Négy

Titus talpra állt, és elindult, de nem a város irányában húzódó dombokon át, hanem egy meredek lejtőn a folyó felé, ahová a csónakját kötötte, és meg is találta a nedves gyékény sötétjében, ahol a csónakdeszka a vízzel sutyorgott.

Ám amikor leguggolt, hogy eloldja a kötelet, a magasra nőtt szittyóból két sötét alak vált ki, előreléptek, a szittyó pedig függönyként záródott össze mögöttük. Ahogy az emberek hirtelen előbukkantak, Titus szíve vadul dörömbölni kezdett, és gondolkodás nélkül felugrott hátrafelé a levegőbe, majd a következő pillanatban félig a csónakba érkezett, ami bukdácsolni és hánykolódni kezdett, mintha ki akarná vetni magából.

A két férfi valamiféle katonai egyenruhát viselt, bár nehéz volt megállapítani a formáját, mert fejüket és testüket becsíkozta a gyékénylevelek árnyéka, sávokat vetett rá a holdfény. Az egyik fejet teljesen megvilágította a hold, kivéve egy hüvelyknyi széles heget, amely a férfi homlokától a heg sötétjébe süppedt szemen át végigfutott az arccsonton, majd le, a hosszú állkapocsra.

A másik alaknak egyáltalán nem volt arca, mivel elnyelte a mindent eltörlő sötétség. Mellkasán azonban fellángolt a zöldcitrom színű anyag, egyik lába foszforeszkált a sötétben.

Amikor meglátták, hogyan küzd Titus a hosszú orrevezővel, némán, habozás nélkül azonnal a folyóba léptek, és az egyre mélyülő mederbe gázoltak, míg végül csak sisakbokrétás fejük maradt a fekete víz színe felett; ezeket a fejeket Titus még a menekülés izgalmában is olyannak látta, mintha elváltak volna a testtől, és a vízen úsznának, mintha úgy lehetne ide-oda csúsztatni őket, akár a királyokat és a futókat egy sakktáblán.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Titust ilyen látszólag távoli tájakon hirtelen lerohanták. Menekült már azelőtt is, és most, hogy csónakja tovatáncolt a vízen, az jutott eszébe, hogy ez mindig ugyanúgy történik – az üldözők hirtelen felbukkannak, ő elugrik az útjukból, és ezután különös csend támad, mintha reménybeli elfogói elenyésznének, végül eltűnnének a távolban… de nem örökre.