Titus aranygyűrűje
Slagg dadus belépett, karjában a mérföldes tornyok és falak, a Kovatorony és a várárok, a csipkés hegyek és a zavaroszöld folyó örökösével, a folyóéval, melyben tizenkét év múlva majd az örökéül jutó, csúf halakra horgászik.
Az asszony az ágyhoz vitte a gyermeket, és kis arcát az anyja felé fordította, aki átnézett rajta, és így szólt:
– Hol az a doktor? Hol van Prunesquallor? Tedd le a gyermeket, és nyisd ki az ajtót.
Slagg anyó engedelmeskedett, s amint hátat fordított, Lady Groan előrehajolt, és szemügyre vette a gyereket. Kis szemét álom ragasztotta le, kopasz koponyájára imbolygó árnyakat vetett a gyertyafény.
– Hmm – mondta Lady Groan –, mit akarsz, mihez kezdjek vele?
A nagyon öreg és ősz Slagg dadus, akinek vörös karikák ültek a szeme alatt, és korlátozottak voltak az értelmi képességei, üres tekintettel bámult asszonyára.
– Megfürdött – mondta. – Most lett megfürdetve, áldott legyen a kis Úrfi szíve.
– Mi legyen?
Az öreg dajka válaszképpen fürgén felkapta a kicsit, és gyengéden ringatni kezdte.
– Itt van Prunesquallor? – kérdezte újra Lady Groan.
– Odalenn – suttogta a dadus apró, ráncos ujjával a padlóra mutatva –, oo-odalenn: igen, úgy vélem, odalenn van még, puncsot iszik a kamrában. Igen, kedveském, áldott legyen a csöppség!
Ez utóbbi megjegyzése feltehetőleg Titusra vonatkozott, nem Prunesquallor doktorra. Lady Groan felült az ágyában, és dühödten az ajtóra meredve legmélyebb, legerősebb hangján elordította magát:
– SQUALLOR!
Hangja végigsepert a folyosókon és a lépcsőn, bekúszott a kamra ajtaja alatt, végigfutott a fekete szőnyegen, majd felkúszott a Doktor testén, hogy végül szükségszerűen, bár kissé megváltozott minőségben egyszerre hatoljon mindkét fülébe. Akármennyit is módosult útja során, Prunesquallor doktor menten talpra ugrott tőle. Halszemei körbeúsztak okuláréja lencséjében, majd fönnakadva megállapodtak, egy vértanú arckifejezését kölcsönözve neki. Hosszú, finoman formált ujjaival végigszántott ősz bozontján, egy kortyra kiürítette puncsospoharát, majd az ital apró gömböcskéit lepöckölve a mellényéről az ajtó felé vette az irányt.
Mielőtt a szobához ért volna, magában már elpróbálta a közelgő társalgást, minden második mondatát annak értelmétől függetlenül elviselhetetlen nevetésével zárva le.
– Úrnőm! – szólalt meg, mikor az ajtóhoz ért, de nem lépett be rögtön, csak a fejét dugta be az ajtófélfa mellett, olyan volt, mint akit lenyakaztak. – Úrnőm, haha, hehe. Hallottam a hangját odalenn, miközben éppen ööö – én…
– Vedelt – vágta rá Lady Groan.
– Haha, milyen igaza van, hogy milyen nagyon, nagyon igaza van, hahaha, he, miközben épp, ahogy olyan szemléletesen mondta, haha, vedeltem. Leért hozzám, haha, leért.
– Mi ért le? – vágott közbe a Grófnő emelt hangon.
– A hangja – felelt Prunesquallor, miközben lassan felemelte a jobb kezét, és hüvelykujját a kisujja hegyéhez nyomta. – A hangja a kamrában talált. Igen, igen, így volt.
A Grófnő komoran rámeredt, majd könyökét a párnák közé fúrta.
Slagg anyó közben álomba ringatta a gyermeket.
Prunesquallor hosszú, vékony mutatóujjával egy viaszcseppkövet simogatott borzasztó mosollyal.
– Azért hívtam – mondta a Grófnő –, hogy közöljem önnel, Prunesquallor: holnap felkelek.
– Ó, he, haha, ó, haha, úrnőm, ó, haha, úrnőm – holnap?
– Holnap – felelte a Grófnő –, miért ne?
– Szakmailag szólva… – kezdte a Doktor.
– Miért ne? – vágott közbe a Grófnő.
– Haha, igen rendhagyó, igen szokatlan, hahaha, igencsak példátlan, hogy ilyen hamar.
– Tehát utasításokat osztogatna nekem, nemde, Prunesquallor? Gondoltam, hogy így lesz, sejtettem. Holnap felkelek – holnap hajnalban.
Prunesquallor doktor megvonta keskeny vállát, és felpillantott. Majd ujjhegyeit összeillesztve a sötét mennyezethez címezte szavait:
– Én csak javaslatokat teszek, sosem utasítok – mondta, de hanghordozásában benne rejlett, hogy ha szükségesnek találná, annyi utasítást adhatna ki, amennyit csak akar. – Hahaha, nem ám! Én csak javaslatokat teszek.
– Sületlenség! – vágta rá a Grófnő.
– Nem gondolnám – felelte Prunesquallor még mindig felfelé meredve. – Hahahaha, ó, nem! Egyáltalán nem.
Ahogy befejezte, szemei sebesen leszáguldottak, beitták az ágyban heverő Grófnő látványát, majd a szemüveg tetejére úsztak. Nyugtalanította a látvány, mivel az asszony arckifejezése olyan sűrű ellenszenvet tükrözött, hogy mire levette róla a tekintetét, arra eszmélt, hogy akaratlanul is hátrálni kezd, és már az ajtónál is termett. Egy gyors meghajlással eltűnt a hálószobából.
– Nem édes, hát nem ő a legédesebb cukorfalat a világon? – szólalt meg Slagg anyó.
– Kicsoda? – üvöltötte a Grófnő olyan hangosan, hogy az egyik lecsüngő viaszszál belereszketett.
Erre felébredt a kicsi, és nyöszörögni kezdett, Slagg dadus pedig összehúzta magát.
– A kis Úrfi – nyögte ki halkan –, a szépséges kis Úrfi!
– Slagg – szólt rá a Grófnő –, tűnjön innen! Majd akkor szeretném látni a fiút, mikor hatéves lesz. Szerezzen egy szoptatós dajkát Odakintről. Készítsen neki zöld ruhákat a bársonyfüggönyökből. Fogja az aranygyűrűmet. Akassza egy láncon a ráncos kis nyakába. A neve legyen Titus. Most pedig menjen, és hagyja hatujjnyira nyitva az ajtót!
A Grófnő a párnája alá dugta a kezét, apró sípot húzott elő, hatalmas szájához illesztette, és megfújta. Két hosszú, édes hang hasított a sötét levegőbe. A hangra Slagg anyó felkapta a gyűrűt az ágyról, ahová a Grófnő odavetette, és sietett kifelé, ahogy csak vén lába bírta, mintha vérfarkasok lennének a sarkában. Lady Groan előrehajolt az ágyban, szeme akár egy gyermeké: tágra nyitva, édes izgalommal tele. Az ajtóra szegeződött. Keze a párna csücskét szorongatta. Mozdulatlanná dermedt.
A távolból vibráló hang érkezett, mely egyre erősödött, mígnem olyan hangos lett, hogy csaknem magát a termet is betöltötte, majd egyszeriben az ajtó résén át a szoba sűrű levegőjébe siklott egy hatalmas, fehér gomolygás – és a szoba minden árnyát egy szempillantás alatt elsápasztották a macskák.