Hetvenhét
Hangot hallottak; a fejük egyszerre fordult a kopasz domb nyugati nyúlványa felé. A zsigerzabálók siklottak a félhomályon át: a horpasz-agyúak, a dögre ácsingózók. A sakálok és a rókák. Mi után ásnak? Szaruszürke karmaik kaparászása nem szűnik. Szemük úgy rebben, mint a kocsonya. Fülük mint ide-oda ránduló pikk minta a kártyalapon. Hahó! Guberálók! A hold öklendezik tőletek.
Miközben Csúzli, Repedtfazék és Rákboka reszketve kuporogtak (mivel eleinte olyan furcsán visszataszító volt a hang, hogy bármi lehetett), egy másik zaj is arra késztette őket, hogy elfordítsák a fejüket; a hang ezúttal odafentről érkezett.
A vak, naptalan, rettenetes űrből, mint a sötétből előbukkanó színes szúnyogok, egy repülőszázadnyi élénkzöld tű kanyarodott sebesen a föld felé.
A sakálok felemelték gonosz pofájukat. Csúzli, Rákboka és Repedtfazék úgyszintén.
Nem volt idejük sem megijedni, sem megérteni. A járművek amint megjelentek, már el is tűntek. De bármilyen gyorsan is mozogtak, a sebességen túl még valami hajtotta őket. Úgy tűnt, keresnek valakit.
A sakálok és a rókák visszatértek a dögökhöz a kopasz domb túlsó oldalán, közben nem láthatták a sisakos alakokat, akik most magas faragványokként meredtek fel az égbolt háttere előtt, amelyek minden apró részletben megegyeznek.
Valamiféle páncélt viseltek, mégis könnyedén mozogtak. Amikor az egyikük lépett egyet előre, a másik is lépett ugyanúgy, ugyanabban a pillanatban. Amikor egyikük ernyőt formált hatalmas, üres szeme fölé a hold fénye ellen, a társa követte.
Vajon ők irányították a hangtalan repülő dárdákat? Nem úgy látszott, mert a fejüket egy kissé lehajtották.
Oszlopszerű nyakuk körül fémszálra fűzött kis dobozokat viseltek. Mik lehettek? Lehetséges, hogy üzeneteket fogtak valami távoli főhadiszállásról? Dehogy! Biztosan nem. Nem úgy néztek ki, mint akik halandóknak engedelmeskednek. Némaságuk önmagában is ellenséges és büszke volt.
Egyetlenegyszer fordították pillantásukat a három vándorra, és ebben a kettős pillantásban annyi megvetés volt, hogy Rákboka és két remegő társa jeges fuvallatot érzett. A két sisakos nem őket kereste.
Ekkor morgás hallatszott, az egyik sakál állkapcsa összecsukódott egy döglött állat beleiben, és a hangra a két magas alak sarkon fordult, és különös, sikló mozgással elindult, ami minden fenyegető vagy ráérős járásnál ijesztőbb volt.
Miután eltűntek, a sakálok is követték őket, mivel a szegény, kimúlt állatból semmi sem maradt. A csontváz fölött baldachinként megszámlálhatatlan légy lebegett, mintha gyászfátylat vonnának a hulla fölé.
A Folyó Alatti Városból érkezett trió végre felmászott a domb gerincére, és a holdfényben megpillantottak egy minden irányban elterülő holdbéli tájat, mely végtelenül törékenynek látszott. De most nem voltak fogékonyak a szépségre.
– Ma éjjel nem alszunk – mondta Rákboka. – Egy cseppet sincs ínyemre ez a hely. Olyan nyirkos lett a combom, mint egy rombuszhal.
A másik kettő is egyetértett, hogy a hely nem alkalmas alvásra, bár, mint mindig, Csúzlira esett a választás, hogy fel-le tologassa a kerekesszéket e szörnyű terep lejtőin, nemcsak Rákbokával, de a „maradvány” hatvanegy kötettel együtt.
Repedtfazék (aki a felülről az arcára eső holdfény sápasztó hatásának köszönhetően olyan fehér volt, mint a fal) egy kissé lemaradva követte a másik kettőt, és hogy bátornak tűnjön, harsányan és hamisan fütyörészett.