Nyolcvanhat
Júnó elhagyta folyóparti házát. Elhagyta a várost, ahol egykor Muzzlehatch kísértett. Egy völgy karimáján hajt egy gyors autóban. Csendes útitársa mellette ül. Úgy néz ki, mint egy útonálló. Homlokán egy sötétvörös hajcsomót lenget ide-oda a szél.
– Furcsa – mondja Júnó –, hogy még mindig nem tudom a nevét. És valahogy nem is akarom. Így hát nekem kell nevet adnom magának.
– Tegye azt – feleli Júnó útitársa olyan lágy, mélyről jövő és művelt dörmögéssel, hogy nehéz volt elhinni, hogy a szavak egy ilyen kalózforma ábrázatból jöttek elő.
– Mi legyen az?
– Á, ebben nem segíthetek.
– Nem?
– Nem.
– Akkor hát magamnak kell segítenem. Azt hiszem, az én Horgonyomnak fogom hívni – mondja Júnó. – Olyan mély biztonságérzettel tölt el.
Amikor odafordul és ránéz, szükségtelenül nagy sebességgel veszi be a kanyart, és kis híján felborítja az autót.
– Sajátosan vezet – jegyzi meg Horgony. – De nem állíthatom, hogy bízom a vezetési tudományában. Most helyet cserélünk.
Júnó lehúzódik az útpadkára. Az autó egy kardhalhoz hasonlít. Mögötte az ametiszt színű hegyek szabálytalan körvonala. A táj fölé boruló égbolt tiszta, csak messze, délen látszik egy felhőpamacs.
– Olyan boldog vagyok, hogy várt rám – mondja Júnó. – Annyi hosszú éven át a cédrusligetben.
– Á – mondja Horgony.
– Megmentett tőle, hogy szentimentális, unalmas vénasszonnyá váljak. Látom magam, ahogy a könnyes arcom az ablaküvegnek nyomom… és siratom a rég tovatűnt napokat. Köszönöm, Horgony úr, hogy utat mutatott. A múlt véget ért. Az otthonom emlék. Soha többé nem fogom látni. Hiszen nézze, itt vannak nekem ezek a napsugarak, ezek a színek. Új élet vár rám.
– Ne várjon túl sokat – feleli Horgony. – A Nap minden figyelmeztetés nélkül beadhatja a kulcsot.
– Tudom, tudom. Most talán túl együgyű vagyok.
– Nem – mondja Horgony. – Aligha ez a megfelelő szó arra, amikor valaki gyökerestül felforgatja az életét. Mehetünk?
– Maradjunk még egy kicsit. Olyan szép itt. Azután hajtson. Hajtson, mint a szél… egy más vidékre.
Hosszan hallgatnak. Teljesen ellazultak, a fejüket hátrahajtják. Körülöttük elnyúlik a színes táj. Az aranyló gabonaföldek, az ametiszt hegyek.
– Horgony, barátom – suttogja Júnó.
– Igen, mi az?
Arca profilból látszik. Júnó még soha nem látott ehhez hasonlóan nyugodt, minden feszültségtől mentes arcot.
– Olyan boldog vagyok – mondja Júnó –, pedig olyan sok minden van, ami miatt szomorú lehetnék. Gondolom, majd annak is eljön az ideje… a szomorúságnak. De most… ebben a mostban. Szétárad bennem a szeretet.
– A szeretet?
– A szeretet. Minden iránt. Azok iránt a lila dombok iránt, a maga rozsdavörös homloktincse iránt.
Hátradől az üléspárnán, és behunyja a szemét, közben Horgony lustán felé fordítja a fejét. Júnó valóban bájos, és e bájról mit sem sejt. Királynői, és erről fogalma sincsen.
– A világ halad tovább – mondja Júnó –, és mi is haladunk vele együtt. Mégis, ma fiatalnak érzem magam, mindennek ellenére fiatalnak. A hibáim ellenére. A korom ellenére. – Horgonyhoz fordul… – Elmúltam negyvenéves – suttogja. – Ó, drága barátom, elmúltam negyvenéves!
– Én is – mondja Horgony.
– Mit tegyünk? – kérdezi Júnó. Felékszerezett kezével megragadja Horgony karját, és megszorítja.
– Nem tehetünk semmit, csak azt, hogy élünk.
– Ezért javasolta, hogy hagyjam el az otthonom? A vagyonom? Az emlékeim? Mindenem? Ezért?
– Megmondtam.
– Igen, igen. Mondja el újra.
– Most kezdjük. Akármennyire is nem illünk össze. Maga, az érett szépségével, amely túlszárnyalja száz kisasszonykáét is, én pedig…
– Maga mivel?
– Egyfajta boldogsággal.
Júnó felé fordul, de nem szól semmit. Minden mozdulatlan, csak a keblét fedő fekete selyem moccan, ahol egy nagy rubint emelkedik és süllyed, akár egy bója az éjféli öbölben.
Végül Júnó így szól: – A napfény szebb, mint valaha, mert úgy döntöttünk, hogy elkezdjük. Együtt fogjuk eltölteni a tovatűnő napokat. De… ó…
– Mi az?
– Titus.
– Mi van vele?
– Elment. Elment. Csalódott bennem.
Horgony egyfajta lassú, lusta elszántsággal elfoglalja a helyét a kormánynál. De mielőtt a kardhal elsuhanna, így szól:
– Azt hittem, hogy a jövőt keressük.
– De hát, hát persze, a jövőt! – kiáltja Júnó. – Ó, kedves Horgony, a jövőt!
– Akkor ragadjuk meg a grabancát, és repüljünk!
Júnó ragyogó arccal előredől a kipárnázott kardhal belsejében, és már száguldanak is, hangtalanul, csak saját sebességük lélegzete hallatszik.