölte a látottakat, ugyanis az egész Várban a konyhától irtózott leginkább; ám madárijesztőtestének borzongása tudatosította benne, mennyire rendjén való mindez. Persze nem mintha képes lett volna megvizsgálni az érzéseit, eszébe sem jutott ilyesmi, de olyannyira részévé vált Gormenghastnak, hogy ösztönösen tudta, tradícióinak esszenciája mikor áramlik erőteljesen, a saját medrében, mindenféle elhajlás nélkül.

Ám attól, hogy Flay legmélyebb ösztöneitől hajtva elismerésére méltatta a Nagykonyha közönségességét, mit sem csökkent személyre szabott megvetése az elébe került alakokkal szemben. Ahogy egyenként végignézett rajtuk, az összességük által kiváltott megelégedést undor váltotta föl.

A Nagykonyha teljes széltében csodálatosképp egy csigavonalban megcsavart gerenda lebegett, legalábbis úgy tetszett a ködpárában. Az aljába itt is, ott is vaskampókat csavaroztak. Azokon pedig félig fűrészporral töltött, élettelennek látszó zsákként lógott két pékmester, az ősöreg poissonnier, a karikalábú rôtier, a vörös fejű légumier és öt zöld sálas saucier. Az egyikük a Flayjel szemközti oldalon megrándult egy kicsit, de ettől eltekintve minden mozdulatlan volt. Nagyon boldogok voltak.

Flay tett néhány lépést, és a sűrű levegő összezárult körülötte. Senki sem vette észre, hogy ott áll az ajtó mellett, de most, hogy előrébb lépett, az egyik semmirekellő egyszer csak a magasba ugrott, és megragadta a sötét gerendából kimeredő kampók egyikét. A félkegyelmű, pimasz képű kis emberke fél kézzel tartotta magát. Termetéhez képest aránytalanul nagy ereje lehetett, mivel ott lógva egész testsúlyát az egyik karja tartotta, mégis felhúzódzkodott annyira, hogy a feje egy vonalba kerüljön a vaskampóval. Mikor Flay elhaladt alatta, a törpe hihetetlen gyorsasággal átpördült, lábait a csavart gerendára fonta, és fejjel lefelé lógva, néhány ujjnyi közelségből groteszkül vigyorgott Flay arcába, mielőtt az bármit is tehetett volna azon kívül, hogy hátrahőköl. A törpe ezután visszalendült a gerendára, és olyan ügyesen kúszott végig rajta négykézláb, mintha nem is egy konyhában lenne, hanem az őserdőben.

Egy minden kakofóniát túlharsogó bömbölés arra késztette Flayt, hogy elfordítsa fejét a törpétől. Balján, egy támoszlop árnyékában egy bizonytalan, de összetéveszthetetlen alakot pillantott meg, aki tumorként honolt az elméje mélyén, amióta csak belépett a konyhába.