„Fenyőtobozok”
A szél elült, de a levegő marón hideg volt, Steerpike örült a felöltőjének. A gallérját felhajtotta, s az mereven állt a füle fölött. Úgy tűnt, mintha határozott céllal igyekezne, nem csak egy éji sétára ment volna ki. Mindig a maga sajátos, félig lépdelő, félig szaladó módján járt. Mintha örökké valamiféle titkos küldetésben lenne, mint ahogy saját szemszögéből ez így is volt. Eltűnt a boltív alatti mélységes árnyékok között, majd mintha a koromfekete sötétség egy darabkája volna, mely felébredt, és elszakadt a fő résztől, előbukkant az átjárón túli félhomályban.
Hosszú ideig követte szorosan a várfalakat, folyamatosan keletnek tartott. Félretette első ötletét, hogy a pázsit és a teraszok felé kerüljön, ahol reggeli előtt a Grófnő szokott sétálgatni, mivel most, hogy már elindult, élvezte, hogy egyedül járhat, egészen egymagában a csillagfényben. Prunesquallorék úgysem várják meg. A bejárathoz volt saját kulcsa, és mint más késő éjszakai kószálásait követően, most is tölt majd lefekvés előtt magának egy italt, s talán még a Doktor dohányából is megtölti tömzsi kis pipáját, mielőtt eltenné magát holnapra.
Vagy ahogy szintén gyakran megtette, a gyógyszerszobába is vonulhat, hogy végzetes lehetőségekkel bíró főzeteket keverjen. Ha oda ment, mindig rögtön a méregpolchoz és a veszélyes porokhoz fordult.
Négy apró üvegcsét meg is töltött a legvirulensebb kotyvalékokból, és a szobájába csempészte őket. Hamarosan mindent magába szívott, amit a jelentékeny tudású Doktor a tárgyról kifecsegett. Kezdeti irányítása alatt a közelben talált mérges gyomokból számos eredeti, halálhozó pasztát forralt ki. A Doktor pedig tudományos szempontból szórakoztatónak találta ezeket a kísérleteket.
Ha visszatér Prunesquallorékhoz, levehet egyet a Doktor számtalan könyve közül is, és olvasgathat, mert ezekben a napokban égett a vágytól, hogy mindenféle tudást magába szívjon, de csupán céljai eszközéül. Mindent tudnia kell, mert ha majd lehetősége adódik, csakis így választhatja ki lapjait a teljes pakliból. Elképzelte, hogy olyasvalakivel társalogva, akitől előnyt remél, csillagászatra, metafizikára, történelemre, vegytanra vagy irodalomra terelődik a szó, és rájött, hogy ha vita közben képes elejteni egy-egy világos, pontos megjegyzést, ha úgy tűnik fel, mintha véleménye egy élet tanulmányain alapulna, rögvest jóval többet nyerhet, mintha egy órán át hímezne-hámozna, s csak várná, mikor terelődik olyasmire a beszélgetés, amihez tapasztalatai révén maga is hozzá tud szólni.
Már látta is magát, amint másokat irányít. A gyors, merész döntések meghozatalának képessége mellett végtelen türelemmel bírt. Miután esténként a Doktor és Irma visszavonultak, olvasgatás közben a stilét hosszú, vékony acélpengéjét polírozta, melyet a dermesztő csarnok ódon fegyverkupacában pillantott meg, s egy héttel később el is ment érte. Mikor kihúzta a halomból, csúnyán ütött-kopott volt, de hozzáértő szorgalmával és türelmével, mellyel mindenhez hozzáfogott, karcsú, fehér acéllá varázsolta. Egy órán át vadászott, mire megtalálta az üreges botot is, melybe egyetlen ügyes csuklómozdulattal be lehetett csavarni az ártatlan külsejű markolatot.
Hogy majd visszatérvén a tőrösbot pengéjével és a heraldikakönyvvel foglalja el magát, melyet már csaknem befejezett, vagy a gyógyszerszobában kikeveri a mozsárban a vörös olajjal azt a bolyhos, zöld port, mellyel kísérletezett, vagy túl fáradt lesz mindehhez, s csak egy pohár konyakot hajt fel, mielőtt felmegy a hálószobájába, még nem tudta, s ebben az ügyben nem is tekintett ennyire előre. Miközben fürgén lépdelt, minden egyes megjegyzést megforgatott magában, amit csak az ikrek kiejtettek a szájukon az este folyamán, sőt a kérdések irányát is, melyeket a két nap múlva esedékes esti látogatás során készült feltenni nekik.
Elméje hatékony gépezetként működött, kigondolta a lehetséges lépéseket és hárításokat, bár tudta, hogy ha a nővérekkel kell foglalkoznia, agyuk logikátlan működése különösen bonyolulttá tesz bármiféle tervezgetést. Alsórendű anyaggal dolgozik, de olyannal, melyben megvan valami, ami hiányzik az emelkedettebb természetűekből – a kiszámíthatatlanság.
Időközben elért a Vár központi épületeinek legkeletibb csücskéig. Balra a Nyugati Szárny magas falait vehette ki, ahogy kiemelkednek a repkénytől fekete, napnyugatnak néző kőmagaslatból, mely Gormenghast északi csarnokait zárja el az esti fénytől. A Kovatornyot csak az égbolt keskeny szeleteként látta, hosszú, fekete, talpára állított vonalzóként, mely fölött hemzsegtek a csillagok.
Mikor megpillantotta a Tornyot, eszébe jutott, hogy még sosem vizsgálta meg közelebbről a hallomása szerint a túlsó oldalán folytatódó épületeket. Már túl későre jár egy efféle expedícióhoz, úgyhogy épp arra gondolt, tesz egy nagy kört a kókadt pázsiton, mely kellemes sétát kínált a Vár sarkánál, amikor észrevette, hogy halvány fény közeledik felé. Körbenézett, s néhány méternyire satnya bokrok fekete alakját vette ki. Egyikük mögé leguggolva figyelte, ahogy a fény, melyben egy lámpásra ismert, egyre közelebb ér. Úgy látta, hogy az alak tőle néhány lépésnyire fog elhaladni, s mikor kilesett, hogy megállapítsa, milyen irányban halad a lámpás, úgy találta, hogy ő maga épp a fény és a Kovatorony közt tartózkodik. Mi az ördögöt kereshet valaki a Kovatoronyban egy ilyen hideg éjszakán? Steerpike-nak szöget ütött a fejébe a dolog. Jól magára húzta a felöltőjét, csak a szemét hagyta szabadon az éji levegőben. Mozdulatlanul hallgatta a közeledő lépteket, akár a vadászó macska.
Bár a lámpást vivő alak teste nem vált el a sötétségtől, a fülelő Steerpike nemcsak a hosszú léptek zaját hallotta, de a szabályos időközönként fölhangzó reccsenéseket is. „Flay” – gondolta magában. De mi lehet az a másik hang? A léptek és a térd recsegése között egy harmadik, gyorsabb, kevésbé határozott nesz is megütötte a fülét.
Szinte ugyanabban a pillanatban, mikor megállapította, hogy apró lábak tipegéséről van szó, meg is pillantotta a sötétből kiváló Flay és Slagg anyó összetéveszthetetlen alakját.
Flay ropogása hamarosan mintha közvetlen mellette hangzott volna fel, Steerpike pedig, aki ugyanolyan mozdulatlan volt, mint a cserje, mely mögé lelapult, figyelte, ahogy Lord Sepulchrave lakájának magas alakja elhalad mellette, miközben sikoltás tört fel valahonnan. Steerpike gerincén végigfutott a borzongás, mert ha egyáltalán aggodalommal töltötte el valami, az a természetfeletti volt. Úgy hangzott, mintha madár kiáltott volna, talán sirály, de olyan közelről, hogy kizárhatta ezt a magyarázatot. Azon az éjjelen nem voltak madarak a közelben, sőt ebben az órában más napokon sem, úgyhogy némileg megkönnyebbülve hallotta Slagg dadus ideges suttogását a sötétben:
– Jól van, jól, egyetlenem… Nem tart sokáig, kis úrficskám… Most már nem tart sokáig. Jaj szegény szívemnek! Miért pont éjjel?
Mintha felemelte volna arcát apró terhétől, melyet a karjában cipelt, és az oldalán gépiesen lépdelő, hórihorgas alakra pillantott, de nem kapott tőle választ.
„Kezdenek érdekesen alakulni a dolgok – gondolta magában Steerpike. – Úrfik, Flayek és Slaggek, akik mind a Kovatorony felé tartanak.”
Mikor már csaknem elnyelte őket a sötétség, Steerpike felállt, és hajlítgatni kezdte a köpönyeg alatt elgémberedett lábát, majd amíg még jól hallhatta Flay térdének recsegését, némán utánuk eredt.
Mire a könyvtárhoz értek, szegény Slagg anyó kimondottan kimerült, mivel következetesen visszautasította, hogy Flay vigye Titust, aki jobb meggyőződése ellenére többször is felajánlotta ezt, látván, hogy az asszony miként bukdácsol az egyenetlen terepen, és a fenyők között a lába beleakad a gyökerekbe és a kúszónövényekbe.
A hideg levegő meglehetősen felélénkítette Titust, s bár nem sírt, látszott, hogy megzavarta a szokatlan kaland a sötétben. Mikor Flay bekopogott az ajtón, és a könyvtárba léptek, nyöszörögni és kapálózni kezdett a dajka karjában.
Flay visszavonult sötét sarkába, feltehetőleg ott állt a széke, melyen megpihenhetett. Csak ennyit szólt:
– Elhoztam őket, Méltósága.
Az „ő”-t általában lehagyta; úgy érezte, Lord Sepulchrave elsőszámú kísérőjeként nincs erre szüksége.
– Látom – mondta Lord Groan, miközben feléjük közeledett. – Megzavartam, igaz, dajka? Hideg van odakinn. Épp most jártam ott, hogy ezeket behozzam neki.
Dadust az asztal másik oldalához vezette. A szőnyegen, a lámpafényben tucatnyi fenyőtoboz hevert, a fás szirmokat a felettük lévő szirom árnyéka szelte ketté.
Slagg anyó Lord Sepulchrave felé fordította elgyötört arcát. Most az egyszer azt mondta, amit kellett.
– A kis Úrfinak hozta, uram? – tudakolta. – Jaj, imádni fogja őket, nem igaz, egyetlenem?
– Tegye le közéjük. Beszélni akarok magával. Üljön le!
Slagg anyó körülnézett egy széket keresve, de mivel egyet sem látott, tekintetét szánalmas kifejezéssel Őméltósága felé fordította, aki fáradtan mutatott a földre. Titus a tobozok közt ücsörgött, hol megforgatta az ujjai között, hol megrágcsálta őket.
– Semmi baj, megmostam őket esővízben – jegyezte meg Lord Groan. – Üljön a földre, dajka, üljön a földre.
Ő maga azonnal az asztal szélére telepedett, lábát keresztbe vetette, kezét a márványon nyugtatta.
– Először is – mondta –, azért hívattam így ide, hogy elmondjam, úgy döntöttem, családi összejövetelt tartunk itt egy hét múlva. Azt akarom, hogy tájékoztassa az érintetteket. Meg lesznek lepve. Nem számít. Eljönnek. Megmondja a Grófnőnek. Megmondja Fuksziának. Lady Corát és Clarice-t is tájékoztatja.
Steerpike eközben araszról araszra nyitotta ki az ajtót, és felosont a lépcsőn, melyet közvetlenül a balján talált. Halkan visszacsukta az ajtót, és lábujjhegyen fellopakodott az egész épületen körbefutó kőgalériára. Szerencséjére a legmélyebb sötétség borította, s miközben a falakat szegélyező könyvespolcnak támaszkodva csendben figyelte az odalent folyó eseményeket, halkan összedörzsölte a tenyerét.
Kíváncsi volt, hová mehetett Flay, mivel úgy látta, a bereteszelt, pánttal elzárt főbejáraton kívül nincs más ajtó. Úgy vélte, hozzá hasonlóan ott ülhet vagy állhat valahol az árnyékban, s mivel nem tudta, hogy az épület mely részén tartózkodik, tökéletes csendben maradt.
– Este nyolc órakor várom őket és magukat, és közölnie kell velük, hogy másnapra reggelit tervezek a fiam tiszteletére.
A zengő, melankolikus szavak hallatára szegény Slagg anyó, aki nem tudta elviselni a férfi kibírhatatlan levertségét, tördelni kezdte ráncos kezeit. Mintha még Titus is megérezte volna az atyja lassú, precíz szavaiból áradó bánatot. Megfeledkezett a tobozokról, és felsírt.
– Titus fiamat a keresztelőruhájában hozza, és legyen magánál Gormenghast utódjának koronája is. Titus nélkül a Várnak nem lenne jövője, ha én eltávozom. Dajkájaként arra kell kérnem, hogy ne mulassza el a kezdetektől az ereibe csepegtetni a szülőhelye és öröksége iránti szeretetet, s az atyái lakóhelyének minden írott és íratlan törvényével szembeni tiszteletet.
– Beszélek velük, bár ez lelkem békéje ellen való; beszélek velük erről, s még sok mindenről, ami foglalkoztat. A Reggelinél, melynek részleteit ugyanezen az estén tárgyaljuk meg a jövő héten, tisztelettel felköszöntjük a fiamat. A refektóriumban tartjuk.
– De hát mindössze két hónapos a csöppség – vágott közbe Dadus a könnyeivel küzdve.
– Akkor sem vesztegethetjük az időt – felelte a Lord. – Most miért sír oly keserűen, szegény öregasszony? Ősz van. A levelek izzó könnycseppekként hullnak a fákról – zokog a szél. Miért kell követnie a példájukat?
A dajka rámeredt fátyolos, vén szemével. Ajka megremegett.
– Olyan fáradt vagyok, uram – mondta.
– Akkor feküdjön le, jóasszony, feküdjön le – mondta Lord Sepulchrave. – Hosszú sétát tett meg. Feküdjön csak le!
Slagg anyó nem találta valami kényelmesnek, hogy a hatalmas könyvtár padlóján hanyatt fekve Lord Groant hallgassa odafentről, aki olyan kifejezéseket használt, melyek mit sem jelentettek a számára.
Maga mellé húzta Titust, és a mennyezetre meredt, könnyei eközben kiszáradt szájába csorogtak. Titus nagyon fázott, reszketni kezdett.
– És most hadd lássam a fiamat – mondta lassan Őméltósága. – A fiamat, Titust. Igaz, hogy csúf?
Dadus feltápászkodott, és a karjába vette Titust.
– Nem csúf, Méltóságod – felelte remegő hangon. – Szép az én kis egyetlenem.
– Hadd lássam! Emelje fel, dajka, emelje fel a fénybe! Á! Így már jobb. Javult. Mennyi idős?
– Majdnem három hónapos – mondta Slagg dadus. – Jaj szegény szívemnek, majdnem három hónapos.
– Nos, jóasszony, ez minden. Túl sokat beszéltem ma este. Csak ennyit akartam: látni a fiamat, és szólni, hogy közölje óhajomat a Családdal, miszerint egy hét múlva, nyolckor látni akarom őket itt. Jó lenne, ha Prunesquallorék is eljönnének. Sourdustnak majd én magam szólok. Értette?
– Igen, uram – válaszolt Dadus, aki máris az ajtó felé tartott. – Megmondom nekik, uram. Jaj szegény szívemnek, milyen fáradt vagyok!
– Flay! – szólalt meg Lord Sepulchrave. – Kísérje vissza a dajkát a szobájába! Ma éjjel már nem kell visszatérnie. Négy órán belül magam is távozom. Készítse elő a szobámat és a lámpást az éjjeliszekrényemen! Elmehet.
Flay, aki kilépett a lámpafénybe, bólintott, meggyújtotta lámpása kanócát, majd követte Slagg dadust az ajtón át, fel a lépcsőn a csillagfénybe. Ez alkalommal fittyet hányt a tiltakozására, elvette tőle Titust, óvatosan egyik mély kabátzsebébe süllyesztette, majd a karjába emelte az apró, kapálózó asszonyt, és ünnepélyesen elvonult a Vár felé az erdőn át.
Steerpike gondolataiba merülve követte őket, azzal sem törődött, hogy ne veszítse őket szem elől.
Lord Sepulchrave gyertyát gyújtott, és felkapaszkodott az ajtó melletti lépcsőkön, végigment a fapadlós karzaton, s végül egy poros kötetekkel teli polchoz ért. Mutatóujjával előrebillentett egyet, lefújta a szürke port a bőrkötéses gerincről, belelapozott, majd visszasétált a galérián, és lement a lépcsőn.
Székébe ülve hátradőlt, fejét a mellkasára hajtotta. A könyvet még mindig a kezében tartotta. Bánatos szeme büszke szemöldökcsontja alól végigpásztázta a könyvtárat, míg végül megállapodott a szétszórtan heverő tobozokon.
Hirtelen elfojthatatlan düh hulláma ragadta magával. Gyerekes ötlet volt összeszedni őket. Titus semmi esetre sem szórakozott jól velük.
Különös, hogy még a sokat tanult, nagy tudású emberekben is lehet valami infantilis. Talán nem is maguk a tobozok dühítették, csak valamiképpen a kudarcait idézték föl benne. Ledobta a könyvet, de aztán rögtön fel is vette, és reszkető kézzel simította végig az oldalát. Túl büszke és túl búskomor volt ahhoz, hogy felengedjen, és igazán a gyermeke apjává váljon; nem adta fel elszigeteltségét. Így is többet tett, mint várta volna magától. A tervezett reggelinél majd felköszönti Gormenghast örökösét. Iszik a Jövőre: Titusra, egyetlen fiára. Ez minden.
Visszaült a székébe, de nem volt képes olvasni.