Harminchét
Legalább három órát kellet agyonütnie. Szokatlan volt Steerpike-tól, hogy efféle kifejezésekben gondolkodjon. Mindig készült valamire. Jövője terveinek szerteágazó, baljóslatú mintáiban mindig akadtak elszórt darabkák, melyeket fel kellett kutatnia és beillesztenie ragadozó életének nagy kirakós játékába, s Gormenghastéba is, melynek testéből táplálkozott.
De e napon, mikor minden óra elütötte a kettőt, és már stilétje is, melyet eddig élezgetett, beretvaéles és tűhegyes volt, összeráncolta fényes homlokát, miközben visszacsúsztatta a pengét a botba. Az előtte álló három óra végén valami nagyon fontosat kell megtennie.
Nagyon egyszerű lesz, s igen érdekfeszítő, ugyanakkor nagyon fontos is; olyan fontos, hogy életében először néhány pillanatra fogalma sem volt, mivel töltse el a hátralévő időt, mert tudta, hogy úgysem tudna komoly dolgokra összpontosítani. Töprengés közben szobája ablakához lépett, és végigpillantott a tetők és az omladozó tornyok látképén.
Fojtogató nap volt, csekélyke pára enyhítette a meleget. A tornyocskákon látható néhány zászló ernyedten csüngött tartórúdjáról.
E látvány sosem okozott csalódást a sápadt ifjúnak. Agyafúrt pillantással tekintett végig rajta.
Aztán elfordult a képtől, mert eszébe jutott valami. Nyújtott karral ugrott néhányat, majd kézenállásba lendült, és fél szemöldökét felvonva tenyerén járt körül a szobában. Az az ötlete támadt, hogy tesz egy röpke látogatást az ikreknél. Jó ideje nem volt már náluk. A tetőkön át látta azt az elhagyatott traktust, melynek egy elfeledett folyosójáról boltív vezetett egy sor üres szoba szürke világába, melyek egyikében Cora és Clarice őnagysága raboskodott. Ottlétük s kevéske holmijuk jelenléte mintha egyáltalán nem befolyásolta volna az üresség érzését. Sőt, mintha csak fokozta volna magányuk kietlenségét.
Nagyjából egyórányi gyaloglás, ha kilép, mire eléri azt az elfeledett szárnyat, de nyughatatlan kedvében volt, úgyhogy megtetszett neki az ötlet. Behajlította karját – mert még mindig kézen járkált körbe a szobában –, hirtelen elrugaszkodott, és mint egy akrobata, már a talpán is állt.
Pár pillanat elteltével pedig már úton is volt, miután szobáját gondosan bezárta. Fürgén járt, vállát kissé felhúzta és előregörnyesztette azon a jellegzetes módon, amely minden mozdulatának céltudatosságot és vakmerőséget kölcsönzött.
A Vár labirintushálózatán át vezető titkos utak különös helyekre vitték. Volt, hogy puszta, ablaktalan falak tornyosultak fölé. Máskor téglával vagy járókővel lerakott, csupasz térségek tárultak elé, hatalmas, poros senki földje, ahol a kövek illesztései közül mindenféle gyom tolakodott kifelé.
Miközben sebesen járta be egyik területet a másik után, naptalan sikátorok birodalmából a látványos romokig, melyek elbitorolhatatlanul a patkányok uralma alá tartoztak – s a romoktól a különös környékig, ahol az átjárókat csaknem elzárta a növényzet, és a faragott homlokzatokat tengerzöld borostyán hűsítette –, ujjongott. Mindennek örvendezett. Annak a ténynek, hogy csak benne volt elég mersz felkutatni e vadont. Ujjongott önnön nyughatatlansága, intelligenciája felett, s szenvedélye felett, hogy ő tartja kezében a gyeplőt, zsarnokian vagy másféleképp, a legfőbb hatalommal.
Messze a magasban, keletre a napfény lángba borított egy hosszú, ovális, kék üvegablakot. Úgy izzott, mint a lazúrkő – mintha ékkő függött volna a szürke falakon. Anélkül, hogy csökkentett volna tempóján, zsebéből kicsiny, sima, gyönyörűen kivitelezett parittyát húzott elő, melybe lövedéket is helyezett, s mintha csak egyetlen mozdulattal tenné, kilőtte, de a csúzlit már vissza is dugta a zsebébe.
Továbbment, de közben tekintetét a magas, szürke falakra emelte, melyeken az a kék ablak ragyogott.
Látta a kicsiny nyílást az üvegen, ahonnan egy pillanatra mintha kék por szállt volna alá, s rögtön rá a távoli hangot is hallotta, messzi puskalövésként.
Egy fej jelent meg a betört ablaküveg mögött, ott fenn, keleten.
Nagyon sápadt volt. Testét zsákvászon borította. Vállán vörös papagáj ült – de Steerpike erről mit sem tudott, mert már újabb területre ért, s jó darabig árnyékban haladt a mohos pala egybefüggő tetőzete alatt.
Mikor végül elérte a folyosót, mely az ikrek lakosztálya felé vezetett, megállt, és visszanézett a szürke tájra. A levegő dermesztő volt, és egészségtelen: korhadt fa, nyirkos kövek szaga töltötte be tüdejét. Mintha a rothadásban járt volna – saját, gonosz hatalmával teli rothadásban, mely dúsabb, hajthatatlanabb minden frissességnél, elfojt és kiöl minden elevenséget, minden reményt.
Ahol más megborzongott volna, az ifjú csak az ajkán nyalt végig.
– Ez aztán a hely! – mondta magában. – Kétségkívül, ez aztán valami.
De az óra tovább ketyegett, s nem sok ideje volt elmélkedni, úgyhogy hátat fordított a hideg folyosóknak, ahol a hosszú falak kitüremkedtek és megereszkedtek, pergett róluk a vakolat, hideg, élettelen láztól izzadva, beteges umbrabarnán, kóros olajzölden.
Mikor odaért az ajtóhoz, mely mögött az ikrek raboskodtak, zsebéből kulcscsomót húzott elő, kiválasztott egyet, melyet maga csiszolt, és elfordította a zárban.
Az ajtó merev, reszelős hanggal tárult fel a nyomására.
Amilyen nehezen jártak a zsanérok, Steerpike-nak mégsem telt egy másodpercnél többe, hogy kitárja. Ha megvetemedett fával kellett volna küzdenie a bejutásért, meg kellett volna vívnia a lakattal, vagy vállát vetve benyomni a nyirkos ajtólapot – vagy ha legalább fürge belépőjét előrejelzi lépteinek zaja, az elé táruló látványban minden furcsasága ellenére sem lett volna meg az a nyugtalanító, álomszerű rettenet, amely most a hatalmába kerítette.
Semmilyen zajt nem csapott. Nem jelezte előre jöttét – mégis ott álltak előtte kéz a kézben, faggyúfehér arccal az ikrek. Közvetlenül az ajtó előtt, bizonyára addig is arra meredtek. Viasz- vagy alabástromfiguráknak tetszettek, esetleg mozdulatlan, két lábon álló állatoknak, akik gazdájukra szegezik szemüket, félig elnyílt szájjal, mintha valami apróságra várnának – valami ismerős jelre.
Szemükben semmilyen kifejezés nem ült, nem is lett volna hely rá, mert mindegyiket egy-egy idegen alak töltötte be, ugyanis mind a négy fényes pupillában tisztán tükröződött az ifjú képe. Emlékezzen csak vissza, aki próbált már szerelmes levelet átbújtatni a tű fokán, vagy gombostű fejére verset írni. Akármilyen esetlennek, ügyetlennek találta is magát, sosem ítélheti meg, hogy milyen mértékben volt az, mert nem látta, hogy Steerpike feje és válla hogyan hajolt előre a gyöngyszemnyi körökben, melyek egyenlő távolsága (az ikrek fej fej mellett álltak) mintha a kísérteties megsokszorozódással az egész kép lidérces mivoltát akarta volna megerősíteni. Pupilláik mikrokozmoszában, ebben a négy egyforma és rettentő világban ott csillogott a szemhéjak között e miniatűr, kidolgozott kép. Mintha egyetlen hajszállal vagy egy méh fullánkjával festették volna oda Steerpike portréit – mert még a szeme fehérjét is kristálytisztán ki lehetett venni. S mikor az ajtóban álló Steerpike hirtelen támadt ösztönnel visszarántotta a fejét – a négy, magocskánál nem nagyobb fej ugyanabban a pillanatban húzódott vissza, s a nyolc szem résnyire szűkűlve nézett vissza a négy mikroszkopikus tükörből – onnan meredtek az eredetire, a hegymagas ifjúra az ajtóban, az ifjúra, kitől illékony, élettelen életük függött – az összehúzott szemű ifjúra, kinek minden apró mozdulata az övék is volt.
Hogy az ikrek szemei nem tudtak saját tükör mivoltukról, igencsak természetes, az már viszont nem volt az, hogy Steerpike képét a két egyforma agyba szállítván a keblükben dúló izgalom legcsekélyebb jelét, leghalványabb árnyékát sem mutatták. Mert úgy látszott, hogy az ikrek semmit sem éreznek, semmit sem látnak, halottak, s csak valami csoda folytán állnak a lábukon.
Steerpike azonnal tudta, hogy újabb fejezet zárult le Corához és Clarice-hez fűződő kapcsolatában. Agyaggá váltak a kezében, de immár nem voltak azok, hacsak nincs az agyagban valami felmérhetetlen és fenyegető. S ezen kívül valami hajthatatlan is. Immár tudta, hogy többé nem képlékenyek, más anyaggá változtak – ikeranyaggá, de keményebbé: kővé.
Mindez egyetlen pillantással láthatóvá vált. Ám most valami elkerülte éber figyelmét. Mégpedig a következő. A tükörképe eltűnt a szemükből. Őnagyságuk öntudatlanul is száműzte onnan. Valami más foglalta el a helyét – s ahogy Steerpike-nak arról sem volt fogalma, hogy ott volt, most arról sem lehett, hogy már nincs ott, s arról sem, hogy szemlencséikben a helyét egy balta feje foglalta el.
Steerpike viszont azt látta, hogy már nem rá merednek – hogy pillantásuk a feje fölött fürkész valamit. Nem hajtották hátra a fejüket, noha így lett volna rendjén, ha olyasvalamire néznek, ami épp csak látómezejük szélén található. Felfelé irányított szemük fehéren ragyogott. Szemgolyóik e mozdulatán kívül azonban testük meg sem rezzent.
Steerpike leküzdötte abbéli félelmét, hogy ha egy másodpercre is leveszi róluk a tekintetét, fura módon a kelepcéjükbe hull; felpillantott, s abban a pillanatban meglátta a feje fölött himbálózó, jókora baltát, s vele együtt a zsinegek, kötelek bonyolult szövevényét, mely a szoba sötétjében pókhálóként tartotta helyén az acél hideg, szürke súlyát.
Az ifjú egyetlen ugrással hátrált ki az ajtón. Azonnal be is csapta, s mielőtt még elfordította volna a kulcsot a zárban, hallotta a puffanást, ahogy a balta a padlóba fúródik – ott, ahol az imént még ő maga állt.