Negyvenhét

I

Ahogy múltak a napok, Titust egyre nehezebben lehetett kezelni. A hosszú hálótermekben, ahol a vele egykorú fiúk sötétedés után meggyújtották elernyőzött gyertyáikat, csoportosan kuporogtak, különös rítusokat hajtottak végre, vagy elcsent süteményeiket majszolgatták, Titus nem csak nézője volt e jeleneteknek. Nem pusztán szemlélődött ágya biztonságából, miközben mások titkos és ádáz kézitusában, síri csendben rendezték el rég esedékes összetűzéseiket, míg a hálóterem ajtajánál álló fülkéjében ott aludt a hatalmas gondnok, akár egy hanyatt fordult krokodilus. Szabálytalan légzése, forgolódása, sípolása és motyogása nyitott könyv volt Titus és társai előtt. Mindez álma mélységét jelezte, ami pedig legmélyebb állapotában is elég éber volt. De csupán a csend volt, amitől tartottak, mert a csend azt jelentette, hogy szeme nyitva van a sötétben.

Ugyanolyan szentséges volt az is, akár a tény, hogy Gormenghastnak mindig volt és mindig lesz Earlje, s ha eljön az ideje, gyakorlatilag megközelíthetetlen lesz, hozzáférhetetlen mind társadalmilag, mind lényegi különbözősége által – ugyanilyen szentséges volt tehát az a hagyomány is, hogy Gormenghast Earljét gyermekként semmiképp sem lehet különleges bánásmódban részesíteni. Ez volt a Groanok büszkesége, miszerint a gyermekkoruk nem fenékig tejfel.

Ami a fiúkat illeti, ők nemigen találtak nehézséget ennek kivitelezésében. Tudták, hogy Titus között és köztük nincs semmi különbség. Majd csak később fognak másképp gondolkodni. S egyébként is, hogy a majdani évek során mi lesz egy gyermekből, nemigen érdekli sem a barátait, sem az ellenségeit. Az itt és most világa számít a leginkább. Így aztán Titus a többiekkel együtt verekedett a fülledt hálóteremben – és időről időre rajta is kapták az ágyán kívül, s ilyenkor megvesszőzte a pedellus.

Vállalta a kockázatot, és vállalta a büntetést is. De gyűlölte. Gyűlölte ezt a kettősséget. Hát úr ő, vagy csupán egy lurkó? Nem vette jó néven ezt a világot, amelyben sem egyik, sem másik. Hogy korai megpróbáltatásai felelősségre nevelik későbbi életéhez, nem igazán érdekelte. Nem érdekelte ez a későbbi élet sem, s nem érdekelte a felelősség. Valamiképpen az egész dolog igazságtalan volt.

Így hát azt mondta magában: „Rendben! Tehát ugyanolyan vagyok, mint mindenki más, igaz? Akkor miért kell minden este jelentkeznem Steerpike-nál, hogy tudják, nem vesztem el? Miért kell órák után még külön dolgokat is csinálnom – mikor senki másnak nem kell? Rohadt, régi zárakban forgatnom a kulcsot. Bort locsolni a tornyokra – ide menni, oda menni, míg bele nem fáradok! Miért kell mindezt megtennem, ha nem vagyok más? Piszokság!”

A Professzorok nehezen kezelhetőnek, önfejűnek s alkalmanként pimasznak találták. Mindegyik, csak Bellgrove nem, aki iránt Titus ragaszkodással és megmagyarázhatatlan tisztelettel viseltetett.

II

– Dolgozni is szeretne valamicskét ma délután, vagy úgy tervezte, hogy végig a tolla végét rágcsálja, drága fiam? – kérdezte Bellgrove Titust előrehajolva az asztal fölött.

– Igen, uram! – rezzent össze Titus. Messze járt: álmodozott éppen.

– Úgy érti: „Igen, uram, dolgozni fogok”, vagy: „Igen, uram, a tollamat rágom”, drága fiam?

– Ó, dolgozni, uram.

Bellgrove a léniája végével hátrapöckölt egy tincset a sörényéből.

– Úgy örülök ennek – jelentette ki. – Tudja, ifjú barátom, egy napon, mikor én voltam annyi idős, mint maga, egyszer megragadott a gondolat, hogy mi lenne, ha a feladatra koncentrálnék, melyet idős tanítom adott ki nekem. Nem tudom, mitől támadt ez az ötletem. Hallottam ugyan olyanokról, akik megpróbálták, tudja – odafigyelni, az elvégzendő munkára összpontosítani – de addig sosem jutott eszembe, hogy magam is megpróbáljam. De – és most figyeljen, drága fiam – mi történt ekkor? Mindjárt elmondom. Rájöttem, hogy a példa, melyet drága mesterem feladott, egészen egyszerű. Szinte sértés. Jobban összpontosítottam, mint valaha. Mikor végeztem, kértem még egyet. És még egyet. Minden válaszom tökéletes volt. És mi történt? Annyira lenyűgözött, hogy rájöttem, mennyire okos vagyok, hogy túl sokat csináltam, és belebetegedtem. Így hát figyelmeztetem – és magával együtt az egész osztályt. Vigyázzanak az egészségükre! Ne erőltessék túl magukat! Csak lassan – vagy összeomlanak, ahogy én is, réges-rég, mikor még kicsi voltam, drága fiaim, és csúnyácska, akárcsak maguk, és ugyanilyen piszkos is, és ha nem fejezi be a munkát négyig, Groan úr, drága gyermekem, kénytelen leszek ötig itt tartani.

– Igen, uram – felelte Titus, és ebben a pillanatban érezte, hogy a hátába böknek. Hátrafordult, és látta, hogy a mögötte ülő fiú egy cetlit nyújt felé. Rosszabb pillanatot nem is igen választhatott volna, de Bellgrove rezignáltan és méltóságteljesen behunyta a szemét. Titus szétnyitotta a papirost, és felfedezte, hogy nem üzenet, hanem egy elnagyolt gúnyrajz Bellgrove-ról, aki hosszú lasszóval a kezében üldözi Irma Prunesquallort. Nagyon ügyetlen rajz volt, és nem is túl mókás, Titus pedig, aki épp nem volt megfelelő hangulatban hozzá, hirtelen dühbe gurult, összegyűrte, és hátrahajította a válla felett. Ezúttal azonban felkeltette Bellgrove figyelmét a lövedék.

– Mi volt az, drága fiam?

– Csak egy összegyűrt papírfecni, uram.

– Hozza csak ki ide öreg mesterének. Hadd foglalja el magát valamivel! – mondta Bellgrove. – Vén ujjaival elszórakozik vele, tudja. Végül is nem sok egyebet tehet az óra végéig.

Majd hangosan tűnődve megjegyezte:

– Ó, kicsiny csecsszopók… kicsiny csecsszopók… hogy rátok tud unni vén Iskolamesteretek!

A papírgolyót visszaszolgáltatták Titusnak, aki felkelt a padjából. Aztán hirtelen, mikor mindössze néhány lépésnyire volt csak a katedrától, a szájába dugta az összegyűrt papirost, és egy csapásra lenyelte.

– Lenyeltem, uram.

Bellgrove a homlokát ráncolta, és fájdalom suhant át nemes vonásain.

– Álljon fel a padjára! – rendelkezett. – Szégyenkezem maga miatt, Titus Groan! Ezért meg kell büntetnem.

Mikor néhány perce már a pad tetején állt, újabb kocogtatást érzett a hátán. Már így is bajba került a mögötte ülő ostobasága miatt, úgyhogy hirtelen dühében felkiáltott: „Hagyjál már!”, s ahogy hátrapördült, Steerpike arcába meredt.

Az ifjú Szertartásmester néma csendben lépett be a tanterem ajtaján. Kötelességeihez tartozott, hogy rendszeresen végigjárja a termeket, s elfogadott dolog volt, hogy hivatalos minőségében nem kell kopogtatnia, mielőtt belép – csak néhány gyerek vette észre a jövetelét –, de Titus hangjára az egész osztály felé fordult.

Az osztály előtt lassan felderengett, hogy Titus merev, dermedt pózának oka – fejét hátrafordította, egész teste megcsavarodott csípője keskeny tengelye körül, kezét ökölbe szorította, és dühösen szegte le a fejét –, tehát e feszült póz oka nem lehetett más, mint hogy a „Hagyjál már!”-t nem másnak címezte, mint a foltos arcú férfinak: egyenesen Steerpike-nak.

Padja tetején állva Titus abban a szokatlan helyzetben volt, hogy felülről nézett e hatalmasság arcába, aki mintha a földből nőtt volna ki, olyan volt, akár egy jelenés. Az arc ferde mosollyal nézett fel rá, kissé felvont szemöldökkel, s egyfajta várakozás ült vonásain, jelezve, hogy bár Steerpike felfogta, lehetetlen, hogy a fiú kitalálta, hogy ő kocogtatja meg a hátát, s ezért nem vétkes szemtelenségben, azért mégis elvárja, hogy megkövesse. Elképzelhetetlen volt, hogy a Szertartásmesterrel bárki is így beszéljen – nemhogy egy kisfiú, származásától függetlenül.

De csak nem hangzott el a bocsánatkérés. Mert amint Titus felfogta, mi történt – hogy minden gyűlöletes tekintély és elnyomás legfőbb jelképére kiáltott rá, hogy hagyja már –, ösztönösen tudta, hogy ez az a pillanat, amikor akár a legfeketébb pokollal is szembe kell néznie.

Ha bocsánatot kér, behódol.

Szíve vérének sötétje tudta, hogy nem szabad lemásznia. A veszedelem arcába nézve, az ősöreg, hitvány, skarlátvörös kezű és púpos vállú hivatalosság jelenlétében egyszerűen nem mászhat le. Ki kell tartania a szédítő meredélyen, míg végül reszketve, de hatalmas diadalának fényében újra szilárd földre nem léphet abban a biztos tudatban, hogy különb anyagból gyúrt emberként félelmében nem mondott le veleszületett jogairól.

De nem is tudott mozdulni. Arca olyan fehér lett, mint padján a papiros. Homloka verejtéktől ragacsos, tagjait halálos fáradtság nehezítette el. Elegendő volt az is, hogy kitart a magaslaton. Ahhoz már nem volt mersze, hogy belenézzen a sötétvörös szempárba, mely összehúzott szemhéjai közül egyenesen az arcába meredt. Nem volt hozzá bátorsága. Átnézett a Szertartásmester válla fölött, aztán lehunyta a szemét. Bátorsága mindössze addig terjedt, hogy nem kért bocsánatot.

Aztán egyszer csak úgy érezte, hogy különös szögben áll, s ahogy kinyitotta a szemét, látta, hogy a padsorok forogni kezdenek a levegőben, majd valahonnan a messzi távolból egy hang kiáltott fel, miközben ő ájultan a padlóra zuhant.